Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Tanulmányok - Voigt Vilmos: Diákjaink farsangja
más szubkultúra. (A különböző sportcsapatok vagy popegyüttesek rajongóival szemben például nehezíti a konfrontációt, hogy ott öltözetben, mezben, jelvényben és névben mintegy adott az egymással konfrontáló csoportok kerete - ezzel szemben egyetemistáink számára nincs reális konfrontációs lehetőség, hiszen ha volna is egyetemi „trikó”, az létező közegben nem fejezne ki konfrontációt, ha volna KISZ- vagy diákköri egyenruha, szakonként vagy évfolyamonként különböző formaruha, az nem a valóban szándékolt különállás hangsúlyozása-kifejezése lenne. Néhány évvel ezelőtt a hanyag és népies öltözködés, a borotválatlanság a fiúknál hordozott ilyen Jelenkultúra” vonásokat, mára azonban ezek senkit sem provokálnak, divatjuk is alábbhagyott, senki sem teszi szóvá a hosszú hajú fiúk vagy cigarettázó lányok erkölcseit, vadabb vonások - például kirúzsozott fiúk, szivarozó vagy tajtékpipázó lányok - pedig nem bukkantak fel. Ha összevetjük magyar hallgatóink viselkedését, öltözködését külföldi hallgatóink hátizsákos világcsavargó-szerelésével, tánc közben a cipőt automatikusan lerúgó gyakorlatával, jól láthatjuk, diákjainknak nonkonformitászavarai vannak: nem tudják valójában konfrontálni magukat egy dinamikus, fiatalos megfogalmazásban, nem válnak igazában szubkultúrává.) Ez a konfrontációs szubkultúra-alakítási igény ily módon áttételes, derivált formában valósul meg: bemutató, nem pedig életstílus jellegű, nem személyes, hanem személytelen, nem szenvedélyes, hanem informatív, nem individualista, hanem institucionalizált. Diákjaink tanáraikat például nem egyéni borozgatásra hívják meg, nem közösen főzik ki egyetempolitikai és oktatásrendszerbeli „gondolataikat”, hanem egy kollektív szórakoztató ünnepély formájában kívánnak eleget tenni ilyen igényüknek. Színes szalvétával megterített asztalok, gyertyafény és teasütemény azok a barátságot, konzervativizmust, sőt fratemizálást sejtető díszletek, amelyek között kibontakozik a szembenállás, megkeresik azt a terepet, ahol fordul a kocka, és a még az egyetemen is meglevő tanár-diák szubordináció (nem egyszerűen csak aszimmetrikus viszony!) az ellenkezőjére fordulhat. Ez a karácsonyi hangulat udvarias, kellemeskedő, olykor még alázatos is: ám ez csak látszat, és például a legutóbbi kiskarácsonyi műsorban, vagyis az ünnepély egyetlen önálló, aktualizált, dinamikus elemében is jól látható volt, hogy ez csak takarja a konfrontáló önmegfogalmazás szándékát, a hierarchia megfordítására való törekvést. Amikor a mostani farsangi estet úgy rendezték meg, hogy műsorként ezt a kiskarácsonyi betétműsort vették alapul, e tendencia csak megerősödött. Még egy alapvető előzmény említendő a farsangi est megértése érdekében. Megjelent a KISZ- alapszervezet által kiadott Etnográfia több száma, eddig hat számmal. A 10 lapos első szám (1982. november 15.) megfogalmazza, hogy nemcsak az ELTE Néprajz KISZ-alapszervezetének tájékoztatója kíván lenni, hanem „szeretne túlnőni keretein”, „célunk összefogni, csapattá szervezni a fiatal néprajzosokat...” - vagyis a szubkultúra programatikus szócsövévé kívánnak válni. A harminclapos 2-3. szám (december 6-án) voltaképpen körinterjú a már végzett néprajzosokkal vagy rokonszenvezőkkel. A december 13-án kiadott számozatlan 4. szám a „kiskarácsony” műsorfüzete volt: 5 lapon tanári „aranyköpéseket” hozott, a hatodik lapon 6 diáktól rövid önnyilatkozatot. A címlap is 10 tanári idézet mellett két diákszövegre utalt. A diákmegjegyzések közül önirónia legfeljebb kettőben (a 6. lapon) figyelhető meg, ám mindkét esetben itt is a tanár kerül valahogy az élcelődés középpontjába. („Szerettem volna Sopront látni... mert B. tanár úr olyan érzékletesen írta körül a kékfrankost”, a szabadkéményről „azt hittem eddig, hogy ez -s tanár úr praktikái közé tartozik”: mindkét esetben a szöveg felszíni struktúrája a diák butaságát vagy bor iránti vonzalmát „pellengérezi ki”, mélystruktúrája azonban a tanár rovására fordul. Ismereteim szerint az ilyen megjegyzések valóban elhangzanak, bár diákjaink aligha teszik hozzá a vezetéknévhez a megtisztelő „tanár úr” toldalékot.) Egyszóval a lap eme számában 50:5 arányban a tanári „bölcsességek” kigúnyolására, illetve diákszellemességek bemutatására került sor. A tanár-diák viszonynak már az antikvitás óta kedvelt megnyilatkozási formája a többékevésbé hiteles tanári „aranyköpések” továbbadása vagy feljegyzése. Az itt közölt anyagról az a benyomásom, hogy voltaképpen valamennyi szövegnek van eredetije, eltűnnek azonban a 72
