Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Könyvismertetések
Mindkét füzetet az aktuális hírek, események szemléje zárja, benne az immár három esztendeje a PHARE-program keretében, Nagysallóban zajló, az etnikus kapcsolatokat vizsgáló kutatási program bemutatásával (Zuzana Bošeľová). Faragó Józsi-f: Uzorti hetlehemes 1942-hen és 1943-lmn. A Kriza János Néprajzi Társaság Értesítője 9/1-2. Kolozsvár 2001,58 p., ill. —LJI— Faragó József Uzoni hetlehemes c. kézirata doktori disszertációként készült, amelyet 1945. május 29-én adott át a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem rektori hivatalának. Gunda Béla tervbe vette a kézirat kiadását, mégpedig az általa szerkesztett 1943-ban indult Erdélyi Néprajzi Tanulmányok című kiadványsorozatban. Gunda Bélának 1948-ban vissza kellett térnie Magyarországra, mivel a román tanügyminisztérium felmondta a magyar állampolgárságú tanárokkal kötött szerződését. Amint az közismert, a debreceni egyetemen kapott professzori kinevezést, ahol haláláig (1994-ig) oktatott. Romániában megszüntették az egyetemeken a magyar néprajz szakot, így az Erdélyi Tanulmányok Kiadása is megszakadt, tehát Faragó József Uzoni betlehemese már nem jelenhetett meg a sorozatban. Faragó József a szóban forgó doktori disszertáció kéziratának egyetlen példányával sem rendelkezett. így csupán akkor kerülhetett ismét szóba kiadása, amikor több mint harminc év elteltével Kovács József történésznek köszönhetően egy példány előkerült, azonban a kézirathoz tartozó dallammelléklet nélkül. A kalandos sorsú kézirat (bár melléklet nélkül) végül a Kriza János Néprajzi Társaság Értesítője 2001/1-2. számaként látott napvilágot. Fiíjös Zoltán szerk.: Néprajzi jelenkutatás és a múzeumi gyűjtemények változása. Budapest: Néprajzi Múzeum 2003, 140 p., ill. /MaDok-füzetek 1./ Liszka József Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene már vizsgálni (viszonylag egyszerű feladatról van szó: „mindössze" újra végig kellene olvasni a magyar néprajznak legalább a klasszikusait, mondjuk Szeder Fábiántól Herman Ottón és Györffy Istvánon át Kodály Zoltánnal és Ortutay Gyulával bezárólag), szóval meg kellene vizsgálni, hogy a magyar néprajz érdeklődése a „jelenkutatástól” (dokumentálástól) mikor kanyarodott vissza az „ősiség”, az arehaizmusok kutatására. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Szeder Fábián, Almási Balogh Sámuel vagy Csaplovics János, de bizonyos esetekben még Györffy István is, az akkori jelent dokumentálta. Nem kellett idős emberek visszaemlékezése alapján rekonstruálni (pontosabban: megkísérelni rekonstruálni) mondjuk a gömöri lakodalmat, hanem elég volt elmenni egy lakodalomban és a résztvevő megfigyelés (!) metódusával egyszerűen lejegyezni a látottakat. Györffynek sem kellett okvetlen poros-pókhálós padlásokon kajtatva „régi" tárgyakat előkotornia: elég volt kimennie egy vásárba, s megvehette azokat. A kérdés persze bonyolultabb, hiszen egyrészt jól tudjuk, hogy éppen Györffy munkáiban mily erőteljesen támaszkodott a levéltári anyagra, másrészt az említett kutatók vélhetően úgy gondolták, hogy az akkor megfigyelhető jelenségek, akkor megvásárolható tárgyak még egy régebbi korszak maradványai (s talán azok is voltak). Később, nagyjából a 20. század első, de még inkább második harmadától ezt a régiséget a jelenkori mindennapi életben már nem vagy csak rendkívül szórványosan, reliktumszerüen lehetetfmégtalálni. A kutatók érdeklődése ezért a múlt felé fordult: az idős emberek visszaemlékezései, a használatból kiszorult, padlásokon, pajták mélyén porosodó munkaeszközök, lá167
