Somogyi Hírlap, 2017. december (28. évfolyam, 280-303. szám)

2017-12-23 / 299. szám

folytatás az 1. oldalról | helyőrség 3 Fotó: Bánkövi Dorottya Rajzolgatom, gondolkodom rajta, elmesélem az embereknek, és las­san aztán ki fog alakulni a mesém.- Mibe írta az első meséket? Egy csíkos füzetbe?- Pontosan! Az apukám vett nekem egy füzetet, azt mondta, hogy ami jó, azt írjam bele. Borzalmas dol­gokkal van tele.- Megvan még?- Persze! Örülök, hogy nem sem­misítettem meg semmit, pedig na­gyon imponált nekem az első fiú, akibe szerelmes voltam, amikor tűzre vetette a verseit. Megrázkód­tam a csodálattól, hogy micsoda bátor ember, aki újrakezdi 15 éve­sen az életét a nulláról! Én nem tüzeltem el semmit, mert ki a fenét érdekel, hogy mit írtam. Ma sem. Egy helyen érdekeltek valakit az én zsengéim. Oszakában, ahol kiállí­tást szerveztek a műveimből, mert Japánban nagyon sikeresek a köny­veim, pedig teljesen véletlen, hogy egy kiadó munkatársa meglátta a Laci és az oroszlánt, lefordíttatta, és hála neki, azóta csaknem félmil­lió példányban keltek el a könyve­im. A japánok egészen másként ér­telmezik ezt a történetet, mint mi: sokan mesélték, hogy sírtak rajta. Valahogyan akaratlanul, de bele­találhattam a szimbólumrendsze­rükbe.- Nagyon érdekes, hogy szinte még gyerek volt, amikor híres lett.- Épp nemrég gondoltam arra, hogy mi lenne, ha egyszer a kudar­caimat mesélhetném el a sikereim helyett.- Szívesen meghallgatom. (nevet, legyint)- Szóval az, hogy én sikeres lettem, valóságos csoda. Az apukám elol­vasta, amit írtam, és azt mondta, hogy ez nagyon jó, vidd be a Mórá­ba! Nevetni kezdtem, leginkább kí­nomban, hogy miként képzeli, én, a harmadikos gimnazista bemegyek egy kiadóba? Apukám olyan dühös lett, hogy a hóna alá csapta a kéz­iratot, és maga ment el a Mórához. Néhány nap múlva érkezett egy távirat, amelyben azt írták, hogy menjek be. Akkor játszódott le egy furcsa jelenet Tevan Andorral, aki akkoriban képszerkesztő volt a Móránál, nagyszerű tipográfus. Boldogan bementem, hogy én va­gyok Marék Veronika, ki szeretne velem beszélni? Mire Tevan leülte­tett, és azt mondta, hogy rajzoljak. Megkérdeztem, hogy mit, mire azt válaszolta, bármit, ami eszembe jut. Közben jöttek még be embe­rek, megnézték a firkáimat, és azt mondták, most már tárgyalhatunk. Később kiderült, olyan érett dolgo­kat rajzoltam a mesekönyvembe, hogy ők azt hitték, egy kiöregedett grafikus vagyok, aki egy fiatal lány neve alatt akarja visszacsempészni magát a kiadói világba.- Hol tanult meg egy öreg grafikus szakmai tudásával rajzolni?- Sehol sem tanultam, 17 éves vol­tam, csak rajzolgattam a magam kedvére. Érzékem volt a leegysze­rűsítésekhez. Felelőtlen, merész dolgokat készítettem, amiknek nem volt tétjüt. Például olyasmiket, hogy egy gyerek kimegy, és csak az egyik lábának a kontúrja látszik. Gondoltam, ez pont elég, ebből látszik, hogy mi történt. Egy külső szemlélő viszont gondolhatta azt, hogy ez egy professzionális, abszt­rakt vonalvezetés. Először tehát meg- győződtek arról, hogy én va­gyok az, aki a kéziratot beadta, az­tán elküldték egy pszichológusnak a mesekönyvet, hogy ítélje meg, jó- e. Ez volt az a mesekönyv, amiben felvágják Boribon hasát. Az ilyes­mitől ma már minden szülő rosszul van. Ennyire kifinomodott a ko­runk ízlése. Gádorné Donáth Blan­kának hívták a pszichológust, aki elolvasta a kéziratot. Életre szóló barátság lett a kettőnk kapcsolatá­ból. írt egy jelentést a könyvemről: Kitűnő, kiadni! Volt két gyerme­ke, akiknek felolvasta a mesémet, és látta, hogy kiválóan működik a szöveg, nagyon élvezik. Később sokat segített nekem Blanka akkor is, amikor konfliktusaim támadtak a szüleimmel. Az volt akkoriban a szokásom, hogy beültem a karosz- székbe, és álmodoztam. Anyukám ilyenkor rám szólt, hogy azonnal keljek fel, ezt ne csináljam. Apám pedig noszogatott, hogy ha sikeres volt az első könyvem, miért nincs már meg a második meg a harma­dik. Nem voltak velem megeléged­ve, és ezt elmondtam Blankának, aki megkérdezte: miért gondolod, hogy a szüleidnek mindig igaza van? Nekem húszévesen ez meg sem fordult a fejemben. — Mit gondol, mi lehet az oka a mai mindent elárasztó gyer- mekkönyvhullámnak?