Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002 - Acta Ethnologica Danubiana 4. (Dunaszerdahely-Komárno, 2002)
Szemle
kötet, alapvetően országonként (bár nemcsak úgy) és korszakonként (bár nemcsak úgy) mutat be szemelvényeket a zsidó humorból. S ha az ember végigolvassa, akkor érteni véli, hogy mi a zsidó humor. Mi is? Erre különben egyértelműen a műhöz utószót író Peter Salner, a szlovák zsidó folklór jeles ismerője sem tud egyértelmű választ adni. Talán nem is kell. L. Korunk 2002/3 A Tudomány - hatalom? című összeállításban jórészt természettudományi kérdések kerülnek tárgyalásra. Mert hát Erdélyben olyanok is vannak, akik ezekről is tudnak magyarul és jól írni. S nyilván van, aki olvassa is az efféle írásokat... Bennünket most azonban Szikszai Mária: Almos idők - álmodozó paradigmák avagy gondolatok az etnográfiai megszokottság álmosító érzéseiről című elmélkedése érdekelhet. „Lefordítható-e egyik kultúra nyelvezete egy másikéra“ - teszi fel a Geertzen nevelkedett szerző a - félig-meddig - költői kérdést. Fordítási kísérletek születhetnek, amelyek törekedhetnek a téma minél tökéletesebb visszaadására, ám ez maradéktalanul nyilván nem sikerülhet. Viszont, ha sok ilyen fordításkísérlet születik, akkor ezek, a maguk összességében talán mégiscsak visszaadnak valamit az egész lényegéből. Flasonlóan van ez, mint a népköltészet esetében is. Tudjuk, nincs egyetlen hiteles Kőműves Kelemen balladaváltozat, hanem van sok ismert és gyakorlatilag végtelen számú ismeretlen variáns. Nos, ezek együtt adják a hiteles Kőműves Kelemen balladát. Szikszai feszegeti „a népi kultúra és a magas kultúra határait“ is - nagyon helyesen. Bár jómagam a „magas kultúrát“ legfeljebb macskakörmök közé rakva használnám, de azért lehet érteni, hogy mire gondol. Úgy vélem, a problémát egy szemléletváltás oldja meg, ami nem új, már régen fejtegetik, csak nemigen alkalmazzuk. Arról van szó, hogy a „népi kultúrát“ nem társadalmi réteghez kell kötni. Ez egy olyan jelenségkomplexum, amely bármely társadalmi réteg sajátja lehet, több-kevesebb mértékben persze. Mint ahogy - Szikszai Mária kedvenc témájánál maradva - a orbánc sem tartotta tiszteletben a „népi és a magas kultúra“ határait, úgy bizonyos hiedelmek, szokások, továbbá az anyagi és szellemi kultúra számtalan jelensége sem. Richard Weiss szavaival, az „alsóbbrétegűség“ vizsgálata a néprajz feladata, lett légyen annak hordozója a „nép egyszerű fia“, egy kassai, németből lett magyar polgár vagy éppen egy munkásból lett kommunista pártfunkcionárius. A szerző „a tudományág kutatási területeinek, módszereinek és eddigi elméleti kereteinek a felülvizsgálását és újradefiniálását“ szorgalmazza. Igaz és lehetne ez akár „intézményes válasz“ is, bár nem szükségszerű. Előbb-utóbb persze „intézményessé“ válik, s abban a pillanatban felvetődnek majd az intézményrendszeren kívülről (alulról?) újabb szempontok, amelyek az eddigiek újraértelmezését, újradefiniálását, a „tudományág új intézményes válaszát“ követelik. És így van ez rendjén. L. Kósa László: „Hét szilvafa árnyékában “. A nemesség alsó rétegének élete és mentalitása a rendi társadalom utolsó évtizedeiben Magyarországon. Budapest: Osiris 2001, 283 p. A szerző könyvében a magyarországi kisnemesek kultúrájára, társadalmára és mentalitására vonatkozó több évtizedes kutatási eredményeit adja közre. Figyelmét alapvetően a rendi korszak utolsó szakaszának, tehát a 19. század első felének vizsgálatára összpontositotta. Elsősorban a levéltári és írásos dokumentumokra támaszkodott, de az ezekből a forrásokból nyerhető adatokat jelentős mértékben kiegészítette a szájhagyomány 1976-1983 között, nagyjá166
