Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Könyvismertetések
elszlovákosodtak (Kálmán Béla: A Nyitra-Zsitva vidék földje és népe. In Vas Károly szerk. A magyar lélek szolgálatában. A Széchenyi Magyar Kultúr Egyesület Érsekújvári Csoportjának Évkönyve 1942-43. Budapest 1943, 36-46). A térség szlovák dialektusa még ma is rengeteg csehes elemet tartalmaz. A kérdés, hogy a magyar nyelvterületre, a 19. század végén erős magyarosítási törekvéseknek is kitett, nyelvszigeti helyzetbe került morvák miért szlovákosodtak el, s miért nem váltak magyarrá, számomra ma még megválaszolhatatlan. Ezek a település- és népesedéstörténeti adatok többek között azért is fontosak, mivel a közhiedelemmel ellentétben a nyelvhez kötött folklórmüfajok legalább annyira nemzetköziek, mint a népi kultúra egyéb jelenségei és elterjedésük rendre átlépi az éppen időszerű nyelvi határokat. Ahhoz tehát, hogy értékelni tudjunk egy magyarul lejegyzett szöveget, tudnunk kellene, hogy a környezet szlovák településein ismerik-e ezt, s ha igen, akkor hogyan? Sokszor nem is átvételről van szó, hanem - ahogy arra Ujváry Zoltán több alkalommal is fölhívta a figyelmet - egy nyelvet váltott közösség bizonyos folklórelemeket továbbéltetett, csak immár másik nyelven. Sőt, arra is van számtalan példa, hogy bizonyos kötött szövegű folklórjelenségek még a régi nyelven élnek egy-egy. a nyelvváltás folyamatán túljutott közösség életében (erre Kodály is utal. fentebb idézett tanulmányában). Kéne már végre olyan mondakutatást végezni (például éppen a Zoborvidéken), amely a magyar és szlovák nyelvű adatközlők anyagát egyaránt rögzítené. Szinte biztos vagyok benne, hogy lényegében ugyanazt az anyagot kapnánk a két nemzetiség képviselőitől. A félreértések elkerülése végett, ezt a „házi feladatot" nem Magyar Zoltánnak kívánom föladni, hanem hazai magyar kutatóinkat, gyűjtőinket ösztönözni arra, éljünk már azzal a kincset érő adottsággal, hogy legalább két nyelvet, kultúrát ismerünk. Nézzünk már ál legalább olykor-olykor a portánkat szegélyező kerítésen a szomszéd kertjébe is. Ott is nyílnak ám virágok, s lehet, hogy kiderül, a miéinkhez nagyon is hasonlóak! A könyv kapcsán a mondagyüjtés mai hátulütőiről, problémáiról is elgondolkodhat az olvasó. Egyrészt az nyilvánvaló, hogy a szájhagyomány mondaanyagát folyamatosan befolyásolta az írott kultúra. Attól még azonban, hogy néhány Mátyás-mondának történetesen Galeotto Marzio, illetve ponyvanyomtatvány, esetleg iskolai tankönyv a forrása, még a szájhagyomány részének, folklórnak tekinthető. Mi van azonban akkor, ha egy parasztember közvetlen olvasmányélményeit meséli el a gyűjtőnek? Hiszen ebben az esetben legfeljebb az adott egyén memóriáját, mondatszerkesztési, -fűzési készségét tudjuk tesztelni az efféle feljegyzéssel. és semmiképpen nem a szájhagyományozódás törvényszerűségeit. Vajon hány „szűrőn" kell átmennie egy, eredendően (?) írott szövegnek, milyen hosszú időnek (számít-e ebben az esetben az idő?) kell eltelnie a „fogantatástól" a magnóra mesélésig, hogy már teljes joggal a szájhagyomány részének legyen tekinthető? Magyarán: hány elbeszélés, továbbmesélés kell ahhoz, hogy már folklóralkotásként legyen kezelhető? Hiszen ha elfogadjuk azt az alaptételt, hogy a folklór egyik alapismérve a szájhagyományozás, akkor ez egy sarkalatos kérdés. A történeti monda ugye valóságmagot is tartalmazó, mesés, csodás elemekkel színezett történet. Nos, ha ebből kihagyjuk a szájhagyományozódást kritériumát, akkor a Tenkes kapitánya televíziósorozat vagy Szentmihályi Szabó Péter könyvei is a történeti monda kategóriájába lennének sorolhatóak. Márpedig ezek nem mondák, többek között azért nem, mivel nem szájhagyomány útján terjedtek, öröklődtek „apáról fiúra“. De az sem lenne monda, ha valaki, miután megnézte a televízióban a Tenkes kapitánya egy epizódját, a történetet másnap jól-rosszu! magnóra mondaná a folklórgyüjtönek. Ha viszont ez a bizonyos epizód beszédtémává válna, egymásnak mesélnék az emberek, s ezután, többé-kevésbé letisztult formában, bizonyos idő (csakugyan: vajon milyen szerepet játszik a hagyományozódásban az idő?) elteltével egy folklorista felgyüjtené, akár történeti népmondának is tekinthető volna. Olyannak, amelynek történetesen ismerjük a pontos forrását. 192
