Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Tanulmányok - L. Juhász Ilona: Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti haláljeleken
im során Dél-Szlovákia magyarok és szlovákok lakta falvaiban jómagam is találkoztam, s a későbbiekben még részletesen kitérek rá. A Kasselben közelmúltban megjelent temetkezési és temetőkultúra nagy lexikonában (Grosses Lexikon der Bestattung- und Friedhofskultur) a porcelánfotó címszó alatt olvashatunk a temetői fényképhasználatról, azonban csupán a címszóban jelzett típusról, a lexikon nem tesz említést az utóbbi bő egy évtizedben elterjedt gravírozásról, vagy ún. maratásos eljárásról, amelynek szlovákiai elterjedésével tanulmányomban ugyancsak részletesen foglalkozom majd (Sorties 2002, 249-250).’ A közúti tragikus kimenetelű balesetek emlékére állított ún. út menti haláljelekkel kapcsolatos kutatásaim során is felfigyeltem a fényképek aránylag gyakori előfordulására a különféle formájú objektumokon (L. Juhász 1998; L. Juhász 2001), s egy gömöri bányásztelepülés - Rudna - temetkezési szokásait feldolgozó kötetemben részletesebben foglalkozom a temetőbeli fényképhasználattal, valamint annak változásaival a 20. század folyamán (L. Juhász 2002a. Vő. L. Juhász 2003b). Azt a tényt, hogy bár a síremlékeken a 20. század elején is szerepeltek fényképek, s a kutatók mégsem figyeltek fel rájuk és a temetkezéssel foglalkozó munkákból is kimaradt ez a téma, valószínűleg azzal magyarázható, hogy a néprajzkutatás az ún. tárgyi néprajz egyes jelenségeit elsősorban esztétikai szempontból közelítette meg. Mivel a temetői fényképhasználatot a kezdetektől fogva (valószínűleg joggal) a giccs kategóriájába sorolták a társadalomtudományok, a romantikus szemléletmódot és az esztétikai szempontú megközelítést csak nagyon lassan elhagyó néprajzkutatás figyelmen kívül hagyta ezt a jelenséget. Másrészt az inkább a régiséget, archaikumot kereső néprajz érdeklődési körébe sem illeszkedett ez a jelenség. Előzmények Pedig fényképes sírok előzményei időben nagyon távolra, több évezredre visszavezethetőek. Az elhunyt személyét felidéző, alakját megörökítő síremlékekkel már az etruszkoknál is találkozunk. akik a holtakat ábrázoló terrakotta szobrokat, képmásokat helyeztek a sírokra. Az egyiptomi halottkultuszhoz hozzátartozott az ember alakú szarkofágok, a halotti maszkok készítése. Ez utóbbi a bebalzsamozott testen éppen az arcot helyettesítette. A görögök eleinte szintén egész alakos szobrokat készíttettek, majd később az ezt a gyakorlatot egy Kr. e. 6. századi betiltó rendelet következtében domborművek kerültek a sírokra. Ezt a gyakorlatot a rómaiak is átvették, hazai viszonylatban számos ilyen síremléket őriz többek között a Dél-szlovákiai Komáromban található római kőtár is. Európa-szerte számos epitáfium található a templomokban, a templomok külső falán, családi sírboltokban, s még tovább folytathatnánk a sort. Az elhunyt alakjának megörökítését minden korban szükségesnek tartották, de ez csak a tehetősebb társadalmi réteg engedhette meg magának, az alacsonyabb társadalmi csoportba * * Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy Németországban ezzel az eljárással nem készültek arcképek, Ausztriában is csupán elvétve találkozhatunk ezzel az ábrázolási móddal. Valószínűsíthető, hogy „szocialista találmányról" lehet szó. mivel a volt Szovjetunió egykori tagköztársaságából Ukrajnából és Litvániából is vannak adataim ezen eljárás temetői használatáról, de a volt Jugoszláviában is közkedvelt ez az ábrázolási mód a síremlékeken. Szlovákiában, valamint Ausztriában is találkoztam olyan haláljelekkel, amelyek szerb vagy horvát, balesetben elhunyt személynek állítanak emléket. Ezeken az emlékeken (legtöbb esetben táblákon) látható az elhunyt gravírozással készült képmása is. 109
