Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Könyvismertetések
projektumokat valósított meg, és az európai juhtartás történeti-néprajzi kutatásában is maradandót hozott létre. A könyvnek legalább két olvasata van: a tudományos, amelyből Jacobeit népi kultúra-, illetve néprajz-felfogása bontakozik ki. Ezzel alapvetően nincsen is baj, hiszen a szerző, szakítva a romantikus népszemlélettel, egy valóban modern irányzatot képviselt. Jacobeiték az NDK-ban egy „másik” (értsd: a nemzetiszocialista időkben korrumpálódott néprajztól eltérő) néprajzot kíséreltek meg kialakítani. Hasonló célkitűzéseik az akkori NSZK-beli kollégáinak is voltak (elsősorban a tübingeni iskolára, Hermann Bausinger és tanítványai munkásságára kell itt gondolni). Tanulságos a könyvben a találkozási pontokat és az eltéréseket is nyomon követni. A könyv másik, politikai (ha úgy tetszik: tudománypolitikai), illetve emberi olvasata azonban már sokkal problematikusabb. Jacobeit érvelése sok esetben azért nem hiteles, nem hihető, mivel a politikai rendszer, amelyben élt és dolgozott eleve kötelezővé tett bizonyos dolgokat. Ha Tübingenben a oktatók a hallgatókkal együtt elemezték a Kommunista kiáltványt, akkor az elhihető, hogy ők ott komolyan gondolták, hogy ez a mű elemzésre érdemes. Egy kommunista berendezkedésű országban, ahol még a vízcsapból is a marxizmus-leninizmus klasszikusai folytak, ez efféle elemzés komolysága legalábbis megkérdőjelezhető. Ugyanúgy, mint a vívmányként előadott részképzésük, amikor Paul Nedoval és néhány további társával 55 (másutt 50) vidéki muzeológust, akiknek a néprajzról igencsak tradicionális elképzelései voltak, az új, a „másik” néprajz szemléletmódjára „nevelték át”. S ők - legalábbis Jacobeit emlékei szerint - örömmel és önként vetették alá magukat ennek az átnevelésnek. Akkor, amikor rossz esetben hetente kellett felnőtt, egyetemet végzett, sok esetben doktori minősítésű vidéki muzeológusoknak ötödrangú pártfunkcionáriusok „előadásait” hallgatniuk, ez a Jacobeit-féle átképzés is gyanút keltő. Még akkor is, ha ő történetesen valóban őszintén és jól akarta. Abban az időben már az emberek zsigereiben volt, hogy minden kötelező átképzéstől viszolyogjanak és egy nagy levegővétellel egyszerűen letudják... Hasonló eseteket szinte a végtelenségig előszámlálhatnék a könyvből, s miközben azon tűnődöm, hogy melyik példa a legszemléletesebb, az is eszembe jut, hogy a szerző vajon valóban ennyire naivan végezte a dolgát abban a rendszerben, vagy (hogy eufemizmussal éljek) csak az elmúlt idő festi szépre azokat az éveket? Csalódás számomra a könyv, hiszen miközben saját érdemeit sosem mulasztja el hangsúlyozni (pedig ez nem feltétlenül az autobiográfíák feladata!), a kortársakról legfeljebb elnagyoltan szól. Pedig a önéletírások fontos tartozékai azok a szubjektív vallomások, amelyeket az író kortársairól (barátairól, ellenségeiről) vet papírra. Még Hoffmann Tamásról sem tud meg szinte semmit a tájékozatlan olvasó, holott egyik legjobb barátjának mondja őt Jacobeit. Szívesen olvastam volna többet Wolfgang Steinitzről, Will-Erich Peuckertről, Ingeborg Weber-Kellermannról és a német háború utáni néprajz azon szereplőiről, akikkel Jacobeit kapcsolatba került. Első felesége is csak rendkívül halványan, elnagyoltan jelenik meg a könyv lapjain. A kortársak bemutatásában az egyetlen üde kivétel második felesége, Sigrid. Róla úgy beszél, olyan szeretettel, hogy az olvasó is megszereti Jacobeit egykori tanítványát, későbbi feleségét, munkatársát. Az aztán már több mint furcsa, hogy jó három évtizedes NDK-beli működése során, emlékiratai alapján hősünk egyetlen szovjet néprajzkutatóval sem találkozott. Kár, hiszen volt időszak, amikor a szovjet folklorisztika igencsak jó volt (igaz, magáról a folklorisztikáról is enyhén szólva furcsa, elmarasztaló a szerző véleménye, s mintha keverné a folklorizmussal), és egy Csisztovval vagy Bromlejjel való személyes találkozás tényét (ha volt ilyen) nem okvetlen kell később letagadni. Annál élénkebbek voltak a kapcsolatai (legalábbis - kissé szelektívnek tűnő - emlékezete alapján) a tübingeni, freiburgi, müncheni, bécsi stb. egyetemen
