Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Könyvismertetések
kére, a Hinierland-ra és a Szepességre tagolva. Az egyes ruházati elemek pontos leírása mellett a szerző azok eredetére, fejlődésére és a hagyományban betöltött szerepére is kitér. A német kisebbség 1918-1945 közötti kutatásáról szóló rövid áttekintés után a könyv a szlovákiai németek szomorú sorsára való hivatkozással végződik, amelyet a Beneš-dekrétumok és a belőlük következő kitelepítésük fémjelez. Összességében Margaréta Horváthová a szlovákiai németekről szóló munkájával elérte az önmaga számára kijelölt célját, hogy tudniillik az eredetileg erősen német jellegű, később az itt együtt élő nemzetiségek által kialakított közös kulturális örökség egy apró, de fontos elemét ábrázolja és értelmezze Szlovákia területén. Maga a könyv a szlovák történettudomány ötvenes évektől kezdődő hagyományának szerves részét képezi, a németeknek a közös történelemben és kultúrában való részesedését figyelemre méltó tárgyilagossággal mutatja be. A jövőben kívánatos lenne a német telepesek szociális környezetének, illetve a németeknek a szlovákokkal és a magyarokkal való, általában harmonikus, de olykor feszült együttélés és együttműködés jellegének és módjának tüzetesebb bemutatása. A munkát önmagában is tanulságos és a használók számára előnyös méretű képanyag egészíti ki és magyar, valamint német nyelvű összefoglalás zárja. ( Végit A miainúrici fordítása) Jacobi-it, Wolfgang: Von West nach Ost - und zurück. Autobiographisches eines Grenzgängers zwischen Tradition und Novation. Münster: Verlag Westfälisches Dampfboot 2000, 298 p„ ill. Liszka József Az önéletrajzzal, mint műfajjal tulajdonképpen nincsen semmi bajom. Ellenkezőleg. Szeretem olvasni az olyan emberek visszaemlékezéseit, akik a művészetekben, tudományokban valami jelentősei alkottak. Persze: önigazolás, ahogy ezt gyakran mondják magának a műfajnak az ellenzői. Szubjektív módon (másképp hogy szólhatna élő ember önmagáról?) vallanak ezek a szerzők életükről, munkájukról, kapcsolataikról, s ha az ember ennek tudatában olvassa őket (tudatosítva, hogy azért nem az adott autobiografia, hanem maga a Mű minősíti az alkotót. maga a Mii és az életút számít), akkor rengeteg olyan információhoz juthat az olvasó, amelyek magának a Műnek a jobb megértését is segíthetik. Néprajzkutatók viszonylag ritkán ragadnak tollat, hogy életük folyását papírra vessék. Magyar részről Dömötör Tekla ezt megtette, Ortutay Gyula megtehette volna, s mivel egyéb írásaiban annyi az önéletrajzi jellegű utalás, hogy ha nem is tette meg, szinte utólag is megtehető volna; s úgy tudom, halála előtt Balassa Iván is dolgozott rajta. Mint mondtam, szeretem a műfajt, s amikor megtudtam, hogy Wolfgang Jacobeit, aki az akkori Kelet-Berlinben, végső soron valami hasonló körülmények között dolgozott, mint mi annak idején Csehszlovákiában vagy Magyarországon, amint módom adódott rá megrendeltem, s elolvastam a könyvét. Az olvasásban egyre inkább előbbre haladva, egyre ambivalensebb érzések kerítettek azonban hatalmukban, egyre gyakrabban kellett „felkapnom a fejemet". De ne vágjunk a dolgok elébe: nézzük először Jacobeit életének azokat a tényszerű, objektív állomásait, amelyek a könyvből is kihámozhatóak. Göttingenben tanult néprajzot, Will- Erieh Peuckertnél doktorált, majd - miután az NSZK-ban nem talált munkát - Wolfgang Steinitz meghívására áttelepült Kelet-Berlinbe, ahol az Akadémia kutatóintézetében kapott (vezető) állást, majd onnan a berlini Néprajzi Múzeum igazgatói székébe került. Közben három évtizeden keresztül, egyetemi magántanárként, majd nyugalmazott professzorként oktatott is a Humboldt Egyetemen, nagyszabású (a történeti néprajz módszereivel végrehajtott) kutatási 180
