Somogyi Hírlap, 2017. március (28. évfolyam, 51-76. szám)
2017-03-11 / 60. szám
14. KITEKINTŐ 2017. MÁRCIUS 11., SZOMBAT Olaszországban is táncolt, ma a Szigligeti fontos dolgozója Bachmann Márta Iskolába ugyan nem ment, de a balettórára ellógott, még betegen is. Táncolt színházakban, pesti mulatókban és Milánóban, ma az egyik legfontosabb munkakört, az ügyelőit tölti be a szolnoki Szigligeti Színházban. Molnár-Révész Erika erika.molnar-revesz@mediaworks.hu SZOLNOK - Kecskeméten születtem, hatgyermekes családban - kezdi történetét Szöszi, vagyis Bachmann Márta. - Én voltam a legkisebb. Kisiskolás koromban kezdtem balettet tanulni egy magániskolában, tizenöt évesen pedig már a kecskeméti színházban táncoltam. Választanom kellett: vagy a tanulás, vagy a tánc. Utóbbit választottam, az érettségit levelező tagozaton tettem le. Olyannyira szerettem a táncot, hogy balettre még betegen is jártam. Persze ezt úgy, hogy se a tánárok, se a szüleim ne tudják meg. Nem tudom, honnan eredt ez a szenvedély, de állítólag édesapám családjából egy Gizella nevű nagyné- ném táncosnő volt. A szüleim, főleg édesanyám mindenben támogatott. Mondhatni háboMég betegen is eljártam balettre, olyannyira szerettem táncolni. rús gyerek vagyok, nem vetett fel minket a pénz, sőt. Édesanyám a nehéz helyzeteket mindig mosollyal, énekléssel viselte, nekünk nem mutatta hogy baj van. Tehát a színházi világba már elég fiatalon bekerültem, főleg operettekben táncoltam, de néptáncot is tanultam. 23 éves koromban férjhez mentem és felköltöztünk Budapestre. A Moulin Rouge-ban és a Revü Bárban kezdtem dolgozni, ezeken a helyeken nagyszabású varietéműsorokat adtak elő. Szerettem ezt a különös, éjszakai életet, ami közbiztonság szempontjából is teljesen más volt, mint ma. Volt olyan, amikor Medveczky Ilona mögött táncoltunk, persze már akkor is díva volt, és a háttértáncosokkal nem igazán állt szóba. Aztán egyik este meglátott minket egy olasz impresszárió, és megvette a műsort. Mi, hatan lányok Milánóba szerződtünk. Különböző olasz városokba is utaztunk, a repertoárban magyar üveges tánc, balett, de például cigánytánc is volt. Két év után azonban hazakergetett a honvágy... Hazatértem. Egy régi barátnőm, aki már súgó volt Szolnokon, mondta, hogy próbálkozzak Itt, táncosokat is keresnek. Elég kemény felvételi volt, de sikerült. Szerződtettek egy évre, azóta eltelt negyBachmann Márta „Szöszi”, kislánya születéséig a táncnak élt Fotó: Archiv, saját fotó Néha a saját nevén is gondolkodik „Ki az a Bachmann Márta?”- sokszor még ő is meglepődik a saját nevén, amikor a postás levelet hoz.- Mindenkinek Szösziként mutatkozom be, ha a színházba új dolgozók, színészek, rendezők jönnek. így hívnak, erre hallgatok. Hogy hogy lettem Szöszi? Ennek is van egy története. Még tizenöt éves koromban, amikor a kecskeméti színházban táncoltam, Galambos Erzsi (Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes művész) volt a szubrett, és egyben koreográfus. Tizenkét táncoslány volt egy sorban, ennyi nevet pedig nem tudott megjegyezni.