Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Könyvismertetések
térítőinek elemzésével is és Zoltai Lajos is felfigyelt a református gyülekezetekben fennmaradt eredeti térítőkre. A későbbiekben a kutatók (Sz. Kürti Katalin, Bobrovszky Ida, Szatmári Béla, Takács Béla) viszont csupán érintőlegesen foglalkoznak e terület úri hímzéseivel. P. Szalay Emőke e most megjelent összefoglalását tehát mindenképpen hiánypótlónak tekinthetjük. A keleti és nyugati formakincs egybeolvasztásából született, sajátosan magyar stílusú úrihímzés kialakulását a kutatók az a XVI. század közepére teszik. Szalay Emőke idézi V. Ember Mária megfogalmazását: „Erős nemzeti, művészi kultúra és egyéni diszitőkészség kellett azonban ahhoz, hogy ezeket az egymástól felfogásban igen különbőzéi stíluselemeket egységes egésszé és sajátosan magyar stílussá ötvözhesse. Ezt a nyugati és keleti stíluselemeket szerencsésen egyesítő, magvar ízlésnek megfelelően átalakított és ezzel önállóan egyéni magyar stílust jelentő úrihimzés abban a korszakban született meg és teljesedett ki. amikor a magyarság legsúlyosabb harcait vívta a török ellen. " A levéltári források alapján rekonstruálható, hogy az úrihímzés milyen fontos szerepet töltött be a mindennapokban: a háztartásokban, viseletben egyaránt. A főúri és köznemesi asszonyok ezzel a hímzéssel díszítették ruháikat, de a háztartásokban használatos vászonnemííeket is szinte kivétel nélkül díszítették. Ezek a textíliák azonban csak nagyon töredékesen maradtak fenn, így az úrihímzést napjainkban elsősorban a református templomok úrasztali kendőin tanulmányozhatjuk. A református hívek a XVII. és XVIII. század folyamán ajándékozták meg egyházukat az úrasztali kendőkkel. Mivel az év folyamán csupán az úrvacsoraosztás alkalmával használták, nem koptak el, s aránylag jó állapotban maradtak fenn az egyházközösségek szertartási tárgyai között. Ez az egyik magyarázata annak, hogy egész Európában a magyar nyelvterületen maradtak fenn a legnagyobb számban XVII. századi hímzések. A debreceni úrihímzések kutatásához P. Szalay Emőkének nagy segítségére volt Zoltai Lajos levéltári tevékenysége. A nevezett munkásságának köszönhetően szinte összefüggő képet lehet alkotni az úrihímzésekre vonatkozóan, hiszen a végrendeletekben és hagyatéki leltárakban számos ilyen textília pontos leírása szerepel. Zoltai kutatási eredményeit Szalay Emőke néhány új adattal egészíti ki. Kutatásai során jó hasznosította az egyházi összeírásokban szereplő úrasztali kendők leírását is, a legkorábbi ilyen, a kutatás számára sok információval szolgáló forrás a Tiszántúli Kerületben 1763-ben végzett összeírás. Bár a XX. század folyamán többször is felmérték a református egyházak klenódiumait, ezekben azonban már jóval kevesebb, az úrihímzéses textíliákra vonatkozó információ szerepel, tehát a kutatás szempontjából hasznavehetetlenek. A szerző a régebbi összeírásokat is alapul véve a egyházközségek alfabetikus sorrendjében mutatja be az ezek tulajdonában lévő úrihímzéses anyagot. Az összeírások segítségével megállapítja, hogy az arany hímzésíiek száma a legmagasabb, a selyem és vegyes hímzésű úrasztali kendők száma nagyjából megegyezik. A térítők anyagának és feliratainak bemutatása mellett a patrónák és ajándékozók személyére is kitér. Hajdú-Bihar megyében Árva Bethlen Kata és Wesselényi Kata volt az a két főúri személyiség, akik több egyházmegyét ajándékoztak meg hímzett kendőikkel. A varrók közül kiemeli a Debrecenben a XVIII. század folyamán tevékenykedő Aranyvaró Fekete Józsefet. Az úri hímzésekre vonatkozó levéltári források bemutatása után Hajdú-Bihar megyében fennmaradt úri hímzéseket veszi számba a szerző. Jelentős anyagot őriz a Tiszántúli Református Egyházkerület Kollégiumi Iskolatörténeti és Egyházművészeti Múzeuma, a debreceni Déri Múzeumban pedig - amint azt a bevezetőmben már említettem - több mint 20 ilyen textília található. A gyűjteményekben szereplő anyag motívumelemzését az úrasztali patyolatkendőkkel kezdi, majd a lakásdíszítő textíliákkal folytatja. Közli a kutatott területen található úrihímzéses anyag tárgyjegyzékét, majd egy külön fejezetet szentel a tiszacsegei egyház úrasztali patyolatkendőjének bemutatására. 204
