Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)

Tanulmányok - Vajda László: A mi csoportunk és az idegen csoportok

fedezések korának nyelvészetileg képzetlen utazóitól származik. Ezek az úttörők csak rövid ideig tartózkodtak a szóban forgó törzsek körében, miközben megkíséreltek egy szójegyzéket úgy összeállítani, hogy a mindenkori adatközlőnek különféle tárgyakat, állatokat stb. mutogattak és az általa kimondott szavakat túljegyezték. Ezzel a módszerrel valóban nem könnyű egy adott csoport vagy törzs nevét megtudni. A 16-19. század efféle szójegyzékei éppen ezért egy sor bizarr félreértést tartalmaznak. Ehhez jön még, hogy az olyan fogalom, mint az „ember” az adott szövegösszefüggésnek megfelelően a jelentésárnyalatok viszonylag széles skáláját fedheti, s ennek pontos érzékelése az adott nyelv alapos ismerete nélkül nem is lehetséges.

A népnév-értelmezések érvrendszerének további gyengéje abban rejlik, hogy nem kevés önmegnevezés korántsem ősi, hanem bizonyíthatóan relatív rövid ideje van csak forgalomban. A már említett inuit kifejezés csupán néhány évtizede használatos, mint - teljességgel polgárjogot még nem is nyert - átfogó megnevezése az eszkimóknak. Korábban csupán Kanada arktikus nyelvjárásaiban volt ismert. Hogy ezek a kanadai csoportok a szót, amely „embert" jelent, kizárólag saját magukra értették volna, hogy ezzel is elhatárolják magukat az idegenektől, korántsem biztos. Amióta a 16-19. századból származó forrásokat az etnológusok módszeresen feldolgozzák, Eszak-Szibériából és Afrika különböző régióiból egy halom olyan „törzsi” nevet tartanak nyilván, amelyeket egyszer említettek ugyan valahol, de időközben eltűntek: ezek zöme ugyanis nem nemzedékről-nemzedékre hagyományozott önmegjelölés, hanem rövid életű ad-hoc-megnevezés volt. Az „igazi” önmegnevezések fontossága - úgy tűnik - főleg a politikai, katonai, vallási vagy kézműipari szövetségek számára bír jelentőséggel, az egyéb csoportok inkább olyan lazább megnevezéseket használnak, mint a „folyónál lakók” vagy például arról az ősről nevezik meg magukat, aki az adott területre vezette őket vagy a települést alapította.

Az „ember”-jelentésü népnevekkel szoros rokonságban vannak azok a kifejezések, amelyek az egyik legfeltűnőbb csoporttulajdonságra, a nyelvre, mint névképző kritériumra utalnak. Az, hogy csak a saját nyelvet tartják „helyesnek”, az etnocentrizmus leggyakrabban idézett és a legtöbb anekdotával vagy viccel alátámasztott tünete. A nyelvek, amelyeket nem értenek, nagyon könnyen értelmetlen zagyvaságnak tűnhetnek föl. Ez volt a helyzet a prekolumbiánus Közép-Amerika aztékjai esetében: a számukra érthetetlen nyelveket popoluca (= dadogó) névvel illették. Az idegennyelvüség hasonló értékelésének klasszikus példája talán az ógörög barbaros (később a rómaiak által barbants-nak latinosított, majd az összes európai nyelvbe átvett) kifejezés. A görög szó etimológiája vitatott; a magyarázók egy része mindenesetre azzal számol, hogy az idegeneknek barbárként való megnevezése eredetileg nem azok állítólagos kultúrálatlanságára, hanem kifejezetten a nyelvükre vonatkozott: az idegenek nem beszéltek „helyesen”, hanem csak gagyogtak, dadogtak (bar-bar). - Ez a nyelvileg motivált etnocentrizmus abban a felfogásban csúcsosodik ki, hogy az idegeneknek egyáltalán semmilyen nyelvük sincs. Nem kisebb személyiség, mint Sophokles nevezte egyszer a nem görögül beszélőket „nyelv nélkülieknek”, „nyelvetleneknek”; egy középkori orosz krónika Nyugat-Szibéria lakóit, mint „néma népet” említi. Az etnonímia kérdésköréhez tartozik ebben az összefüggésben egy, korábban gyakran idézett szópár a legrégebbi, nyelvileg még egységes szlávok (akik a Krisztus születése körüli időben valószínűleg Eszakkelet-Európában éltek) kikövetkeztetett (ám nem bizonyított) szókincséből. Az ő állítólagos önmegnevezésüket (Slovenia) a szó ( = slovo) kifejezésből kísérelték meg levezetni. Némi fantáziával ebből az etimológiából el lehetett odajutni, hogy ezek az összlávok magukat a szó tulajdonosainak, tehát „beszélőknek" tartották. Ezzel szemben bizonyos idegen csoportokat a nemec (az újkorban a németek ismert szláv megnevezése) szóval illették, ami annyit jelentett, hogy „néma”. A „beszélő” szláv mi-csoportoknak az idegen „némákkal” való szembeállítása már nem lehetett volna határozottabb. De azok az etimológiák, amelyeken ez a tetszetős interpretáció, ala-14