- Én éppen a szélén álltam, és ő mindig azt mondta, hogy „a szélén az a szöszi!” Kiskoromban soha nem hívtak így, pedig tejfelszőke hajam volt, de azóta rám ragadt. Olyannyira, hogy még a családom is így hív. Ha a színházi portán leadnak egy levelet a nevemre, sokszor gondolkodnom kell, hogy ki is az? Ennyire megszoktam már az évek során a „Szöszi” nevet. Negyven éve ügyel arra a színházban, hogy a néző a legszebb élményekkel térjen haza Fotó: Csabai István venhárom....Ezalatt nagyon megszerettem a várost. Eleinte albérletben, majd színészházban laktam, de Szolnok és maga a színház is az otthonommá vált. Aztán újra rám talált a szerelem, letelepedtem végleg. A második férjem bár civil, de színházszerető ember volt. Egy idő után mint minden nő, én is gyermeket szerettem volna. Hosszú próbálkozás után végül sikerült, és megszületett a kislányom. Két és fél évig voltam vele otthon. Amikor azonban visz- szatértem a gyesről, minden megváltozott. Úgy éreztem, 36 évesen már nincs helyem a színpadon, ráadásul akkoriban zenés darabok egyáltalán nem voltak, kizárólag próza. Én pedig nem akartam színpadtöltelék lenni. Gyorsan döntenem kellett. Éppen akkor ment el egy ügyelő a színházból, ez jó lehetőségnek tűnt. Bár nagyon nehéz volt eleinte, mert nem volt senki, aki átadja a tudást, bedobtak a mélyvízbe. Nehezen szerettem meg, de muszáj volt csinálnom, hiszen csak a színházban tudtam magam elkép- zeni. Úgy éreztem, hogy harminchat évesen már nincs helyem a színpadon. Az ügyelőé egy nagyon ösz- szetett és felelősségteljes szakma. Sokan azt hiszi k, any- nyiból áll a munkám, hogy én szólítom a színészeket a színpadra. Valójában ez csak egy nagyon kis része. Van egy mondás - nem tőlem származik -, hogy az ügyelő olyan a színházban, mint egy karmester. Lehet, hogy egyenként kiválóak a zenészek, de ha nincs, aki vezényeljen, akkor egy idő után káosz lesz. Nagyon sok mindenre oda kell figyelnem: behívom a nézőket, ellenőrzőm, hogy a nézőtér rendben legyen. Bemondom a figyelmeztetőket, odafigyelek arra, hogy a színészek kész vannak-e, mindent ellenőrzők a kapcsolótáblámon, azt, hogy mindenki - a hangosító, a világosító, a műszak, a függönyös - a helyén van-e, és akkor belevágunk. Nem jön a színész, ha nem hívom, nem lesz akkor, és olyan világítás, amikor nem mondom, nem Volt, amikor szó szerint itt éltem a színházban, csak aludni jártam haza. változik a színpad úgy, ahogy abban a pillanatban kell. Úgy tűnhet, egy ügyelő mindig ugyanazt csinálja, de ez nem így van. Minden egyes darabbal más és más a feladat, új kihívások érnek. Volt, amikor több mint egy szezonon keresztül egyedül voltam, mint ügyelő, és minden darabot én csináltam. Szó szerint itt éltem a színházban, csak aludni jártam haza. Még ilyenkor, fáradtan is alig tudtam pihenni, csak az előadások jártak az eszemben. Elég sokat dolgozom, de azért az egy szem gyönyörű lányomra és két kis- unokámra szakítok időt, legtöbbször hétfőnként, amikor a színházban szünnap van. Bár minden premier élmény, a legszebb pillanatom az volt, amikor kerek évszámú születésnapomon egy nagy csokor virággal lepett meg Balázs Péter igazgató úr és a társulat. Megkaptam a színház által alapított Szigligeti-díjat is, melyet egy évben két technikai dolgozó kaphat meg. Gyönyörű pillanat volt, könnyekig meghatódtam. Olyan boldog voltam, hogy tíz évet fiatalodtam örömömben. Jó ez a közeg, jó ez a színház és jó itt dolgozni. Azt hiszem, hogy tényleg ez tartja bennem az életet. Ha ezt nem csinálhattam volna, nem is tudom, mi lett volna velem. Nem is tudok elképzelni mást. Úgy érzem, ha innen el kellene mennem, egy év alatt összeomlanék... Munkája élteti a színház „Szöszijét”, azaz az ügyelőjét
