Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Tanulmányok - Voigt Vilmos: Diákjaink farsangja
Számunkra ez a jelmezes felvonulás ugyanennyire ösztönös volt. Ezzel egyszerre azonban az elemek abban az értelemben nem spontán, hanem tanult jelenségek, hogy minden elemet kívülről, közvetve vettünk át. Otthon egyikünk sem csinált hasonlókat, magyar népi ló- vagy kecskealakoskodást sem szokott gyakorolni, és azt hiszem, a tanszék fennállása óta először képviseltük ugyanazt a közös borítót és mozgáskoordináló erőt. Mándok László közreműködésével kiseprűzték a vagy két évtizeddel ezelőtti mohácsi busójárásról azt az álarcost, aki nem a megelevenedett „ősmagyar” csónak alakú fejfához hasonló tipikus busómaszkban vonult fel, hanem egy képeslap alapján tibeti-mongol ördögmaszkot barkácsolt magának. Biztosan tudjuk, hogy az ilyen „tanult rögtönzés” igen gyakori a felvonulásokon, mulatságokon. Hirtelen nem jut jobb analógia az eszembe, mint a mátészalkai Kossuth vendéglőben a diákok bajszán, szemöldökén, haján „rögtönzötten” megjelenő tollpihék áradata, amelyet nem hiszem, hogy rögtön a Róheim Géza (A halálmadár. Ethnographia, 1913) adta analógiával a tollas lény psychopompos jellegének survival-jelenségként lehetne megragadni, még csak nem is revivalként, pusztán a meglepő, alkalmi rögtönzés megnyilvánulása gyanánt lenne célszerű értelmezni. A kultúrából szó szoros értelemben tanult műveltségi javak ily módon ösztönös formában bukkannak fel. Olyan egység ez, amelyre szokáskutatásunk nemhogy rámutatott volna, hanem annak - Marót Károly személyében zűrzavaros körmönfontsággal - még a meglétét is tagadta. A jó ábrázolásokból ismert 1616-os stuttgarti „Fürstlich Ritterliches Freudenfest” alkalmi nagy méretű maszkdíszleteivel ugyanezt bizonyítja, mint a nevezetes 1525-ös budai királyi farsang, amelyen II. Lajos számadáskönyvének és más forrásoknak tanulsága szerint a király ökörszarvas és gólyacsőrös Lucifer-jelmezben jelent meg. Ez nyilván spontán rögtönzés volt, és nem a szegénység jele, mint a muflonfejű, pokróctestű kínai sárkányunknál. A most szóban forgó diákfarsang történeti dimenzióit is jól ismerjük. Noha korábban is voltak hasonló kezdeményezések (és hasonló ünnepségek), ezeket a mostani rendezők nem ismerhették. A mostani harmadév immár hagyományosan megrendezte a „kiskarácsonyt”, legutóbb 1982 decemberében, amely részükről innováció a tanszék történetében. Ennek ájtatos, biedermeier és bensőséges hangulata kitűnő közösségi kohézió volt, még a hagyományok (pl. népdal) ápolása irányában is. Természetesen itt is érzékelhető volt a modernizálódás: a műsor a tömegkommunikáció utánzása volt, és tartalmában inkább farsangi vagy kabarészerű, mindazáltal a „Gemütlichkeit” a diákfarsangon is meghatározó volt. Ez kulturális sztereotípia a magyar kultúrában, ahol ma sincs karácsonykor (vagy előtte) kabarémüsor, ellentétben a szilveszterrel, amikor a rádió és a televízió, valamint később az ezt csúfoló sajtóorgánumok valóságos kabaréáradattal öntik le (ismételve is) közönségüket. Dickens Karácsonyi éneke és a „Mennyből az angyal” mellett a tanszék volt jeleseiről szóló anekdoták is megbocsátó derűt árasztanak, hiányzik belőlük a fölény, a szarkazmus, sőt még az erotika és a politizálás is „hatalomvédte” jellegű. Noha átalakulást is megfigyelhettünk, még 1982 karácsonya előtt is így volt ez hallgatóink körében. Az apró újítások azonban az 1983-as farsangra totális áttöréssé fejlődtek, esetleg maguk a szerzők által sem észrevett (ám gyakorolt) mértékben. Az 1983-as diákfarsang előzményeként néhány tényezőt kell említeni. A mostani harmadév jó kollektívává vált (személyes benyomásaim szerint a legjobb kollektívává), munkakapcsolatok alakultak ki közöttük, terepmunkájuk és életvitelük során életközeli, nem erőszakoltan felnőtt, mégis érett viselkedési minták kerültek előtérbe (amelyek ugyanakkor az oktatást a legcsekélyebb mértékben sem szeretik, a nevelésről pedig igyekeznek nem tudomást venni). Ez eltér több más évfolyam életstílusától, a, jó”, „dolgozó” évfolyamokétól ugyanúgy, mint a „lezser” vagy „nem idevaló” évfolyamoktól. Különállást eredményez ez, melyet nem igazi erőfeszítéssel ugyan, de igyekeztek feloldani - kevés sikerrel. Különböző „rendezvényeinken”, megmozdulásainkon a többi évfolyam részvétele csekély és nem is konstruktív. Az a benyomásom, hogy a III. évfolyam valójában nem is törekszik arra, hogy másokat is bevonjon a maga köreibe, inkább önmaga megfogalmazására törekszik, s ezt konfrontáció formájában tartja kivitelezhetőnek, mint oly sok 71