- Nagyon fel vannak értékelődve a gyerekek, a gyereknevelés, és en­nek kapcsán a gyerekkönyvek is. Szegény szülőknek csak azt tudom ajánlani, hogy mindig olvassák el, amit megvesznek, mert nem min­den egyformán színvonalas, amit a könyváruházakban kiraknak. Ami tetszik, annak meg kell jegyezni a szerzőjét. Én annak idején a gye­rekeimnek a klasszikusokat olvas­tam fel: a János vitézt, a Toldit, meg a Két kicsi hód című kedvenc regényemet. Ezt egy Szürke Bagoly nevű, félig indián ember írta. Sze­rencsére nagyon hamar megtanul­tak biztonsággal válogatni a köny­vek között, és egyedül olvasni.- Van annak ritmusa, aho­gyan megszületik egy-egy új történet?- Rám telefonálnak, hogy hol a kö­vetkező könyv. A határidő a legjobb múzsa. Ha a Jóisten éltet, felnőttek­nek is fogok írni, mert van ilyen ter­vem, de nem mesélem el, miről fog szólni. A meg nem jelent meséim­ből is csinálunk majd egy kötetet. Vannak történeteim, amiket író-ol­vasó találkozókon meséltem a gye­rekeknek, közben rajzolgattam a táblára. Ezek a történetek ezerszer bizonyítottak, nagyon szeretem őket. Szerintem a legjobb könyvem azért mégiscsak a Boribon és a hét lufi, azt nem tudtam felülmúlni, de arra mindig ügyeltem, hogy legyen a történeteimben szív.- Szabó T. Anna átadta önnek a Mesemúzeum kulcsát. Mi a teendője vele?- Őrizni, és egy nagyon tehetsé­ges embernek adni majd át jövőre. Csodálom Berg Juditot, minden korosztálynak tud írni érdekesen és kalandosan. A Lengemeséket nagyon szeretem. Gyönyörűen írja meg azt, amit a Kippkopp könyvek­ben én is igyekszem: a természettel való együttélést. Csak nála még vannak gonoszok is a nádasban, meg harc. Az egész kozmikusabb léptékű, mint az én világom. És még a sulyomot, az én gyönyörű­séges kedvenc vízinövényemet is is­meri, beleírta a nádasban játszódó történetébe. Nagyon tetszik!- Amikor majd öntől is kér egy tárgyat a Mesemúzeum, mit fog odaadni?- Egy kis fekete kavicsot, amit a földön találtam, és éveken át őriz­gettem. Egyszer írtam egy mesét a japánoknak, aminek a főszerep­lője ez a kis fekete kavics. Jönnek a gyerekek kavicsot gyűjteni, de őt mindig a földön hagyják, mert csak a nagy fehér kavicsok, meg a kövérek és a laposak kellenek ne­kik. Szegény bebújik bánatában a homokba, szomorkodik, hogy én csak egy kis fekete kavics vagyok. Egyszer csak újra jönnek a gyere­kek, és kiabálnak, hogy keresd, keresd! Megtaláltad? És akkor fel­emelik a kis fekete kavicsot, mert pont rá van szükség ahhoz, hogy a kavicsmadár szeme feketén felra­gyogjon. 2012. október 2-án nyitotta meg kapuit Budapesten, a Döbrentei u. 15. szám alatt a Mesemúzeum és Mesemű­hely, Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő ötlete alapján. A magyar tündérmese világa című állandó kiállításon meseutat járhat be a látogató: a meseindító üveghegyen átkelve, próbákat teljesítve, akadályokat leküzdve juthat az áhított „felekirályságig”. Van bábelőadásra, mesélés- re, árnyjátékra alkalmas hely, a titkos reteszek pedig Lá­zár Ervin töltőtollát, Janikovszky Éva szemüvegtokját és részleteket rejtenek a Bors néni című előadásból. A be­járati vitrinben december eleje óta Marék Veronika me­sefigurái fogadják a látogatókat, mert az előző kulcsőrző, Szabó T. Anna az ő életre keltőjüknek adta át a múzeum kulcsát egy kerek esztendőre, hogy őrizze, és csodás dol­gokra használja. Fotó: Bánkövi Dorottya 2017. december IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents