Somogyi Hírlap, 2017. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 37. szám

g INTERJÚ 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT Nem engedi, hogy a pásztorművészet feledésbe, merüljön, A művész Balog Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől vette át a Népművészet Mestere díjat Fotók: MTI Kovács Zoltán negyvenéves elmúlt, amikor elkezdett a pásztorvilág már csak gyűj­teményekben fellelhető tár­gyi emlékei iránt érdeklődni. Múzeumokba járt, hogy meg­ismerhesse és megtanul­ja az egykori faragópászto­rok minden titkát. Az elmúlt három évtizedben tudását is művészi szintre csiszolta. Mesteri darabjait és elköte­lezett munkáját a népművé­szeti Kossuth-díjnak is neve­zett, Népművészet Mestere címmel ismerték el. Fábos Erika- A legrangosabb népművészeti elismerést vehette át augusztus 20-án. Hogyan kezdett el foglal­kozni a faragással?- Mindig szerettem művé­szi alkotótevékenységgel eltöl­teni a szabadidőmet. Kezdet­ben a rajz és a szobrászat volt, ami lekötött. Nemes anyagok­ból, márványból, vörösrézből, rozsdamentes acélból is ké­szítettem szobrokat, főleg mo­dern alkotásokat, már megyei és országos kiállításokon sze­repeltem velük sikerrel, ami­kor 1986-ban elkezdtem a nép­művészet iránt érdeklődni. Mi­vel élő alkotóval nem találkoz­hattam már, amikor csak tehet­tem, a Déri Múzeumba járkál­tam, hogy minél jobban megis­merjem ezt a világot. Lenyűgöz­ve álltam Király Zsiga munkái előtt, aki a dunántúli pásztor- művészet kiemelkedő mestere volt az 1800-as évek közepén, de még száz év múlva is éltek a mintái, olyan hatása volt. Én is fával kezdtem, azt faragtam, és az első munkám, amire már büszke is voltam, egy tükrös volt, amit a feleségemnek ké­szítettem ajándékba. Ez egy spanyolviasz berakásos tech­nikával, somogyi mintával ké­szült darab volt, ami a legnehe­zebb technikának számít.- A minták vagy a technika mi­att?- Mindkettő miatt. A somo­gyi egy nagyon gazdag és sűrű díszítést jelent, a spanyolvia­szos technika pedig azt, hogy a kifaragott egy-két milliméteres mélyedésekbe olvasztjuk bele a viaszt, hogy kitöltsük a kü­lönböző színekkel. Az enyém piros és fekete volt. Ez egy ap­rólékos munka, nagyon pon­tosan kell dolgozni vele ah­hoz, hogy valóban szép legyen. Amikor elkészül, úgy néz ki, mintha festve volna, pedig a fa­ragásokat viaszoljuk tökélete­sen egyenletesre.- Negyvenéves elmúlt már ak­kor. Volt valami családi emlék, ami előjött, vagy miért fordult erre az érdeklődése?- Vasutascsaládból szárma­zom, tehát ilyen munkát saj­nos sosem láttam a szűk kör­nyezetemben, de a püspök­ladányi gyerekkori élmények között voltak azért olyan való­di alföldi emlékek, amelyeket vissza tudtam idézni. Például a kanász és a gulyás dallamait, amiket akkor fújtak, amikor hajtották ki az állatokat. Volt egy pásztor, aki tanyáról hor­dott be tejet, tojást, sajtot, túrót eladni, és mondta, hogy szük­sége lenne egy bojtárra, en­gem választott. Ötéves lehet­tem. Aztán városi ember lett belőlem, igaz, de a népzene mindig érdekelt. A feleségem gyönyörűen citerázott és tojás­festéssel foglalkozott, tehát ott volt körülöttem élőben is ez a hangulat, de fiatalon valahogy a modern művészet foglalkoz­tatott. Amikor viszont elkezd­tem komolyabban megismer­ni a pásztorművészetet, oly­annyira lenyűgözött, hogy hi­ába volt húszéves múltam a szobrászatban, el sem tudtam képzelni, hogy ne azzal foglal­kozzam. A Déri Múzeum után más kiállításokat kerestem, a Néprajzi Múzeumba kezdtem járni, Erdélybe utaztam, és be­jártam a Dunántúlt is. Minden szabadidőmben megszállottan mentem, mert eredeti tárgya­kon akartam látni ezt a mun­kát. Nem volt kitől átvennem már, de úgy éreztem, megszé­gyeníteném ezt a művészetet, ha nem az eredetit csinálnám, hanem valami giccset gyárta­nék.