Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Szemle
szigeti sírja, Kapisztrán Szent János újlaki sírja, a bátai szentvér-ereklye kegyhelye. A második évezred első századaiban Magyarország területén számos olyan templom épült, amelyet Szűz Mária tiszteletére emeltek, a korabeli források alapján mégsem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy ezek valóban búcsújáróhelyek voltak. „A korabeli templomok közül több nyert kisebb-nagyobb búcsúengedélyt, amely vonzerejét fokozta - ez is volt a célja a búcsúkiváltságok iránti kérelmeknek. Ezáltal e templomok, települések potenciálisan mind búcsújáróhellyé válhattak, mint ahogy meg is találjuk közöttük jó néhány későbbi nagy máriás kegyhelyünket” (70. p.). A hagyomány szerint a legrégibb ilyen kegyhely az óbudai Fehéregyház, Árpád fejedelem nyughelye. A 11-16. században ismert szent helyek felsorolását találjuk a következő fejezetekben, amelyek legtöbbje Szűz Mária tiszteletére keletkezett. A 16. századtól a protestantizmus hatására a zarándokhelyek vesztettek jelentőségükből, s velük együtt a búcsújárás, a kegyképek, kegyszobrok, ereklyék, szent helyek látogatásának szokása is meggyengült. Ez a Nyugat-Európa felől induló új szellemi áramlat, a Duna-völgyi török veszedelem a katolicizmus elerőtlenedését okozta a következő évszázadokban. Az ellenreformáció idején újra megerősödő búcsújáró gyakorlatban lényeges különbségeket láthatunk, „...amíg a középkor századaiban a zarándoklatok Jézus életének színterére, a Szentföldre, az apostolok és jelentősebb szentek földi emlékhelyeihez és ereklyéihez kötődtek, s ezek távoli országokból is magukhoz vonzották a vezekelni akarókat, addig a barokkban egyre inkább előtérbe kerültek a lokális jelentőségű kegyhelyek, s megváltozott a tisztelet tárgya is. Csaknem minden katolikus tájegységnek kialakult a sajátos szent helye, a vidék saját kultikus központja. Ezzel párhuzamosan a nemesség és a polgárság érezhető visszavonulása a felvilágosodás hatására egyre jobban az alsóbb néprétegek gyakorlatává tette a búcsújárást” (119. p.). A 18. század nyugalmasabb időszakot hozott. A településeken megerősödött a vallási élet, új templomok, kápolnák épültek, megélénkültek a búcsújárások is, amelyekhez hatalmas méreteket öltő ünnepségek keretében kapcsolódtak a kegyszobrok átvitelének és megkoronázásának országos zarándoklattal egybekötött ünnepei az uralkodó réteg, a főpapság, a nemesség, a városi polgárság képviselői, az ájtatos egyesületek, céhek tagjai és hatalmas tömegek jelenlétében. „A XVIII. század s a XIX. század első fele a fogadalmi ünnepek, búcsúk, körmenetek és böjtök jellemző időszaka volt. Falvak és városok népe egy-egy súlyos természeti csapásjárványos betegség eltávoztatására engesztelésül vállalt böjtöt, munkaszünetet, zarándoklatot, körmenetet, templomépítést” (136. p.). Mária Terézia abszolutisztikus egyházpolitikájával kezdődően korlátozódni kezdtek a búcsújárások. A felvilágosodás eszméinek hatására fokozatosan elszakadtak a papságtól, szervezésük, vezetésük a laikus búcsúvezetők, énekesemberek kezébe került. A 19. és 20. században a történeti Magyarország területén elterjedt zarándoklatok néprajzi vonatkozásaival, a búcsújárások indítékaival, kialakulásának körülményeivel a könyv második részében ismerkedhetünk meg. Nyomon követhetjük egy-egy szent hely életét és a búcsújárás mozzanatainak egymásutániságát az előkészületektől egészen a hazatérésig, számba véve e népi ájtatossági forma minden kísérőjelenségét. Megismerkedhetünk a zarándokút megszervezésével kapcsolatos problémákkal és a legismertebb búcsújáróhelyekre vezető útvonalakkal és állomáshelyeikkel. „A búcsújárás akár több napig tartó időszaka alatt a zarándokok irányítása, vezetése, szervezése a búcsúvezető, búcsúelöljáró, szentember feladata” (248. p.). A mellékelt térképeken és rajzokon többek között a következő zarándokutak irányvonalát kísérhetjük végig: máriacelli út, sasvári út, mátraverebélyi út, kassai út, Selmecbányái út, andocsi út, radnai út, pócsi út, csíksomlyói út stb. Az útvonalak állandósulása mellett az évszázadok folyamán kialakult a búcsújáróhelyek vonzáskörzete és a zarándokok nemzetiségi megoszlása az egyes ünnepek szerint. Az egy-egy búcsújáróhely vonzáskörzetét bemutató ábrák mellett több közlést találunk itt arról is, hogy egyegy faluból melyik búcsújáróhelyeket látogatták a zarándokok. Külön fejezetek foglalkoznak a búcsújáráshoz kapcsolódó kultikus tárgyakkal. Egyrészt az otthonról magukkal vitt egyházi attribútumokkal (búcsús kereszt, zászlók, hordozható szobrok), ezek elrendezésével a búcsús menet hagyományos felállásában, másrészt a zarándokhelyek kegyképeivel, kegyszobraival, öltöztető Máriákkal, ezek szimbolikájával. A búcsújárás tárgyi emlékei közé tartoztak még a múltban az áldozati adományok (offerek), amelyek készülhettek nemesfémekből, viaszból, ritkábban vasból és fából. Ezeket századunk első felében fokozatosan a gyertya e célból való használata váltotta fel. Külön csoportot alkottak azok a misztikus erővel felruházott tárgyak, amelyeknek gyógyító erőt tulajdonítottak, ill. a szent helyről származtak (szentkutak vize, növények), vagy a kegyszoborral való érintkezéskor töltődtek fel. S végül a zarándokút sikerességét a fogadalmi képek, táblaképek, hálatáblák örökítették meg. A hagyományos búcsújárások jól ismert kísérőjelensége volt a búcsúkeresztség vagy a leányvásár szokása. A zarándoklatok és templombúcsúk időpontjaihoz általában a búcsúvásár megrendezésének ideje 124
