Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002 - Acta Ethnologica Danubiana 4. (Dunaszerdahely-Komárno, 2002)
Szemle
ból harminc településen lejegyzett emlékeivel. Ezeket a terepkutatásait a mai magyarországi (főleg Győr, Sopron és Veszprém megyei) települések mellett jórészt a mai Szlovákia területén, az egykori Pozsony, Komárom, Bars, Nógrád, valamint Gömör és Kishont megyék falvaiban végezte (könyvében gyakran hivatkozik szlovák példákra, párhuzamokra is). Mindezt a szépirodalmi vonatkozások nagyfokú bevonásával egy valóban élvezetes olvasmánnyá is gyúrta. Bevezetésként a magyar-magyarországi nemesség belső rétegzettségét, annak történeti meghatározottságait vázolja, majd a kisnemesek különböző csoportjainak mentalitását, belső szervezettségét (önkormányzatiságát), továbbá az életmódot (településszerkezetet, építkezést, lakáskultúrát, gazdálkodást, öltözetet stb.) mutatja be. Külön fejezetben szól a személyes érintkezés különböző, gyakran a 20. századra megkövesedett formáiról, a megszólításról, címzésről, a köszönés gyakorolt és elvárt formáiról, továbbá a családi élet társadalomnéprajzi vonatkozásairól (családszerkezet, rokonság). A kisnemesek politikai kultúrájának, iskoláztatásának és művelődésének kérdései ugyanúgy terítékre kerülnek, mint a vallási élet és az egyházi viszonyok kérdései. Kosa könyve jól példázza, hogy bár egy-egy társadalmi rétegről kialakítható ugyan egy - nagy vonalakban tán még el is fogadható - sommás kép, maga a valóság, a maga részleteiben és egyéni életutaiban azonban sokkal összetettebb. A könyvet gazdag irodalomjegyzék zárja. L. Kosa László: A magyar néprajz tudománytörténete. Második, javított, bővitett kiadás. Budapest: Osiris 2001, 297 p. Kosa László mindjárt könyve elején két fontos alapfogalmat tisztáz: a kutatástörténet és tudománytörténet fogalmát. A kutatástörténet egy-egy tudományszak kutatási eredményeit, mintegy leltárszerűen veszi számba, míg a tudománytörténet az adott diszciplína kialakulása és fejlődése elvi-módszertani, szellemtörténeti hátterét, mozgatórúgóit hivatott feltárni. Jelen kötet ezért, ahogy azt már címe is meghatározza, egyrészt a magyar néprajztudományt kialakító, majd később irányító eszméket, szellemi áramlatokat, tudományos elméleteket tekinti át, másrészt feltárja azokat az eredményeket, amelyeket a magyar néprajz viszonylag rövid, nagyjából másfél évszázados léte során produkált. Annak a problémakörnek a tárgyalására is kitér, hogy ezek az eredmények miként integrálódtak az egyetemes magyar kultúrába, szellemi életbe, mennyiben határozták azt meg, illetve mennyiben kell, hogy meghatározzák azt. Egy-egy tudományos diszciplína történeti áttekintése során a tárgyalt időszakot kisebb egységekbe szokás osztani. Ezek az időbeli egységek általában nem felelnek meg a politikatörténet sarokkövei által kijelölt időszakoknak. Bár vannak kivételek. Olyan specifikus esetben, mint például a szlovákiai magyar néprajzi tudományosság története, akarva-akaratlan a politikatörténet kínálta évszámokhoz kell a tudományosság fejlődéstörténetét is kötni. Kezdete 1918/20-ban adva van. Ekkor fokozatosan létrejött egy kutatói gárda, amely mind tudományszervezetileg, mind a kutatási területet illetően egészen más körülmények közé került az 1938-as visszacsatolást követően. 1945 után viszont gyakorlatilag az egész korábbi kutatói gárda vagy Magyarországra került vagy elhallgatott. Az ötvenes évek elején fokozatosan nevelődött ki egy új nemzedék, amelyet a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején egy újabb generáció próbált váltani. Utóbbinak azonban az igazi („tudománypolitikai“ és szemléleti) váltás csak az 1989-es rendszerváltást követően sikerülhetett. A szlovákiai magyar mikrotársadalomban a néprajzi tudományosság alakulása tehát, sajnos, igenis erősen kötődik a politikai történésekhez. Az egyetemes magyar néprajz esetében szerencsére nem ez a helyzet. Éppen ezért Kosa, az előzmények számbavétele után négy nagyobb fejlődési korszakra tagolhatja a tudomány fejlődését, mégpedig a romantika korára (1817-1872), a pozitivizmus 167
