Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Tanulmányok - Voigt Vilmos: Diákjaink farsangja
lakodalom alkalmával. (Gondolom, harmincadmagával, és nem hiszem, hogy a csirkepucolásnak központi jelentősége lett volna a lakodalom szociodinamikai redisztribúciós gyakorlatában.) Itt, a diákfarsangon teljes jogú résztvevők voltunk, mégpedig szerencsés és előre nem látott módon mindkét oldalról megszervezve, előre látva és szándékkal, ám nem deklarálva, erőltetettem Diákjaink jó előre olyan programokat terveztek, amelyekbe „egyenrangú” (gyakorlatilag alárendelt és hátrányos) helyzetbe kalkulálták bele a tanárokat (ez a hasonlóan demokratikus oktatási gyakorlat normális inverze), mi pedig (anélkül, hogy ezt tudattuk volna velük) elhatároztuk, hogy fellépünk jelmezes mutatványként. A kohézió fokozása érdekében diák-tanár táncokra is sor került, noha a diákoknál csak néhány tanár szeret jobban táncot járni. Ennek ellenére sem lehetünk elégedettek a „tökéletes résztvevős” megfigyelési módjával, hiszen éppen az, hogy valóban részt kellett vennünk, technikailag is és szellemileg is akadályozta a megfigyelést. Nemcsak majdnem a játékrontásig ment, hogy felvettük a műsort, a kérdéseket és a válaszokat, hanem például a legminimálisabb jegyzetelés is egyszerűen akadályozta a részvételt, a nekünk feltett nehéz kérdésekre adott válaszainkat például másnak kellett volna felolvasnia (vagy legalábbis elolvasni tudnia) stb. A „beleélés” akadályozza a megfigyelést - ezt könnyen bizonyíthatjuk azzal is, hogy egy pokróccal letakart szörnyetegként hiába igyekeztünk kikukucskálni, és figyelni a hatást, ez olyannyira nem sikerült, hogy kétszer is nekimentünk a székeknek és egy fő szervező diáknak. Spontán résztvevőként viszont a megszerveződés folyamatát automatikusan rögzíthettük. A meghívó kézhez kapása után megállapodott a Folklore Tanszék abban, hogy mi is fellépünk, mégpedig kollektív jelmezben. Történetileg a távol-keleti (kínai) sárkánymaszkot utánoztuk, ahol egy álarcszerű állatfejben van a vezető, ezt követi egy hosszú, kígyózó, több tagból álló test. Ezt mi lepellel jeleztük, és megállapodtunk, hogy a felvonulási zene a kacsatánc lesz, amelyet hordozható magnetofonról sugároztunk, az egyik résztvevő keresztfiától kölcsönzött hangszalagon. A kacsatánc ötlete bizonyára a Deák téri kutatásokból ered, noha ott pontosan ilyen mintát nem láttunk. Mivel összeszokott tanszéki együttes lépett fel, külön próbákra nem volt szükség, az együttes tagjai legfeljebb a fellépés tényét ismerték előre, a pontos programot nem. Mivel sárkány- (vagy pláne kacsa)-fejünk nem volt, egy előszobái felakasztható muflonfejet használtunk. (Igaz, hogy ennek következtében a bemutatók és a nézők kognitív rendszerei nem kerültek harmóniába, ezért a diákok aligha fogták fel, mit látnak.) A jelmezversenyben a diákok négy egyéni jelmezt mutattak be, ettől olyannyira eltért a tanszéki jelmez, hogy el is felejtették a díjkiosztásnál jutalmazni, amelyet később szóban sérelmeztünk is. A jelmezben belül hierarchia vagy promiszkuitás nem érvényesült. Fontos szempont volt a fej kiválasztása (ide jóképű, határozott fiatal férfit választottunk), ezután nagyság szerint következtek a résztvevők, hogy biztosítsuk a közép-európai, a klasszikus harmóniavilágon alapuló esztétikai élvezetet. A jelmez farkának olyan résztvevőt választottunk, aki az átlagnál jobban tudja a különben bonyolult kacsatáncot. A másik tanszéket (Néprajz Tanszék) nem értesítettük (ez a melanéziai kirekesztőleges titkos társaságok gyakorlatára emlékeztet, bár az ötletet nem tudatosan vettük onnan), ők nem is léptek fel így azonosítható jelmezben. Az állatjelmez hangsúlyozta a szubhumán vonásokat, vagyis a farsangi ünnepségen amúgy is „tótágast álló” rendszerben a várható degradálás (tanárból diák, superiorból inferior ember) túlhangsúlyozásával annak elejét vette, szinte visszájára is fordította, egyébként sikerrel, hiszen a többi jelmez nem volt kollektív, audiovizuális, nem adott elő jelenetet, és megmaradt az igencsak korlátozott „kultúra” keretein belül. A közönség ezt sem látszott észrevenni vagy értékelni - igaz ugyan, hogy mi sem fogalmaztuk meg, noha nyilvánvalóan voltak ilyen motívumok a választás hátterében. Választ tudunk adni az ösztönös és a tanult viselkedésminták összefüggéseire is. A „kacsatánc”ban semmi tanult elem nem volt, semmit sem próbáltunk. Siratókutatóinkat meglepte az a tény, hogy a hagyományos kultúrában mindenki tud siratni, még akkor is, ha sosem gyakorolta. 70
