Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2000-2001 - Acta Ethnologica Danubiana 2-3. (Dunaszerdahely-Komárom, 2001)

3. Fórum

Bejében a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben nagyarányú felújítási munkálatokat végeztek a középkori templomon, majd egy negyed század múltán ezt a templomot lebontották, s századunk elején újat építettek. A felújítási munkálatok és az új templom építése idején az egyházközösség - mivel folyamatos pénzhiánnyal küszködött - kénytelen volt a pénzszerzés legkülönfélébb módjait igénybe venni. Az “önmegadóztatás”, “kivetés”, “megajánlás” régi fogalmai a hagyományos falusi közösségnek. Azonban az ún. “parasztmecénások” megjelenése - bár szintén régebbi, azonban nem gyakran alkalmazott módszere a pénzgyűjtésnek — változást hoz a falusi emberek szemléletmódjában. A bejeiek az említett években kétszer alkalmazták ezt a pénzszerzési módot. Az első esetben az egész Magyarország területére kiterjedő adománygyűjtésbe kezdtek, mindössze két évvel az ország jelentős részét romba döntő 1879-es árvíz után. Ez mai szemmel nézve, s divatos kifejezéssel élve “szponzorok” felkutatását jelenti. Tulajdonképpen anyagi támogatásra, hozzájárulásra kémek idegeneket - bár testvérek a közös hitben - hogy aztán ők maguk váljanak “parasztmecénásokká”. Ez utóbbi kifejezéssel kapcsolatban Hofer Tamást idézi Domanovszky György: “A múlt évszázadokba nézve úgy tűnik, a szűk és füstös parasztházak helyett művészi befektetéseik nagyobb részét tezaurálták a paraszti települések közösségi életük épületeiben, mindenek előtt templomaikban.^..) Megrendelő parasztemberek és templomokat díszítő asztalosok viszonyáról kevés írásos emlék maradt fenn, de erről a mecénási kapcsolatról a táblák szűkszavú festett feliratai sokat elárulnak.(...) A fehérgyarmati, csengeri parasztemberektől vagy a vistai, damosi legényektől elvitatni templomuk festett díszeit - mintha ez a művészet nem volna az övék - épp úgy méltánytalan volna, mint az egykori firenzei polgároktól elvitatni a firenzei dómot” (Domanovszky 1981,1:70-71). Domanovszky szerint Hofer fejtegetésében új szempont, hogy egy-egy közösség, vagy egyének, a falusi házakban meg nem valósítható művészi kívánalmaikat a közösség épületében, a templomban váltották valóra, és ezt a kétségtelenül nagy anyagi áldozatot mecénási cselekedetként állítja be (Domanovszky 1981,1: 71).

A pénzszerzés egyéb módjai mellett a mecenatúrának imént említett formájáról, fent idézett esztétikai igények kielégítésével kapcsolatos határozatok hozataláról is olvashatunk az említett község jegyzőkönyvében. A pénzgyűjtők - akik egy hónapon keresztül tevékenykedhettek saját hittársaik között az akkori Magyarország egész területén - osztalékban részesültek. Tehát minél több pénzt gyűjtöttek be, annál magasabb volt a rájuk eső rész is. Részükről ez jól vagy kevésbé jól (esetünkben ez most lényegtelen) megfizetett munka, pénzszerzési lehetőség volt, mely, ha ebben a korban már teljesen nem is idegen a paraszti közösségektől, mindenesetre nem gyakori eljárás. Támogatók, pártfogók e módon történő keresése, illetve a mecénások “beugrása” a művészetekbe, teljesen normális dolog az elit kultúrában már időtlen idők óta, a falusi közösségben azonban az újdonság erejével hat. Mindezek mellé az egyházközösség vezetőinek és tagjainak a pénzforrások felkutatása mellett mint megrendelőknek is jeleskedniük kellett. Egy templom felújítása, építése nem mindennapos esemény, a beruházóknak jól meg kell fontolniuk minden ajánlatot, fel kell tudniuk mérni az esetleges buktatókat, mert egyetlen hibás döntés miatt, amely hátrányos helyzetbe hozhatja a falu lakóit, vagy elodázhatja a munkálatokat, hosszú időre megbélyegezné a közösség vezetőit, azokat, akik nem jártak el elég körültekintően. Mai szemmel nézve egy ilyen ballépés talán nem járna olyan súlyos következményekkel (természetesen a hiteleket egy mai félresikerült vállalkozás után is fizetni kell), azonban abban a korban - mint tudjuk, az egyén családján keresztül tagolódott a közösségbe - az egész családra vagy nemzetségre nézve hátrányos lett volna. Másrészt, mint megrendelők, nemcsak a templomról, mint épületről, vagy mennyezetének, falainak és a székeknek festéssel történő díszítéséről döntenek, de elképzeléseiket, igényeiket meg is fogalmazzák, s a kért és elvégzett munkának meg kell felelnie a közösség ízlésének is.

262