Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Tanulmányok - Vajda László: A mi csoportunk és az idegen csoportok
pul korántsem biztosak. A Slovène önmegnevezés valószínűleg egyáltalán nem a slovo szótőre, hanem egy folyónévre vezethető vissza, miközben a legtöbb szlavista a név eredetét egyelőre tisztázatlannak tartja. Ami a Nemec kifejezést illeti, a nemé ( = néma) szóból való levezetés lehetséges ugyan, de tekintetbe kell venni egy kelta törzsnevet is, amely az ősszláv nyelvben az idegenek megnevezésére szolgálhatott. Egy általános, időtlen idegenellenesség feltételezéséhez tehát az idegenekre ragasztott gúny- és szitoknevek vizsgálata sem szolgáltat bizonyítékot. Az olyan nevek, mint „vadak”, „rablók", „ördögök”, „pogányok” adott történeti helyzetekben keletkeztek (háborús összecsapások, gazdasági rivalizálások, rabszolgavadászatok során), amikor az egyik nép a másikat valóban többé-kevesbé világos okból gyűlölhette vagy félhetett tőle. A területileg és időben behatárolt tényezők abban az esetben is hatékonyak, amikor a vezető réteg által kreált propaganda idézi elő az ellenségeskedést bizonyos idegen népekkel szemben, amelyekre ráadásul még egy megbélyegző csúfnevet is ragaszt. Az elutasítás, mint természetes viselkedési minta? A népnevek nyelvi vizsgálata után vessünk egy pillantást a látható, illetve az egykor látható volt valóságra: magára a népek életére, ahogyan azt az etnológia dokumentálta. Az idegen, az idegenség elutasítása vajon valóban a „primitív” nemzetségek, törzsek, népek alapvető vonásai közé tartozik? Vannak kutatók, akik erre a kérdésre vonakodás nélkül igennel felelnek. A skót etnológus, J.J. Hamilton-Grierson, aki 1921-ben a számára jelentősnek tűnő információkat az idegenekre vonatkozó nézetekről összeállította, hangsúlyozta ugyan, hogy a „legalsóbb kultúrfokon” álló népek körében a viszonyok nagyon is különbözőek: a tüzföldi indiánok egy törzse, a vagonok kicsiny, családszerü csoportjai között szinte semmilyen, vagy ha igen, akkor inkább ellenséges kapcsolatok léteznek, másrészt például Közép-Ausztrál iában az állandó hadiállapot gyakorlatilag ismeretlen. Hamilton-Grierson ezt azonban azzal magyarázta, hogy a példák a fejlődés különböző fokozatait reprezentálják: a yaganok képe az elvileg ellenséges, ezért kerülendő idegenekről a legprimitívebb felfogásnak felel meg, míg a közép-ausztráliaiak - bár a yaganok-hoz hasonlóan ők is zsákmányoló gazdálkodásból éltek - már túljutottak volna a fejlődés legalsóbb fokán. Az ennek az ábrázolásnak alapjául szolgáló nézetek - a társadalmi fejlődés fokozatainak általános érvényű egyenesvonalúsága, egy mai etnikumnak az őskori primitivitás képviselőjeként való besorolása - egy vulgár-evolucionista gondolkodásmód sajátja, amely a 19-20. század fordulója táján az éppen akkor önállósuló etnológiában elterjedt volt. A vulgár-evolucionisták őskor-képének persze semmi köze Darwinhoz, inkább folytatása egy hagyományos tannak, mely szerint az ember mint természeti lény - az őskorban, az államok kialakulása előtt - egy ragadozó állathoz lett volna hasonlatos. Ez a felfogás végső soron bizonyos antik spekulációkban gyökerezik, a 17. század óta viszont Thomas Hobbes nevéhez kapcsolódik, majd a későbbiekben olyan jelentős gondolkodók, mint Immánuel Kant is ezt a nézetet képviselték. Ennek a „mindenki harca mindenki ellen” ősállapotnak a léte persze minden bizonyítékot nélkülöz. Említésre méltó legfeljebb Friedrich von Schiller próbálkozása, a vértelen víziónak a korabeli útleírások alapján a valóságból merített tartalmat adni. Jénai egyetemi székfoglaló beszédében (1789; Mi az egyetemes történelem és mi végből tanulmányozzuk?) európai tengerészek tapasztalataira hivatkozva így jellemezte nagyívű pátosszal a „vad népek” életét: „Mindig támadásra és védekezésre felkészülve, minden zajtól felriasztva hegyezi fülét a vad ember: ellenségnek tart mindent, ami új, és jaj az idegennek, akit a vihar az ő partjaira vet”. A „vad törzsek” közti alapvető különbségeket Schiller az egyetemes történeti 15