Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)

Tanulmányok - Vajda László: A mi csoportunk és az idegen csoportok

nek a birodalmat többször is leigázták és idegen dinasztiák is uralták), de az idea erőteljesen hatott. Az írott források a kínaiak, pontosabban a városi civilizáció képviselőinek gyakran va­lósággal penetráns gőgjéről tanúskodnak. A Kínán kívül élő népek összefoglaló megnevezé­se hiányozni látszik ugyan (csupán az európai sinológusok használják olykor az antik erede­tű barbár kifejezést), de a fennmaradt kínai források számos idegen népet jellemeznek úgy, hogy nyomatékosan hangsúlyozzák mindannak a hiányát, ami szerintük Kína jellegzetessé­gének számított. A megnevezés, amivel az egyik vagy másik idegen népet említik, ugyan szinte soha nem utal ilyesmire, de az írásmód árulkodó: az a fonetikai jel ugyanis, amely az adott (talán maga a szóban forgó nép által is használt) megnevezést adja meg, egy ún. gyök­jellel van kiegészítve, ami gyakran egy állatnevet takar („kutya”, „majom”, „féreg” és hason­lóak), tehát az esetek egy részében mindenképpen leértékelő tendenciát mutat. A saját („helyes”) és az idegen („helytelen”, „nem ildomos”) szokások éles szembeállítása azokban a népelnevezésekben is megmutatkozik, amelyek egy bizonyos, a névadók szemében a másik életmódjának különösen furcsának tűnő vonásait gúnyolják. Feltűnően gyakoriak ezekben az ételekre, táplálkozási szokásokra vonatkozó utalások; gondoljunk csak arra, hogy korábban az angolok a franciákat „békaevőknek” (frog eaters) csúfolták. Ugyanebbe a kategó­riába tartozik az eszkimó megnevezés, amelyet a cree-indiánok adtak a már említett inuitoknak és „nyershúsevőket” jelent. A nyers hús fogyasztása, mint a csaknem állati vadság kliséje mu­tatkozik meg azoknak a neveknek némelyikében is, amelyekkel a keleteurópai-északázsiai er­dő-övezet lakóit illeték. Hosszas továbbélése miatt tanulságos az ókori amadok-ok esete. A szkíták és más, iráni nyelveket beszélő népek, amelyek nagyjából Kr. e. a 6. századtól a mai Ukrajna területén éltek, talán szőrmekereskedők közvetítésével gyér információkhoz jutottak egy, a Káma torkolatvidékén (tehát az akkori fogalmak szerint messze északon) élő népről, amelynek ők - tudj’ Isten, mi okból? - az iráni annul oka, „nyershúsevő” nevet adták. Ennek az erdei népnek a híre az irániaktól átszállóit a görögökre is, és már az 5. században Kr. e. em­lítik a név görögösített formáját (amaclokoi) és Kr. u. a 2. században megjelenik Ptolemaios vi­lágatlaszán is. Meglepő módon egy orosz krónika a 13. században, tehát több mint ezer esz­tendővel később egy, ugyancsak a Káma-vidéken élő, feltehetően szamojéd népcsoportot orosz kifejezéssel syroed-nek, „nyershúsevőnek” nevez. - Ami mellesleg az itt gyanított szamojé­dokat illeti, egyik csoportjuk hasonló hangzású önmegnevezését a szomszédok úgy kiforgat­ták, hogy rosszízű, visszataszító gúnynévvé változott: némely forrás nevüket az orosz szóös­szetételből (szám = saját, ed = enni) „önevőknek” értelmezi, ami persze képtelenség, s épp ezért kézenfekvőnek látszott az értelmetlen kifejezésnek az „emberevő” jelentést adni, bár tu­domásunk szerint a szamojédok egészen korai időszakukban sem voltak kannibálok. A népnevek egy tekintélyes száma tehát az idegenekkel szembeni gúnyos, sőt ellenséges hozzáállást (és ezáltal a mi-csoport éles körülhatárolását) tükrözi. Jellemző, hogy a germanis­ta Jost Trier a törzsnevek egy egész sorának etimológiájában a „körülkeríteni”, „körülvenni”, „övezni” fogalomkörhöz való kapcsolódást vélte felismerni. Ez a törekvés jól illeszkedik ah­hoz a széliében elterjedt képzethez, miszerint az emberiség korai csoportjaira általában jel­lemző lett volna az idegengyűlölet - egy feltevéshez tehát, amely nem utolsó sorban éppen a népnevek megfelelő értelmezésén nyugszik. Ezeknek a neveknek a magyarázata furcsa mó­don azonban abból az eszméből indul ki, amit éppen bizonyítania kellene: az idegen elutasí­tásából, mint állítólagosán uralkodó tendenciáról a „primitív” csoportok életében. Elkerülhe­tetlen tehát a kérdéses népnevek bizonyító erejének a felülvizsgálata. Az extrém etnocentrizmus világos, tökéletes példáiként általában azokat az önmegnevezé­seket szokás felhozni, amelyek az „ember” jelentésben gyökereznek. A valóságban azonban ezek bizonyító ereje - több okból kifolyólag is - kétséges. Először is általában kisebb, kevés­bé kutatott törzsek neveiről van szó és az önmegnevezések közlése szinte kivétel nélkül a fel­13

Next

/
Thumbnails
Contents