- Mikor lett ez több, mint hobbi?- Mindig több volt, de na­gyon sokáig mégis csak sza­badidős tevékenység lehetett. Csak nyugdíj után kezdtem ki­zárólag ezzel foglalkozni. Nem ebből, hanem ezért éltem - ezt szoktam mondani. Megél­ni ugyanis nem lehetett volna belőle, tehát dolgoztam gépész­ként rendes munkaidőben, amikor pedig ráértem, tükrö­söket, beretvatokokat, gyufa­tartókat készítettem, amilye­neket a pásztorok a tarisznyá­jukban hordtak. Aztán egy he­lyi kiállításon Béres András, a téma jeles kutatója biztatott, hogy próbáljam meg a pász­torművészet egy másik ágát, a szarufaragást is, ami szintén nagyon aprólékos, nagy preci­zitást igényel. Megfogadtam a tanácsát, és sok szaru fűszer­tartót, ivótülköt és kürtöt zsű- riztettem. Ennek köszönhető­en egyben kaptam meg a fa és szarufaragó népi iparművészi c í - met 1994-ben. A magyar nyelvterületen fellel­hető pásztorstílusokat pedig el­kezdtem alaposan kutatni.- Egy kürt mintájából ránézésre meg lehet mondani, hogy hon­nan származik?- Szinte teljesen pontosan. Ez a hagyományos pásztor­művészet egyik legjellemzőbb ága. Két nagy stílusát külön­böztetjük meg, az egyik a Felső-Tisza vidékére, a másik a Dunántúlra jellemző, és eze­ken belül is vannak jellegze­tes, egymástól nagyon jól meg­különböztethető motívumok. A Hortobágyon például ritkáb­ban díszítettek, puritánabb minták voltak és a napmotí­vum sokféleképpen megjele­nik. Az erdélyit a geometrikus mintákról lehet megismerni. A felvidékit a szalagos díszí­tésről és a sok virágról. A Du­nántúlon már inkább farag­tak, mint karcoltak, emberáb­rázolás is van a faragásokon, és az sokkal sűrűbben kidol­gozott munka volt. Közülük is Somogybán a szegfűk, Za­lában az életfák az árulkodó- ak. A Felső-Tisza vidékén a tu­lipán volt a jellegzetes, és az, hogy ott sárgáztak is.- A sárgázás mit jelent?- A karcolt minták színe­zése, pásztoraranyozásnak vagy parasztaranyozásnak is mondjuk. Tömény salétrom­savval érjük el ezt az aranysár­ga színt. Régen is így csinál­ták. Csak természetes anyagot használtak: viaszt, kalapzsírt, pipamocskot. A színezéssel rajzolódtak láthatóvá a karcolt minták, ez a legutolsó munka­folyamat.- Mi az első?- A szarv kiválasztása. Mi­nél tisztább, fehérebb színű és egyenletesebb, annál jobb, fon­tos, hogy szép szaruránövés le­gyen rajta, azt lehet jól karcolni. A legmunkásabb és legnagyobb becsben tartott faragások min­dig a kürtökre készültek. A sza­rut először mindig kifőzzük, hogy zsírtalan legyen, és fertőt­lenítjük. Ezt követi a darabolás és a csiszolás, ami még mindig előkészítés. A finomcsiszolás már egy aprólékosabb művelet, ezzel a munkafolyamattal nyeri el a tülök bársonyos simaságát és fényét. Ezután jöhet a minták rajzolása és karcolása, majd ki­kenjük a mintákat viasszal, vagy amivel színezni szeretnénk. A legvégén pedig a sárgázás kö­vetkezik.- Ez mennyi idő?