Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Tanulmányok - Hartinger, Walter: Marinahilf ob Passau. Egy népszerű búcsújáróhely kialakulása és a kapcsolódó ájtatossági forma elterjedése
A társaságra nem feltétlenül ugyanezek a törvényszerűségek voltak érvényesek. A kapucinus kolostorok térítő hatására elméletileg egy világméretű hívőkömek kellett volna kialakulnia. Hogy Passau nem ért el a középkori nagy zarándokhelyekhez hasonló dimenziókat, mint pl. Santiago, Jeruzsálem, Róma, avagy az újkorban Lourdes és Fatima, és hogy a Mária-Szeretet-Társaság sem terjedt a zarándoklatok körén túl, annak nem a Mária-tisztelet mértékének a csökkenése az oka, a zarándoklatok vagy a társaság szintjén, hanem azok tovább élő ereje. Ezt a szembetűnő ellentmondást meg kell magyarázni. A társaságot von Schwendi őrgróf alapította passaui székhellyel. A vallási központ a Schulerbergen lévő templom volt. Am a robbanásszerű növekedés már az első évben világossá tette, hogy az évente rendezett, meghatóan ünnepélyes központi társasági ünnepségek a Máriahilf-hegyen nem tudják a hívők említésre méltó részét összefogni, így Schwendi eleget tett annak az igénynek, hogy Passaun kívül helyi társulások alakulhassanak. A Mariahilf-tisztelet erősödésével további törekvések is felszínre kerültek, amelyek helyi Mariahilf-egyesületeket létrehozására irányultak. A Suben-kolostor Innviertelben 1682-ben kapta meg XI. Ince pápától a jogot egy saját szerzetesrend megalapítására, melyet a passaui püspök hivatalosan is igazolt jóváhagyott. A legnagyobb jelentőségű azonban a Münchenben létrehozott Mariahilf Egyesület volt. Ott egy sörfőző mester özvegye már 1653-ban elkészíttette a passaui kegykép másolatát, melyet a Szent Péter-templomban ki is állíttatott. Amikor a bajor választófejedelem 1683-ban személyesen részt vett a török elleni harcokban, a müncheniek imádsága két dologra irányult: egyrészt arra, hogy a fejedelem és a bajor csapatok épségben hazatérjenek (vö. Doeberl 1928, 111), másrészt arra, hogy a „kereszténység örök ellenségét” megfékezzék. Még ebben az évben a Szent Pétertemplom egyik prédikátora felszólította a hívőket, hogy lépjenek be a müncheni Mariahilf Egyesületbe, amelyet később a freisingi püspök és a pápa hivatalosan is jóváhagyott. A müncheni egyesület már 1684-ben kezdte túlszárnyalni a passauit, 1689-ben már több mint 150 000 tagot számlált, a következő két generáció folyamán már több mint 1 300 000 főt. A maga széles körű kisugárzásával (kapcsolatai Ausztriába, a szláv országokba, Olaszországba, Hollandiába nyúltak) a passaui egyesületet is maga mögé utasította (Mindera 1954, 217). A müncheni egyesülettel egyetlenegy másik sem versenghetett, még az 1796-ban Rómában, illetve az 1798-ban Torinóban alapított vallási társulat sem (Beisei 1913, 414; Mindera 1961, 26). A passaui Mariahilf-rend sorsához hasonló sors várt a passaui Mariahilf-zarándoklatokra is. A jámborság időközben kialakult újabb formái lehetővé tették másodlagos búcsújáróhelyek egész sorának létrehozását (lásd 3. ábra). Az új kegyhelyek a Felső-Rajnától Sziléziáig, a magyar határnál, Közép-Németország protestáns régióitól Dél-Tirolig összpontosulnak. Amint a térkép mutatja, a mozgalom még a 18. és a 19. század folyamán sem állt le, sőt egyik-másik zarándokhely még a 20. században is nagy jelentőséggel bír. Fontos gócpontok alakultak ki az Inn és a Wip völgyében, valamint Bécs környékén. Ettől Passau vidéke különösebben nem tér el. Ez azzal magyarázható, hogy Passau - mint a Mariahilf-zarándoklás tulajdonképpeni hazája - a versenytársakkal szemben szilárdabban meg tudta tartani előnyös helyzetét. A virágzó passaui kegyhely közvetlen közelében nem engedélyezte egyetlen jelentősebb Mariahilf-zarándoklat előretörését sem (Hartinger 1976-1977, 57-68). Ennek ellenére meg kell jegyezni, hogy a másodlagos zarándokhelyek gyakran kitörési akadályt jelentettek a passaui kegyhely további elterjedéséhez. A Mariahilf-képek gyakorlatilag mindenütt jelen voltak, és ez elősegítette, hogy a hívők a passauival szemben a közeli zarándoklatokra magyarázatot találjanak (Kramer 1960, 195-211 ). A másodlagos búcsújáróhelyek kegyképeit ugyanis azáltal, hogy a passaui eredetihez hozzáérintették, teljes értékű kegyképeknek tekintették. Az a tény, hogy Csehországban a Máriahilf-kegyhelyek viszonylag ritkábbak, talán a vizsgálatok eltérő intenzitásával, ill. a cseh zarándoklatok más jellegű struktúrájával magyarázható (Hartinger 1979,27—42). Ha a másodlagos búcsújáróhelyek alapításának történetét vizsgáljuk, a 17. században és a 18. század első két évtizedében főleg a nemesek azok, akik Máriahilf-kép másolatok 33
