Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2000-2001 - Acta Ethnologica Danubiana 2-3. (Dunaszerdahely-Komárom, 2001)
1. Tanulmányok - Liszka József: Határok
Die Volkskunde beschäftigte sich traditionell mit den Grenzen der Verbreitung der verschiedenen kulturellen, sprachlichen und anderen Erscheinungen. Es gibt aber auch unsichtbare Grenzen, die in uns selber verlaufen. Solche sind z.B. die Grenzen, die zwischen einigen Nationalitäten, Religionen, Gesellschaftsschichten oder Altersgruppen und Generationen verlaufen. Diese zu erforschen, kann zwar nicht zur Aufgabe der Ethnokartographie werden (weil es praktisch unmöglich ist, sie kartographisch darzustellen), sie können trotzdem nicht außer Acht gelassen werden, wenn Daten zur geographischen (also horizontalen) Verbreitung gesammelt und gedeutet werden. Diese - sagen wir mal - vertikalen Grenzen außer Acht zu lassen, könnte zu ganz falschen Ergebnissen fuhren. Solche vertikalen Grenzen sind auch die Zeitgrenzen, die aber die Ethnokartographie mehr oder weniger zu erfassen sucht. Meine Damen und Herren, liebe Kollegen und sehr geehrte Gäste! Das Thema der XII. Internationalen Ethnokartographischen Tagung sind “Grenzen als volkskundliches Forschungsproblem”. Laut Programm werden fast alle erwähnten Probleme angesprochen. Határok “Már megint nem tudod, hol a határ!?” - szidom pajkosságban határt nem ismerő kilencéves fiamat. “Dehogynem - vágja rá - itt van Komáromnál”. Számára még csak egyfajta, kézzelfogható, saját bőrön tapasztalható határ létezik: az országhatár. Alig több, mint kilenc éve ellenére viszonylag sokat utazott, s egész pici kora óta, az autóban aludva számtalanszor arra ébredt, hogy “no, itt vagyunk a határon”. Ezek a “határok” (a szlovák-magyar, a magyarosztrák, az osztrák-német, az osztrák-olasz, később a szlovák-cseh határ) jelentik számára a par exellence határt. Tudjuk azonban, az emberi kultúrát (kultúrákat) általában is gyakorlatilag a határok határozzák meg. Határ alatt automatikusan egy vonalat értünk (valós és átvitt értelemben): az “eddig-ésnem-tovább” vonalát, holott a valóságban az ilyen vonalak rendkívül ritkák. Gyakorlatilag csak a mesterséges határvonalakra (mint pl. ország-, birtok- és közigazgatási határokra) vonatkoztathatjuk ezt, s ezen esetekben is csak némi fenntartásokkal. Igaz ugyan, hogy az országhatárokat általában csak útlevéllel lehet átlépni, ám ez az átlépési aktus nem jelent egyszersmind egy homlokegyenest más világba való kerülést. Hogy helyi példánál maradjunk: a határ közelében mindkét Komáromban megszámlálhatatlan mennyiségű pénzbeváltóhelyet találunk. Az, hogy a szlovákiai Komáromban az üzletek feliratai általában kétnyelvűek (szlovák-magyar), alapvetően (bár valószínű, hogy nem kizárólag) az itt élő hetven százaléknyi szlovák állampolgárságú magyarnak tudható be. Az viszont, hogy a magyarországi Komáromban a cipőüzletre szlovákul is ki van írva, hogy “obuv”, már az északról jövő szlovák anyanyelvű bevásárlóknak szól. Ugyanígy mindkét oldalon lehet sok esetben szlovák koronával és magyar forinttal is fizetni. Bizonyos átmenetiség (határzóna, kontaktzóna) tehát még a mesterségesen meghúzott államhatárok mentén is megfigyelhető (hasonló jelenségek a legtöbb európai határövezetben megtalálhatóak). Miközben tehát kultúráinkat alapvetőn a köztünk/bennünk húzódó határok jellemzik, az is igaz, hogy a határok semmilyen típusa nem definiálható éles vonalhatárként. Erre utal a 14
