Somogyi Hírlap, 2017. december (28. évfolyam, 280-303. szám)
2017-12-23 / 299. szám
helyőrség 2 aror ÁLDOTT ÜNNEPEK Lőrincz P. Gabriella kárpátaljai költő írásával kíván szerkesztőségünk minden kedves olvasónknak áldott, békés karácsonyt, és sikerekben gazdag új évet! Ajándékozás, számvetés, megbékélés. Kicsit keserű, de reménnyel teli. A múlt évi negyedik gyertya kicsiny fénye már alig pislákol. Fáradtak es türelmetlenebbek vagyunk. Igyekszünk, hogy az ünnep tökéletes legyen, vagy legalább jobb, mint a hétköznapok. Az idei negyedik gyertya meggyújtása újra reményt kell, hogy adjon az előttünk álló év nehézségeit elhordozni. Bár már az adventi időszakban előkerülnek a díszek, az égők, a karácsonyi térítők, mégis szenteste születik meg a lelkekben a csoda, vagy legalább azok lelkében, akik engedik. Vége az iskolai szereplésekre való készülődésnek, a céges bulinak, s odaégett a bejgli, amelyiknek oda kellett égnie. Marad a család, a nyugalom, a fény. Alma- és fahéjillat tölti meg a szürke lépcsőházakat is. Gyermekkorom karácsonyairól mesélek a fiaimnak, míg a szaloncukorra cérnát kötünk. Délután díszítjük a fát. Énekelünk közben, várjuk, hogy leszálljon az ég dicső királya, vagy a mennyből az angyal, vagy történjen meg a csoda, mert meg kell történnie. Eszembe jutnak, akik már nincsenek, lassan ők lesznek többen. Kései gyermek vagyok, a kései gyermekek hamar árvák maradnak. Este templomba megyünk. Ilyenkor azok is, akik szinte sosem jönnek. Csodálatos dolog, amikor a kicsiny beregszászi főtéren isten- tisztelet után a gyülekezetünk ap- raja-nagyja együtt énekli a Csendes éjt. Vacsora után ajándékozunk, már meg sem tudom számolni, hány csodálatos gyermekrajzot kaptam a fiaimtól, vagy akármilyen, kézzel készített, szuper dolgot. Olyan tiszta ez a fajta ajándékozás, mint maga a szeretet. Persze nem arra a szeretetre gondolok, aminek a terhe alatt a család adósságba kerül, hogy megfelelő ajándék jusson mindenkinek, vagy minél puccosabb wellness-szállodában pihenjék ki a fáradalmakat. Mert ez egyre gyakoribb. Annak a vidéki karácsonyi hangulatnak semmi köze nincs az ilyesmihez. Nálunk disznóvágással, kolbászfüstöléssel, forralt borral és kántálással telnek az ünnepek. Bár már egyre ritkábban, de szenteste feltűnnek még a betlehemesek, nagy csörömpöléssel, vidámsággal viszik a jókedvet a házakba. Ugyanakkor Kárpátalján, a háborús ország békés szigetén az ünnep együttlétet is jelent. Hosszú, vendégmunkásságban eltöltött hónapok után hazatérnek a férfiak. Végre nem üres az asztalfő, végre nem csak Skype-on nevel az apa, végre a szívecskét nem csak Messengeren küldi a kedves. A kihalt beregszászi utcákon sétálva jól tudom, hogy melyik házban élnek magyarok. A viliódzó fények jeleznek, bár már egyre kevesebb helyen. Az ünnep csöndje még családiasabbá teszi a várost. Kevesebb autó jár, bár több nemzetiség él együtt, egymás ünnepeit tisztelik az itt élők. A vendégségbe érkezők nem is igazán értik, hogy lehet ez, de van ebben valami szépség, mintha mi, ott élők, valami titkos, ki nem mondott szövetségre léptünk volna már vagy ezer éve, amikor alapították Lampertházát, Beregszászt. Este pedig még átbeszéljük a fiúkkal, hogy a legnagyobb, legszebb ajándékot Isten adta, amikor az a fiát a földre küldte közénk. Nem csupán a legnagyobb szeretetet tanúsította, de nekünk adta a reményt is. arca DECEMBER Olvasom a fogyatkozó év fogyatkozó fényében, hogy angol tudósok érdekes antropológiai természetű tényt tártak fel. Ebben a felfedezésben az a szokatlan, hogy az emberi evolúció különbségeiről beszél, ami korántsem trendi manapság, kiváltképp azokon az oldalakon, amelyek nagy előszeretettel ismertetik az angolszász tudósok felismeréseit. Nem rendelkezvén a feltétlenül szükséges szakzsargon arzenáljával, megpróbálom suszterprózában vázolni, miről van szó: bebizonyosodott, hogy nem véletlenül vagyunk egyesek bagoly, míg mások pacsirta természetűek. Bizony, ezen alkati különbségeink mögött sok tízezer évvel előttünk élt őseink kénytelen-kelletlen alkalmazkodása áll. Magyarán: azokból lettek a mai, későn elal- vó baglyok, akiknek sok ezer őse éjszakai őrszemként szolgálta törzsét, közösségét, satöbbi. Ez egybeesik Lénárd Sándor vélekedésével, miszerint felmenőink sok évezredes eltérő tréningje teremtett köztünk - egyszerűen csak földrajzi-éghajlati alapon - olyan alkati és világlátásbeli különbségeket, amelyeket szégyellnünk fölösleges, dicsekedni velük pedig ostobaság, de letagadnunk őket a józan igazság elleni vétek lenne. Az ember néha fürkészőn tekint önmagába és próbálja azonosítani távoli őseinek génjeiben magával hozott arc- és jellemvonásait. Borzongva hüvelyezgeti némely tél eleji, korán jött alkonyatban, egy tea mellett különös