Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Tanulmányok - L. Juhász Ilona: Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti haláljeleken
kitérek) a síremlékeket általában a hozzátartozók állítják, tehát ők döntik el, milyen formájú legyen, milyen anyagból készüljön, s ezen milyen szimbólumok, feliratok szerepeljenek stb. Az újkori európai temető - Georges Duby francia történész megfogalmazása szerint - a reprezentáció helyszíne, minden síremlék a jelenhez, az élőkhöz szól, az ő számukra akar bizonyos információkat közvetíteni. Tehát mindenekelőtt emlékeztetni akar az elhunytra, a lehető leghosszabb ideig megőrizni emlékét, de egyben azt is prezentálja, hogy a hozzátartozók milyen mértékben akarják megosztani gyászukat, veszteségüket a külvilággal, s ettől függően ők szabják meg e reprezentáció formáit, fokozatait. Természetesen ennek anyagi, ízlésbeli és sok egyéb tényezői és vetületei is vannak. A variációk száma végtelen: valaki megelégszik a legegyszerűbb sírjellel, míg mások nagyobb és drágább síremléket állítanak. Vannak, akik csak egy nevet vésetnek rá, mások az elhalálozás dátumát, vagy sírverset, különböző szimbólumokat, kiegészítő díszítéseket (pl. galambot) is, és vannak olyanok is, akik az elhunyt képmását is rátetetik. Dél-Szlovákia temetőiben a 20. században nagy mértékben megnőtt az állandó, azaz a kőből, betonból vagy márványból készült síremlékek száma, s ezzel párhuzamosan az ezeken szereplő fényképek számának növekedését is megfigyelhetjük. Elsősorban a 20. század fordulójától terjedtek el nagyobb mértékben, s ez a tendencia máig tart. Kutatástörténeti áttekintés A magyar néprajzi kutatásban tudomásom szerint a fényképek társadalmi használatával behatóbban Kunt Ernő foglalkozott elsőként (Kunt 1995). Teljes komplexitásában vizsgálta ezt a kulturális jelenséget, végig követve útját a 19. századi megjelenésétől napjainkig. Mintegy úttörőként magyar vonatkozásban elsőként hívta fel a figyelmet a fényképek pótolhatatlan kultúraközvetítő szerepére, mint a kultúrakutatás egyik fontos területére. A Magyar néprajz VIII. kötetében ő írta a temetkezési szokásokról szóló fejezetet, azonban a sírjelek és szimbólumok tárgyalásánál nem tért ki a fényképhasználatra. Posztumusz megjelent Fotoantropológia c. kötetében viszont - ha csak érintőlegesen is - , foglalkozik a paraszti sírjeleken előforduló fényképekkel. A jelenséget a paraszti fényképhasználat jellegzetes területének tekintette (Kunt 1995, 85). A Magyar néprajzi lexikonban nem szerepel a temetői fényképhasználattal kapcsolatos címszó, s ugyanez vonatkozik Szlovákia néprajzi lexikonára is. Tárcái Béla egy tanulmányában a fénykép temetőbeli használatával foglalkozott, általánosan áttekintette a temetők sírjeleinek változásait is. Konkrét példákat azonban nem hoz fel és megállapításait sem köti egy meghatározott területhez vagy településhez. Azzal az állításával, miszerint „a sírokon kizárólag fej-, vagy mellképeket helyeznek el, egész alakosakat soha” (Tárcái 1997, 353), nem érthetünk egyet, mivel a Kárpát-medence magyarlakta vidékein számos temetőben találkozhatunk egész alakos, nőt, férfit, vagy kisgyerekeket ábrázoló fényképekkel. Tóth Vilmos tanulmánya már átfogóbban, komplexebben vizsgálja a témát és több konkrét példa segítségével világít rá a temetői fényképhasználattal kapcsolatos különféle jelenségekre, s a képmáskészítés legújabb módjáról, az ún. maratásos (gravírozás) eljárásról is említést tesz (Tóth 1999). Silling István Kupuszina vallási néphagyományait feldolgozó munkájában kitér a temetkezési szokásokra, ennek kapcsán pedig étintőlegesen a fényképes sírjelekre is. A település temetőjében már a 20. század elejéről származó fényképes sírokat is találunk. Köztük - igaz, inkább ritkaságnak számít - egész alakos ábrázolások is előfordulnak. Fakereszten egyetlen esetben sikerült fényképet dokumentálnia. Silling felhívja a figyelmet a síremlékeken szereplő, különféle szentképek használatára is (Silling 2002, 164). Ennek párhuzamaival kutatása-108