Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2000-2001 - Acta Ethnologica Danubiana 2-3. (Dunaszerdahely-Komárom, 2001)

3. Fórum

a kérdést, úgy is vélhetnénk, hogy a helyzet fordított, s azért volt e vidéken sok gyümölcs, mert a termesztést az iskolákban is oktatták. Ez a feltevés természetesen semmi szín alatt nem állja meg a helyét, mivel a gömöri gyümölcstermesztés jóval nagyobb múltra tekint vissza, mint az ominózus rendelet, azonban határozottan állíthatjuk, hogy az új fajták megjelenését és elterjedését nagyban elősegítette. Mindenesetre ezt a megállapítást is a megfelelő forráskritikával kell megközelíteni, mert tudjuk, hogy ebben a korban a gyerekek iskoláztatása enyhén fogalmazva nem volt nevezhető rendszeresnek. Változás e téren a 19-20. század fordulóján állt be, majd ettől kezdve fokozott javulásnak lehetünk tanúi. Úgyhogy századunk harmincas-negyvenes éveinek ügyes gyümölcstermesztői, falusi specialistái ezirányú ismereteiket már nemcsak a hagyományos módon szerezték, hanem mint iskolai tananyagot sajátították el. Ez a tény pedig már előrevetiti a hagyományos tudásanyag több csatornán történő megszerzésének lehetőségét. (Nem kívánom ismételni Liszka Józsefet, mikor a fent említett dolgozatában a gazdák részére szervezett továbbképző tanfolyamokat említi.)

3.) Ugyancsak ismereteik átértékelésére késztették a helyi gazdákat a különféle új termesztési eljárások, új műszaki berendezések vagy a hagyományos állatállomány mellett megjelenő új tájfajták. Gondoljuk csak el, milyen megdöbbent arcot vághattak azok az addig szorgalmasan, de megfontoltan, a maguk nyugodt tempójában dolgozó gazdák, akik jelentkeztek, hogy szeretnének dohányt termeszteni és a hatóság mindenható képviselői - a fináncok - közölték velük a feltételeket! A megfelelő méretű csűr, megfelelő munkaeszközök birtoklása, valamint az, hogy a falu elöljárósága megbízhatónak, dolgosnak, becsületesnek nyilvánítsa az illetőt. Iszákos, csapodár ember még csak nem is álmodhatott arról, hogy valaha is dohányt fog termeszteni. Majd a melegágyak elterjedése, a gyakori kapálás - ez vonatkozik más kapásokra is — mind befolyásolták a közösség ezirányú ismeretanyagát, a munkához való viszonyát, a gyakori ellenőrzések pontos munkára kényszerítették a vállalkozót, s az egyén szemlélete piacorientálttá változott. Ha egy gazda lépést akart tartani a világgal, meg kellett változnia. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy egész falu egyik napról a másikra változott meg. A magyar parasztság fejlődését, tudjuk, a lemaradás, majd az időnkénti felzárkózási törekvések jellemezték. Egyes rétegei - középparasztok, szegényparasztok — nem reménykedhettek előrelépésben, legfeljebb folyamatos szintentartásra futotta erejükből, bár ez inkább csak néhányuknak sikerült. A földbirtokosoknak megfeleltek a maradi eljárások, mert így nem kellett beruházni. Köztudott, hogy nagyobb hasznot egyre nagyobb földterületek művelés alá történő fogásával értek el, s némely esetben - a második gabonakonjunktúra idején - majd századunkban szánták rá magukat jelentősebb innovációra.

Az ország kapitalizálódási folyamata, és annak egyes szakaszai alatt talpon maradt módosabb parasztgazdák és a mezővárosi polgárság - a városi parasztok vagy parasztpolgárok, akik elindultak a századforduló idején a polgárosulás útján, akik gyerekeiket tanítatták és maguk különféle egyleteknek voltak a tagjai - volt az a réteg, amely a példaképnek tekintett, megújult, modem nagybirtokot kezdte “utánozni”. Nem biztos azonban, hogy a többé-kevésbé meggazdagodott parasztok részéről egyszerű utánzásról, majmolásról beszélhetünk, véleményem szerint sokkal inkább arról van szó, hogy bátrabban és hatékonyabban vehették fel a versenyt a piac teremtette lehetőségek között a nagybirtokkal szemben. Az intenzívvé váló termelés által megkövetelt berendezéseket most már ezek a gazdák is megvásárolhatták, illetve ők maguk szorgalmazták és honosították meg elsőként az új eljárásokat. Átvitt értelemben akár úgy is meghatározhatjuk a parasztságnak eme rétegét, mint az “oikumene- elvben” a mérsékelt égövi népeket, tehát azt a réteget, amely helyzetéből kifolyólag a legalkalmasabb - akár kényszerűségből fakadóan - a kulturális fejlődésre, vagy ha úgy tetszik a VÁLTOZÁSRA.

264