Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Könyvismertetések
Lukács László: A juluiit kereső pásztor. Pesovár Ferenc emlékezete. Székesfehérvár: Alba Regia Táncegyüttes 2003, 28 p„ ill.-lj-A neves magyar néptáncfolklorista, Pesovár Ernő (1930-1983) halálának huszadik évfordulóján az egykori munkatárs, barát. Lukács László foglalja össze a székesfehérvári Szent István Király Múzeum néprajzos munkatársa kutatási eredményeit. Pesovár 1957-től 1983-ban bekövetkezett haláláig volt munkatársa a székesfehérvári múzeumnak, ahol a néprajzi tárgygyűjtésbe ugyanúgy bekapcsolódott, mint a kiállítás- és tájház-rendezésbe, továbbá népzene- és néptáncgyüjtésbe, valamint publikációs tevékenységbe. A múzeum két vaskos kötetét jelentette meg (Béres vagyok, hères. Fejér megyei népzene. 1982; A juluiit kereső pásztor. Fejér megyei néptáncok. 1983), amelyeket Lukács László, számos személyes vonatkozás felvillantásával, részletesen be is mutat. Az ismertetett kiadvány számos, tudománytörténeti értékű fényképfelvétel egészíti ki. Magyar Zoltán: A mindentudó /ti. Zohorvidéki mondák és hiedelmek. Dunaszerdahely: Liliurn Aurum 2002, 231 p. Liszka József Az északi magyar nyelvterület legarchaikusabb népi kultúrájú területeként számon tartott Zoborvidék szöveges prózai folklórjáról, a vidék néprajza iránt több mint másfél évszázada megnyilvánuló intenzív kutatói érdeklődés ellenére viszonylag keveset tudunk. Pontosabban: eddig keveset tudtunk. Magyar Zoltán könyve tehát ebből a szempontból kétségtelenül fehér folto(ka)t tüntet el. Csak dicsérendő, s amolyan (még ha nem is szeretem ezt a szót) misszióként fogható tol a szerző tevékenysége, hiszen a közelmúltban adta közre a Torna megyei népmondák (Budapest: Osiris Kiadó, 2001 ) című vaskos gyűjteményét, s tudom, hogy dolgozik - egyebek mellett - további, a szlovákiai magyar tájakat érintő kiadványokon is. Mint többi publikációja, a most tárgyalandó is nagyobbrészt saját terepmunkájának az eredménye. A vonatkozó szakirodalom és helyi gyűjtők hathatós bevonásával 665 szöveget ad közre gyűjteményében, a modern magyar mondakutatás szövegközlésének megfelelő tagolásban, gondozásban. A kiadványt, a szerzőtől megszokott igényességgel megírt kiadós bevezető tanulmány nyitja és jegyzetapparátus zárja. Az előbbiben először a vizsgált terület település- és népesedéstörténetét vázolja tanulságos módon, bár - megítélésem szerint - olykor kissé féloldalasait. Amíg rendszeresen szól arról például, hogy melyik, egykor magyar többségű falu mikor és milyen mértékben szlovákosodott el. az ellenkező előjelű folyamatokról (pedig voltak ilyenek!) rendre megfeledkezik. Vicsápapátival és Nyitraegerszeggel kapcsolatban megemlíti, hogy „napjainkra e két településen a legelőrehaladottabb a nyelvvesztés folyamata...” (6. o.). Ez igaz, hiszen a legutóbbi, 2001-es népszámlálás adatai Vicsápapátiban 1959 szlovák és mindössze 145 magyar lakost tüntetnek fel. Korábbi adataink (Vályi András: 1799, Fényes Elek: 1851) viszont szlovák („tót”) falunak mondják a települést, amely a 19. század végére elmagyarosodott (Körösi József 1896-ban már magyar faluként említi). Kodály Zoltán írja 1913-ban, hogy Vicsápapáti „1226 magyar, 113 tót lakossal, tót nevek régebbi beolvadást is sejtetnek” (vö. Ujváry Zoltán: Népszokások interetnikus kapcsolatai a Kárpátok és az Alföld találkozásának övezetében. Acta Museologica 1-2. Komárom 1994). „Surány környékére is ekkor érkeztek szervezett keretekben szlovák telepesek” - írja a szerző egy helyütt (6. o.). Nos, ez immár településtörténeti közhelynek számít szinte, hogy Nagysurányba és környékére a 18. században morva telepesek érkeztek, akik a 20. századra 191
