Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Tanulmányok - L. Juhász Ilona: Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti haláljeleken
tartozóak számára ez elérhetetlen volt. így ez utóbbihoz tartozóak más módszerrel, más formában igyekeztek megörökíteni az elhunyt alakját. Egyes vidékeken a faragott fejfák készítésénél olyan formát választottak, amely az elhunytról pontosabb információkat közvetített: más formájú fejfa jelezte a férfi, a nő és a gyermek nyughelyét. A sírszobrászattal összehasonlítva természetesen ez sokkal kezdetlegesebb formának tekinthetjük, azonban ennél a társadalmi rétegnél is megvolt az igény az elhunyt plasztikus ábrázolására. Mindez összefügghet azzal a képzettel, hogy a hozzátartozók számára a sírjel az emlékezésen túl egyben az elhunyt személyét helyettesíti, testesíti meg. Liszka József kutatásai során Dél-Szlovákia temetőiben is találkozott azzal a szokással, hogy a hozzátartozó megcsókolja a halott személyt helyettesítő, jelképező sírjelet (Liszka 1988, 125). Ennek a jelenségnek közelmúltban a televízió képernyőjén keresztül is tanúi lehettünk a 2003. március 12-én meggyilkolt szerb miniszterelnök, Zoran Djindič temetésén. A behantolás után sírra helyezett keresztet nem csupán a hozzátartozók, hanem vezető politikusok, a temetés több résztvevője is megcsókolta, tehát közvetve a keresztet tekintették az elhunyt személye megtestesítőjének. A fényképek megjelenése a 19. században, majd általános elterjedése és elsősorban anyagi szempontból való könnyebb elérhetősége az átlagember számára forradalminak számított az elhunytak alakjának a síron való megelevenítésének vonatkozásában. Ezt támasztja alá a tény, hogy a 19. század vége felé már megjelentek Európában a síremlékeken, majd a 20. század elejétől fokozatosan teret hódítottak nem csupán a városi, hanem falusi temetőkben is. Az általam vizsgált területen a fényképes sírok a huszadik század elején terjedtek el délnyugateurópai, elsősorban olasz és francia hatásra. Európa más területeihez hasonlóan először a nagyobb városokban, majd aránylag rövid időn belül a mezővárosokban és falvakban is feltűnnek (Tóth 1999, 96-97). A temetői fényképhasználat változása a fényképészet fejlődésének tükrében A fénykép az utókor számára többlet információval szolgál az elhunytról, így nem csupán a hozzátartozók, hanem az idegenek is pontosabb információt kaphatnak arról, ki nyugszik az adott sírban, s az utókor számára ezáltal az elhunyt képmása is megőrződik, mindaddig, amíg a fénykép ki nem fakul, vagy tönkre nem megy. A 20. század első felében az általam kutatott területen a fényképes síremlékek zömét elsősorban a fiatalon, főleg tragikus körülmények között elhunyt személyek síremlékei alkotják. Ide sorolhatjuk az első és második világháborúban elhunyt fiatal katonák síremlékeit is. Olyan személyekről van szó tehát, akiknek halála a legnagyobb mértékben rázta meg a családot, illetve az adott település lakosságát. A katonákat ábrázoló fényképek egész alakosak, vagy pedig arcképek, azonban ezek a felvételek gyakran nem egyenruhában, hanem civilben ábrázolják az elhunytat. A 20. század első felében inkább egész alakos fényképeket készíttettek az emberek, gyakori a közös műtermi családi fénykép. A síremlékeken szereplő arcképek zöme is az egész alakos fotók részlete. Általában a férfiakról készültek fényképek, hiszen ők voltak azok, akik hosszabb ideig kerültek távol családjuktól, mint katonák, vagy pedig munka után voltak kénytelenek idegenbe (pl. Amerikába) távozni. Az otthoniak számára küldött fényképek aztán mint sírfotók is felhasználhatóak voltak. Számos temetőben megfigyeltem, hogy a háborúban elesett vagy eltűnt katonák csupán jelképes síremlékén szinte minden esetben ott szerepel azok fényképe is. Ezek a felvételek csak ritka esetben ábrázolják katonai ruhában az elhunytat, általában civilben, műteremben készült portrékról, arcképekről van szó. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a 20. század első felében menyaszszonyok, a fiatal lányok, is készítettek magukról felvételeket, a fiatal családanyák pedig gyermekeikkel közös műtermi fényképet, amelyeket a katonáskodó, vagy pedig a hosszabb ideig
