Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Könyvismertetések
dolgozó nyugati kollégákkal. Megszámlálhatatlan szolgálati útjainak egyike sem vezetett Lengyelországnál, Csehszlovákiánál vagy Magyarországnál keletebbre. Annál inkább Párizsba, Oslóba, Tuniszba, illetve a kelet-berlini francia követség fogadásaira. O - mint írja - akkor nem tudatosította, hogy ezek a lehetőségek „előnyök", „privilégiumok” lettek volna (143. o.). Úgy tűnik, mintha vidéki, kisebb beosztású keletnémet kollégáival jóval lazább kapcsolatai lettek volna, mintha azok mindennapjait nem ismerte volna közelebbről, miközben évtizedeken keresztül tanított is a Humboldt Egyetemen. Az is több mint ellentmondásos, hogy miközben bizonyos nyugatnémet kollégáit bírálja, akik több esetben mindent megtettek azért, hogy egy-egy keletnémet kutató ne juthasson el nyugati konferenciákra, arról is beszél, hogy az NDK-ban végső soron adva volt a lehetőség a nemzetközi (s ez alatt a nyugatit is érti) tudományos életbe való bekapcsolódáshoz (105. o.). Egyedi, konkrét esetekben mindkét állítás igaz lehet. Biztosan előfordult, hogy valaki útjába akadályokat gördítettek a nyugati oldalon (bár én azért megnézném a konkrét ügyet, hogy vajon kinek és ki és miért?), mint ahogy az is igaz lehet, hogy neki, Wolfgang Jacobeitnek, akit az a Wolfgang Steinitz hívott az intézetébe, aki egy ideig a kommunista párt központi bizottságának is tagja volt. szóval, hogy Jacobeitnek módjában állott külföldre utaznia. Még úgy is, hogy ő személyesen nem volt a Német Egyesült Munkáspárt tagja. Nagyon jól tudjuk, hogy az elvtársaknak szükségük volt kirakatra, s éppen ezért központi (!) szinten minden esetben igyekeztek képviseltetni az országukat. De vajon eljuthatott-e egy vidéki múzeumban dolgozó etnográfus egy nemzetközi tanácskozásra, akár csak Magyarországra is? Jól tudjuk, hogy sok esetben még ez sem volt problémamentes. Berlini, lipcsei egyetemisták eljuthattak-e részképzésre mondjuk Bécsbe, Münchenbe vagy Tübingenbe? Emlékszem rá, egy NDK-beli iskolatársunkat az 1970-es évek második felében a budapesti ELTE-ről egy ártatlan és ártalmatlan diákcsíny miatt „rendelték haza” Magyarországról. Kérdezem én: Jacobeit könyvének értékelései, ha történetesen ellenkező előjelűek lennének (tehát a volt NDK-t bírálnák), megjelenhettek volna-e az akkori Kelet-Németországban? Az önigazolást még megbocsátható bűnnek tartom. Egy politikai rendszer utólagos, foggal-körömmel való igazolását viszont semmiképpen. Túl sok ember életét tette tönkre az a rendszer, amelyben Jacobeit viszonylag jól élt. Ezt utólag igazolni már több mint bűn. Ez hiba. Jahreshihliographie zur Sepulklarkultur I99B. Neuerwerbungen der Bibliothek Kassel: Arbeitsgemeinschaft Friedhof und Denkmal e. V. 1999, 222 p. —LJ I— Kasseiben 1979-ben hozták létre a „Temetkezési (Temetői) Kultúra Központi Intézetét” (Zentralinstitut für Sepulkralkultur), amely a hallállal, temetkezéssel, temetőkultúrával stb. kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik. A gazdag tárgygyűjtemény, s az 1992-ben megnyitott múzeum mellett az intézet egy, a maga nemében egyedülállóan gazdag szakkönyvtárral is rendelkezik. 1994-ben egy bibliográfia-sorozat kiadását indították el (Jahreshihliographie zw Sepulklarkultur), amelynek évenként megjelenő köteteiben a könyvtárba újonnan érkezett anyagot dolgozzák fel. Megjegyzem, hogy az önálló publikációk mellett helyet kapnak itt a különféle folyóiratokban megjelent, a témához kapcsolódó írások is. Az 1999-es év anyagát tartalmazó kötet, az előző gyakorlattól eltérően három (A,B,C) részre tagolódik: az elsőben a folyóiratokban megjelent írások (Aufsätze aus Zeitschriften), a másodikban a monográfiák és önálló publikációk (Monographien, Einzelschriften), a harmadikban pedig a Gelbert Gyűjtemény (Sammlung Gelbert) szerepel. Utóbbi az intézet gyűjteményébe 1998-ban került, a ha182
