Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002 - Acta Ethnologica Danubiana 4. (Dunaszerdahely-Komárno, 2002)

In Memoriam

Morvay Judit (1923 -2002) Nevét, munkáit már régen ismertem, hiszen egyrészt az Asszo­nyok a nagycsaládban a magyar néprajzi irodalom kis klasszi­kusai közé tartozik (gondolom, kötelező olvasmány is volt an­nak idején az egyetemen), másrészt zoborvidéki és kolozsné­­mai kutatásai, s főleg a belőlük levont tanulságok, amelyeket tájainkon azóta sem akarnak tudomásul venni, megkeriilhetet­­lenné tették személyét, munkásságát. A budapesti Néprajzi Múzeumban, majd 1972-től nyugdíjba vonulásáig a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának volt munkatársa. Élete vége felé szentendrei kis meseházikójában élt kettő, majd egy kutyájával. Majdnem azt mondtam, hogy magányosan, de ez nem lenne igaz, hiszen lányai rendszeresen látogatták, amíg tehette járt Budapestre színházba, látogatókat fogadott...A halál is családja, lányai, unokái körében érte 2002. november 2-án. Személyesen csak viszonylag későn, a kilencvenes évek elején ismerkedtünk össze. O hí­vott föl telefonon, hogy megtudakolja: a szemmel láthatóan egyre szebben kibontakozó szlo­vákiai magyar néprajzi kutatás intézményei vannak-e már annyira stabilak, hogy bátran oda­ajándékozhatja néprajzi szakkönyvtárát. Több részletben hoztunk el, több mint félezer kötetet, ami a központi szlovákiai magyar néprajzi szakkönyvtárnak ma is fontos része, s a Fórum Ki­sebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjában beleltározva ma is a kutatók rendel­kezésére áll. A könyvek, folyóiratok azonban csak egy töredéke annak, amit Morvay Judittól kaptunk. Többször jártunk nála családostul. Hosszú-hosszú, estékig elnyúló beszélgetéseink során sok minden előjött: szakma, politika, család, tudománytörténeti anekdoták... Megdöb­bentő éleslátással és józansággal tudott például a szlovákiai magyarok helyzetéről is beszélni, tanácsokat adni. Mind a politikai, mind a tudományszervezési kérdésekben, eredményekben naprakész tájékozottsággal rendelkezett (rendszeresen hallgatta például - bár túl jó véleménye nem volt róla - a pozsonyi rádió magyar adását). Beszélgetés közben kis háza teraszáról a ki­látást dicsérte és a sok kerti munka miatt, ha nem is panaszkodott, de hát dohogott. Józsi fiunk kedves és játékos kutyájának, a Kicsinek örült, mi meg a nekihevült beszélgetésben odaégetett süteményét dicsértük, hogy nincs is az annyira megégve és nagyon finom. O is készült min­dig, hogy megnézi az Etnológiai Központ székhelyét, de sajnos (vagy inkább hál’ Istennek? Hiszen az Etnológiai Központ produkciójával összhangban nem lévő, szűk hotelszobákba be­zsúfolt könyvtár látványa nem biztos, hogy túlzott derűlátással töltötte volna el), szóval nem jutott már el Komáromba. Kiadványainkat viszont rendre megvittük Neki, s bizony soha nem rejtette véka alá velük kapcsolatos kritikai megjegyzéseit sem. Örökké hálás leszek Neki a fi­nom, de elevenbe találó megjegyzéseiért. Amikor utoljára találkoztunk, még hatalmas terveket kovácsolgattunk: zoborvidéki, kiadat­lan gyűjtéseit közösen rendezzük majd sajtó alá, fényképgyűjteményét is átválogatjuk... Tele energiával és életkedvvel ölelkeztünk, integettünk egymásnak, miközben a szentendrei zötyö­­gős - akkor éppen nem sáros - utcából valahogy kibukdácsolt autónk. Aztán jött a rohanás, a semmire rá-nem-érés. Egyszer azt halottam, hogy elköltözött szentendrei házikójából. Hívni akartam, de telefonját is kikapcsoltatta. Aztán megint a napi munka, robot, miközben meg­­megemlegettük, hogy a Lokális és Regionális Monográfiák c. sorozatunkban az Ö anyagával is számolunk. Eggyel nem számoltunk viszont. Korával. Ifjúnak (szellemileg az is volt!) tar­245

Next

/
Thumbnails
Contents