Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Krónika
Acta Ethnologica Danubiana 1 (1999), Komárom—Komárno A szlovákiai magyar néprajzi kutatás és a komáromi Etnológiai Központ Liszka József 1998. október 28-án a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központja fennállása egyéves évfordulója alkalmából a komáromi Tiszti Pavilon dísztermében ünnepi ülésre került sor. Ennek keretében a Fórum Társadalomtudományi Intézet igazgatójának, Tóth Károlynak üdvözlő szavai után az Etnológiai Központ igazgatója, Liszka József beszélt a Központ célkitűzéseiről, eddigi eredményeiről, konkrét terveiről, majd az Intézet két új kiadványát Hála József a budapesti ELTE Néprajzi Tanszékének adjunktusa, ill. Lukács László, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum osztályvezetője mutatta be. Az ezt követőfogadáson Ollős László, a Fórum Társadalomtudományi Intézet Tudományos Kollégiumának elnöke, valamint Voigt Vilmos, az ELTE Folklore Tanszékének vezetője, a Tudományos Kollégium tagja mondott a népes érdeklődők táborának pohárköszöntőt. Az egész eseménysorozatot a Szent András-templom oratóriumában a győri Xantus János Múzeummal közösen megrendezett, ,,Az Istennek dicsőségére” című fotókiállítás megnyitója zárta, melyet Erdélyi Zsuzsanna tartott. Az alábbiakban az elhangzott előadásokat közöljük. Egészséges társadalmakban a néprajztudomány mintegy három lábon állva tudja kifejteni tevékenységét. Egyrészt a különféle lokális, regionális és országos társadalmi egyesületeken keresztül, másrészt a muzeológia eszközeivel és harmadrészt a tudományos kutatóhelyek, akadémiai intézmények révén. E három tevékenységi formát mintegy összefogják, utánpótlással látják el az egyetemi katedrák. Amennyiben a szlovákiai magyarságot egy sajátos mikrotársadalomként fogjuk föl, akkor azt kell mondanunk, hogy már ebből a szempontból sem tekinthető teljesen egészségesnek, hiszen az 1918-as kezdetektől a néprajz ügye jószerével jó szándékú amatőrök (tanáremberek, diákok stb.) ügye volt „csupán” (a „csupán”-t természetesen idézőjelbe téve, hiszen nagyon is fontos szerepet vállaltak és vittek végbe ezek a lelkes amatőrök). 1949-et követően, de inkább az ötvenes évek első felétől a néprajzi kutatás ügyét részben fölvállalta ugyan a szlovákiai magyarság kulturális szervezete, a Csemadok, lévén azonban e szerveződés eredendően és alapvetően közművelődési egyesület, a néprajzot mint tudományt nem tudta, nem is tudhatta művelni. „Csupán” a különféle folklórrendezvényei számára végeztetett népzenei, néptánci, népviseleti gyűjtőmunkát a magukat fokozatosan, sokszor autodidakta módon képző szakemberekkel. 1969-ben létrejött ugyan a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, ám a politika földmozgásszerű változásai még azelőtt elsöpörték, mielőtt bármi konkrétat is tehetett volna. Aztán az 1989-es változásokat követően igen gyorsan ismét megalakult egy Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, amely ugyan nem közvetlen folytatója az előbbinek (mondhatnánk úgy is, hogy csak névrokona), bár annak kétségtelen pozitív eredményeit sem kívánta megtagadni. Ez a társaság az elmúlt csaknem egy évtized alatt meglehetősen sok mindent tett a szlovákiai magyarok népi kultúrája, a vele szomszédságban élő népekkel való kapcsolatainak a föltárása érdekében: kutatásokat szervezett, nemzetközi tudományos konferenciákat rendezett, publikációkat jelentetett meg. Az egészséges néprajzi közélet egyik lába tehát adott, s egy ideig 139