szorongásait és furcsa érzékenységeit. És néha egy-egy pillanatra Éltető József jelenvalónak érzi azt a régi északi ősapát, aki szorongva szemlélte, amint a fák elsárgulnak és tetszhalálba dermednek, a madarak jó része elmenekül a tájról, a nap elvonulni és kihűlni látszik, és minden arra utal, hogy a Világ Gazdája megneheztelt teremtményeire és e büntetések visszafor- díthatatlanok. Ahogy lerövidülnek és kihűlnek a nappalok, ahogy a végtelen felé nyúlnak és fagyosakká válnak az éjszakák, egyetlen életben tartó erővé lép elő a remény. A remény szerintem északi jelenség. Nem csodálkozom, hogy az a világhit, mely tényként fogadja el a megváltást, a Földközi-tengertől északra tudott igazán gyökeret ereszteni és meglombosodni. A megváltás csak ott lehetséges, ahol van reá belső igény. Ahol mélyen átélték már, hogy milyen a megváltatlan világ, ott erős a remény és ennek testvére, a várakozás. Magam bizonyára északi ember vagyok. Onnan tudom, hogy meghat és elgondolkoztat az advent, és minden évben megun- hatatlanul és elfásulhatatlanul megérint a karácsony hangulata. És titokban kissé csalódott vagyok, hogy ma már olyan ritkák a nagy havas fehér karácsonyok, mint amilyenek gyerekkoromban voltak. És mélyen megértem régi barátomat, akit az élet a déli féltekére vitt, és aki minden évben karácsonykor - kerül, amibe kerül - visszatér ide északra, mert (mint mondja) ha a tűző napon, a strandon tölti a Megváltó születésnapját, úgy érzi, mintha meglopták volna. Északi származású - talán breton? — az a rege is, amely a sok száz, életem során hallott-olvasott karácsonyi mese közül a leginkább hozzám szólónak tűnik minden decemberben. Röviden leírom: Abban a különös esztendőben, amelytől kezdve mi, keresztények az időt számítjuk, megjósolták a Szentföld prófétái, hogy megérkezik a Megváltó. Megmondták a napot is, az órát, és azt is, hogy lángoló csóvájú csillag ragyog majd akkor az égen. Sokan felbuzdultak ezen: ott kell lenniük akkor Jeruzsálemben, fogadniuk és köszönteniük kell a Messiást! Nagy volt tehát a forgalom a Jeruzsálem felé vezető utakon. Riadtan konstatálta ezt a távoli pusztán élő, már korosodó teknősbéka is, minden lelkes lények ezen legesendőbbike, aki szintén igyekezett idejében útnak indulni a főváros felé. Az ilyen apró, lassú és nem is túlságosan mutatós lénynek, mint a teknőc, nagyon kell ám vigyáznia, hogy a nagyobbak, erősebbek, daliásabbak, harciasabbak si- ettükben el ne tapossák. Nevettek is rajta talán a nála szerencsésebb alkatúak, meg bizonyára kapott sorstársaitól sok bölcs lebeszélő tanácsot, de ő csak elindult és ment, ment, ahogy lassú teste bírta. Az út szélén vonszolta magát, és mind ri- adtabban tapasztalta, hogy mellette nagy iramban dübörögnek el a hintók, fogatok, a gyors lovak és erős tevék hátán ülő szerencsés utasok. Szívében egyre több csüggedéssel ő csak ment, araszolt. Egy idő után csend lett körülötte - más zarándokok célba értek -, egyedül iparkodott az úton. Már holtfáradt volt, és alig pislákolt teknőci szívében a remény, amikor megérkezett a jeles nap, és lassan beesteledett. És ő Jeruzsálemtől még nagyon messze volt. A sötét égen kigyúltak az apró csillagok, és egyszer csak felizzott hatalmasan a lángoló csóvájú megjósolt csillag. Éppen a feje fölött. Tudta már szegény, hogy nem érhet el Jeruzsálembe, hiszen csupán Betlehem városának szélén volt, ott is egy düledező pajta mellett. Elsírta magát a teknős, és lemondott minden reményről. Csakhogy hirtelen nagy fényesség támadt a pajta körül, és ő látta, hogy az állati hajlék ajtaja előtt, lángpallossal a kezében az Úr angyala áll, és így szól: „Miért sírsz, vándor? Örvendezzél és ünnepeljél, mert a Megváltó érted jött a földre. Tiértetek, kicsikért, esendőkért és kevés re- ményűekért. Nem azokért, akik mindig elsőnek akarnak érkezni, akiknek minden megadatott.” Aztán nagy lélegzetet vett, mintha sóhajtana, és folytatta: „Most kinyitom előtted e pajta ajtaját, menj be. Ott a jászolban a te Megváltód. Menj, légy te az első, aki köszönti, mert mindjárt jönnek a három napkeleti királyok - nehogy rád lépjenek.” Nem titok, miért olyan hosszú életű és erős szívű állat a teknőc. ■j I aaaaanaBHiii 1 IC. aaaaaaaaaw i aaaaaaaaaaa Főszerkesztő: Demeter Szilárd • Szerkesztőség Bonczidai Éva, Farkas Wellmann Endre, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Zalán Tibor • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Mohácsi László Árpád • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. [KMTG] Előretolt Helyőrség iróakadémia 1 programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma [Emmi] IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg p kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2017. december & r
