Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002 - Acta Ethnologica Danubiana 4. (Dunaszerdahely-Komárno, 2002)

Kisebb közlemények

tunk a népi terminológiában megmutatkozó különbségekkel. így ha egy terület népi táplálkozásának egységéről beszélünk, akkor annak lényegi összetevőinek azonosságra gondolunk, mivel apróbb eltérések mindig vannak.

Csallóköz a Kisalföld mai Szlovákiához tartozó része. Népi kultúrájuk is szervesen kapcsolódik egymáshoz. A Duna és a belőle Pozsonynál kiszakadó Kis-Duna a felszínen hatalmas törmelékkúpot rakott le, a Csallóközt, melynek területe az egykori Pozsony vármegyéhez tartozó Főtájra, a Komárom vármegyéhez tartozó Altájra, és Győr vármegyéhez tartozó Csilizközre oszlik. Vizsgált területünkön a 19-20. század fordulóján már a gazdálkodásra alkalmas feltételek voltak, ezért a gazdálkodást a szántóföldi művelés és az állattartás egyensúlya jellemezte. A térség piaci viszonyai kedvező fekvése miatt az átlagosnál jobbak voltak. A falvak nem szigetelődtek el a várostól. Mindezek hatására Csallóköz népi kultúráját a magas szintű paraszti polgárosulás jellemezte. Ez megfigyelhető a népi táplálkozásban is. Csallóköz népességét elsősorban magyarok alkották. A Főtájon, Somorja környékén a 13. századtól a 18. sz. elejéig folyamatosan érkező német anyanyelvű lakosság telepedett le. Hatásuk a Főtáj északi részének népi táplálkozásában mutatkozik meg. Az első Csehszlovák Köztársaság idején a földreformot követően cseh legionarista kolonisták költöztek Csallóköz néhány községébe. A térség etnikai képét a 2. világháborút követő lakosságcsere folytán idekerült tót családok teszik teljessé, bár ők alapjában véve idő híján nem túlságosan befolyásolták Csallóköz népi táplálkozását.

Tekintsük át, milyen is volt Csallóköz népi táplálkozása az emberi emlékezettel még elérhető időtől (a 19-20. század fordulójától) az 50-es 60-as évekig a hagyományos paraszti gazdaságok megszűnéséig.

A táplálék nyersanyagát a növénytermesztés és állattartás, részben pedig a zsákmányoló gazdálkodás szolgáltatta. A halászat, vadászat, gyűjtögetés a 20. század során már csupán táplálékkiegészítő jelleggel bírt. A halászat mindig a vizek közelében élő emberek foglalatossága. Táplálkozásukban is jelentős szerepet kaptak a halételek. Az egyes halfajtából hallevest, pörköltet főztek, vagy megsütötték. Ismerték a hal savanyítással, füstöléssel, szárítással történő tartósítását. A határban dolgozó emberek és a gyerekek űzték a nép által rapsickodásnak nevezett tevékenységet, annak ellenére, hogy a vadorzást törvény tiltotta. Foglyul ejtették a verebet, varjút, fácánt, foglyot, nyulat, őzet, vadkacsát, valamint a század elején Csallóköz szerte szép számmal előforduló túzokot, Európa legnagyobb madarát. Levest főztek belőlük, illetve pörkölt vagy sült hús formájában kerültek a családi asztalra. A vadmadarak tojásait az asszonyok tésztakészítéskor használták fel. Számos adat utal a vadméhek mézének elsajátítására is, pedig a méhészkedés a századforduló táján meglehetősen elterjedt tevékenység volt Csallóköz szerte. A méz a 20. század elejéig fontos édesítőanyag valamint gyógyszer volt, később szerepét a cukor vette át a népi táplálkozásban. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a csallóközi mézből még a bécsi piacra is jutott. Az idős emberek manapság is kitűnően ismerik az egyes növényfajtákat, melyeket a múltban főzelék készítésére és gyógyászati célokra használták fel. A vadkomló virágának kenyérsütéskor vették hasznát, a vadsóskából, csalánból, szentgyörgybúzából pedig főzelék, azaz pudlutka készült. A vadgyümölcsöt sem hagyták a fán, hiszen megszárítva mártást főztek belőle. A Csallóközi ember sosem jeleskedett a gombafogyasztásban. Csak a legáltalánosabb gombafajtákat ismerték és használták fel. Tartósítására is csak szórványos adataink vannak.

Ha a paraszti gazdaságokban a termelés és fogyasztás egyensúlyából indulunk ki, akkor a terület népi táplálkozásához szükséges nyersanyagok legnagyobb részét a növényi és állati eredetű anyagoknak kell alkotniuk. Vizsgálódásaink ezt teljes mértékben alátámasztották. Csallóköz földje elegendő gabonafélét érlelt, így a lisztalapanyagú ételek sokféle változatban készültek a múltban csakúgy mint manapság. A gyúrt tésztát elődeink laktató ételnek tartot-126