Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Szemle
kell vizsgálnia, dokumentálnia, eddigi (történeti mélységű) eredményeivel összevetnie. Ez utóbbi esetében természetesen ismét színre léphet a szájhagyomány vizsgálata és nem csak a „megélt történelem” (oral history) rögzítése terén. A néprajztudománynak a következő évezredben szemléletváltásra van szüksége, és a romantikus, morzsasöprögető kutatási módszereit félretéve egyrészt egyértelműen a művelődéstörténet, másrészt a jelen kulturális folyamatainak a vizsgálata felé kell nyitnia. A néprajztudományra immár nem az állandó sopánkodás, a tizenkettedik óra fenyegető közelgése miatti harangfélreverés lesz a jellemző, hanem a jól átgondolt, módszeres kutatómunka. Mindamellett nem hinném, hogy egy bizonyos, az ember által kreált naptár meghatározta évforduló, lett légyen az akár ezredforduló is, önmagában a továbblépés lehetőségeiről kellene, hogy elgondolkoztassa egy-egy tudományos diszciplína képviselőit. A tudománynak a maga belső törvényei, eredményei alapján újabb és újabb feladatok kijelölésére, sőt akár általános módszertani stratégiaváltásra kell kényszerítenie művelőit. Ily módon a mostani ezredfordulót sem érzem különösebben indokolt ürügynek ahhoz, hogy a néprajztudomány jövőjéről elgondolkodjunk (ráadásul még abban sincs teljes egyetértés, hogy egyáltalán mikor következik be az a bizonyos „ezredforduló”). Az már persze más kérdés, hogy a néprajztudomány - kutatási tárgya gyökeres megváltozása, saját belső fejlődési tendenciái következtében - valóban megérett egy gyökeres szemléletváltásra. Nem éppen mostanra persze, hiszen ez a kérdés már öt-tíz (sőt több!) esztendővel korábban is kérdés lehetett volna. Csakhogy akkor még nem (vagy legalábbis kevesen) tettük föl. És akik föltették is, azokat vagy eretneknek kiáltotta ki a szakma, vagy egyszerűen meg sem hallotta a kérdésföltevést, és ment minden úgy, ahogy az a múlt század végén megindult. Ebből a szempontból tehát üdvös ez az ezredforduló: most már legalább többen érzik a szemléletváltás szükségességét. Erre Kosa is utal könyve utolsó fejezetében, amikor arról ír, hogy a hagyományos néprajz és a kulturális antropológia egymáshoz való közelítésével kialakítható lenne egy olyan tudományszak, amely az új évezred kihívásainak eleget tudna tenni. Konrad Köstlin egy, a közelmúltban Bécsben megrendezett tudományos konferencián halálmadaraknak nevezte a néprajzkutatókat, mondván, ahol megjelennek, amivel elkezdenek foglalkozni, azt a jelenséget éppen a kihalás fenyegeti. Milyen mértékben van igaza a neves bécsi néprajzprofesszomak? Nem teljesen alaptalan (még ha kissé erős is), amit állít, hiszen elég csak arra gondolnunk, éppen a néprajz művelői (aztán nyomukban a jó szándékú amatőrök) hangoztatják már vagy másfél évszázada, hogy a tizenkettedik órában vagyunk, itt az idő, hogy minden értéket megmentsünk. Mintha közben elfeledkeznének (elfeledkeztek volna) arról, hogy a népi kultúra történeti jelenség, s egyik legfontosabb ismérve éppen az állandó alakulás, változás, amely persze egyrészt a fejlődést éppúgy magában hordozza, mint a hanyatlást, az értékek teremtődését éppúgy, mint azok romlását. Másrészt a magyar népi kultúrának nemcsak az a hagyomány-része értékes, amely például ázsiai gyökerű, hanem az is, amellyel már itt, Európa közepén gyarapodott a magyar népi műveltség, s tudományos szempontból a népi kultúrának a ma is élő, sőt alakuló jelenségei éppoly értékesek, mint a több száz vagy ezer évesek. Amennyiben a néprajz ragaszkodik nagyobbrészt meghaladott módszertanához, az archaizmusok keresését tartja legfontosabb feladatának, Konrad Köstlin hasonlata teljes mértékben érvényes művelőire. Amennyiben viszont megpróbál valóban új utakat keresni, akár a Kosa által fölvetett módon, akár másként, a halálmadár-hasonlat többé nem állja meg a helyét. Liszka József Lengyel Ágnes-Limbacher Gábor: Népi vallásosság a Palócföldön. Balassagyarmat, 1997, 243 p. 111 kép; Bálint Sándor-Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. Budapest, 1994,384 p. Az utóbbi évtizedben gyarapodott annak a néprajzi szakirodalomnak a száma, amely a népi vallásosság témaköreivel foglalkozik. Lengyel Ágnes és Limbacher Gábor, a balassagyarmati Palóc Múzeum két fiatal néprajzos-muzeológusa e téma bemutatására vállalkozott, amikor tervbe vették A Szent és a Profán népi vallásosság a Palócföldön című kiállítás megrendezését. Akiállítást 1995-ben márciustól decemberig Balassagyarmaton a Palóc Múzeum kiállítótermeiben, a következő évben pedig februártól május elejéig a miskolci Herman Ottó Múzeumban láthatta a nagyközönség. Könyvük a kiállítás forgatókönyvét tartalmazza, természetesen kibővítve az egyes résztémákhoz illő ábrázolásokkal, korabeli, ill. aktuális 121