- Az a szarv nagyságától és a mintától függ, egy hortobágyit egy hét, egy somogyit két-há- rom hétig is eltart elkészíteni, ha mondjuk egy hatvancentis szarukürtről beszélünk.- Gondolom, ezt ma már nem használják az eredeti funkció­jában.- Dehogynem! Igaz, nem az a jellemző, de több népzenész­nek is dolgoztam, sőt egy ka- zah népi együttes is rendelt tő­lem három kürtöt nem olya'n rég. Agócs Gergelynek is ké­szítettem hangolt kürtöt, cso­dálatos dallamokat tud kifújni belőle. Szarukürt: hatalmi jelvényből munkaeszköz A tülök és a kürt már a hon­foglalás korában, nomád őse­ink hatalmi jelvénye, harc­eszköze és az állattartás­ban dolgozók jelzőeszköze is volt. Egy-egy gazdagon díszí­tett tülök vagy kürt fejedel­mek jelképe lehetett. A hadai­kat alkotó könnyűlovas lovas íjász csapatok gyors, fordulé- kony manővereit a hadvezé­rek kürtjelekkel irányították, nemcsak a harcosokat, de a lovakat is. Később, a letelepe­dés után kiszorították a fém­ből készült jelzőkürtök, így a szarukürt a pásztorkodő állat­tartást végzők munkaeszkö­ze maradt. A díszes botok, ju­hászkampók az ünnepi vise­let tartozékai is lettek. Elterje­désüket segítette, hogy ezek a tárgyak a pásztortársada­lom szimbólumává is váltak. Éppen ezért kezdték egyre aprólékosabban kidolgozva, tájegységre vagy teljesen sze­mélyre szólóan díszíteni.- Nehéz megszólaltatni?- Megszólaltatni még talán nem. A tülökfújás alapja, hogy a tüdőnkből a pofazacskónkba ára­moltatott levegővel fújjuk a tülköt, de sosem erőből, és az enyhén ösz- szeszorított ajkaink közül rezeg- tetve fújjuk a levegőt Mindegyi­ket kicsit másként kell, hiszen nincs két egyforma. Dallamokat fújni, játszani rajta, az már sok­kal nehezebb. Agócs Gergely pél­dául Pál Pista bácsitól tanulta, aki még pásztorcsaládból származott és maga készítette a furulyáit- De ezeket a csodálatosan ki­dolgozott darabokat ma már csak díszként használják, nem?- Következetesen azon igye­kezem, hogy ne csak dísz le­gyen. A pásztorok is főleg hasz­nálatra készítették a faragáso­kat, csak egy-egy díszesebb da­rabot az ünnepre. Praktikus em­berek voltak, haszontalanul nem faragtak, arra sajnálták volna az időt, pedig volt nekik elég. Én is csinálok cukortartókat, teás­dobozt, sótartót, hogy ne csak a polcon legyen, amit csinálok, ha­nem kézbe vegyék, örömüket is leljék benne az emberek. Azt tar­tom, hogy legjobban úgy tud élet­ben maradni minden, ha része a mindennapoknak, és nagyon örülnék, ha hozzájárulhatnék, hogy ez a sok csodálatos motí­vum és formakincs az én mun­kámnak köszönhetően esetleg egy-két évtizeddel még tovább fennmaradhasson.- És utána? Jönnek tanulni ma­gától?- Akad néhány tanítvány. Fia­talos negyvenesek és még fia­talabbak is. Örülök, ha látom, lesz, aki még utánam is folytat­ja majd, úgyhogy nagy örömmel és szeretettel adom át, amit meg­tanultam az évtizedek alatt. Névjegy: KOVÁCS ZOLTÁN 1945-ben született Püspök­ladányban. 1962- ben végzett a Gépipa­ri Technikumban, Debrecen­ben. 1963- 2001-ig a csapágyipar­ban dolgozott. 2000-ben Mesterremek díj­ban részesült. A faragó szakág legrango­sabb fóruma az Id. Kapoli An­tal pályázat, ezen 2001-ben és 2004-ben III. díjat, 2007- ben I. díjat, 2013-ban nagydí­jat kapott. A Magyar Kézműves Remek pályázaton 2012-ben kiemelt díjat kapott. Több hazai és külföldi kiállítá­son szerepeltek a munkái. 2017. augusztus 20-án a Népművészet Mestere elis­merést vehette át.

Next

/
Thumbnails
Contents