Somogyi Hírlap, 2016. szeptember (27. évfolyam, 205-230. szám)

2016-09-17 / 219. szám

2016. SZEPTEMBER 17., SZOMBAT . RIPORT 11 Hortobágyi Ildikó nyelvtanárral a Csőrike lelőtt. Ildikónak köszönheti angoltudását Lamos Imre Rendfokozata: dandártábor­nok Repült típus: MI-4. Z-226, MI-8, PZL, MI-17, MI-24 Repült óra: 3100 óra Nyelvtudás: angol felsőfok C, orosz felsőfok C Személyes adatok Szül. hely: Miskolc (Kistokaj) Szül. idő: 1953.10.17. Családi állapota: nős (Mária) Gyermekei: Tímea. Péter Hobbi: vadászat, könyvolvasás Kedvenc étele: szaftos pörkölt Kedvenc édessége: a sima, a kerek, a szögletes... Borsodiként is a Dunántúl és a Balaton a nagy szerelem. A családdal Szigligeten (balról: Flóra, Mária, Maja, Imre, Péter, Artúr és Tímea) is így volt, ám ez engem csep­pet sem zavart. A lényeg az volt, hogy valamivel repüljek. Egyéb­ként a helikopter más képessége­ket, olykor összetettebbeket igé­nyel, mint a vadászrepülő. Rá­adásul a helikopterrel végrehaj­tott kis magasságban való re­pülés kárpótol mindenért. Szá­momra izgalmasabb a tizenöt méteren 300 kilométer/órával repülés, mint a nagy magasságú és gyorsaságú repesztés.- Először tizenkilenc évesen ér­kezett Szolnokra, tanulni. Aztán 2004-ben, szolgálni. Más-más helyzet. Milyen volt fiatalon meg­érkezni egy addig ismeretlen ka­tonavárosba?- Ma már szívesen emléke­zem vissza azokra az időkre. Nem volt könnyű, de az idő min­dent megszépít, és nosztalgiával tekintek a repülésem (h)őskor- szakára. A Szovjetunióban ké­peztek ki bennünket, orosz ok­tatóink voltak, megtanultuk a nyelvet, és hosszú évekre előre szereztünk remek tapasztala­tokat. Két és fél évet húztam le Kis-Ázsiában, s csak félévente jártunk haza. Apám büszke volt rám, s mint mondtam, anyám at­tól tartott, hogy ott fagyok meg. De én kalandnak éltem meg azo­kat az éveket. A helikoptereink cirill betűkkel vannak feliratoz­va, így ha a műszerfalra tekin­tettem, máris visszarepültem a fiatalságomba. Aki repüli, ma is szereti az orosz technikát. Per­sze, az általunk tartott mondás szerint az igazi pilóta a hangár- ajtón is repül, ha kell!- A főiskola elvégzése után ismét útra kelt. Szentkirályszabadjára helyezték.- Akkor az volt az egyedüli helikopterbázis. Majd harminc évet húztam le a Dunántúlon.- És fokozatosan lépdelt felfelé a ranglétrán...- Tettem a dolgomat! Ám a leg­jelentősebb ugrás negyvenéve­sen ért, amikor a feleségem rá­hatására angol nyelv tanulására adtam a fejem.- Apropó, feleség! Öt hogyan vi­selték meg a költözések?- Borsodban ismerkedtünk meg egymással, s ahogy kike­rültem a főiskoláról, ő azonnal jött is velem a Dunántúlra. Har­mincegy évet töltöttünk a Ba­konyban. Veszprémben éltünk. Hálával tartozom Máriának és a két gyermekemnek, Tímeának és Péternek mindazért az önzet­lenségért, amely által többször is alárendelték magukat az én munkámnak. Ez a hivatás biz­tos családi háttér nélkül nem működne.- Ezek szerint 2004-ben is fel­adta Mária asszony a veszprémi munkáját?- Akkor még nem. Szolnoki áthelyezésemkor, parancsnok­helyettesként nem váltottunk ál­landó lakhelyet. Amikor 2007- ben parancsnoknak neveztek ki, a feleségem ismét segített ab­ban, hogy évtizedes szakmai múlt után álláshelyet váltott.- Azt gondolnám, azzal, hogy parancsnok lett, éppen arról kel­lett lemondania, amit gyermekko­rától imádott: a repülésről.- De nem így volt. Igaz, az utóbbi években valóban keve­sebbet repültem, de ez az évek elteltével már egyébként is így lett volna. Az is gyönyörű feladat volt számomra, hogy irányíthat­tam, és átadhattam a tapaszta­lataimat a fiatalabb generáció­nak. Szolnokon egyik tervemet sikerült megvalósítanom, még­pedig hogy megrepültem a há­romezer órát. Végül háromezer­egyszázig jutottam. És volt egy álmom is, ami ugyancsak való­ra vált. Kevés olyan hajózó van, mondhatni egy kezemen meg tudnám számolni azokat a kol­légákat, akik a legnagyobb tisz­teletadással mentek el nyugdíj­ba. Korábban maximum 57 évig repülhettünk, e kor után pedig örökre búcsút inthettek kollégá­im a légierőnél történő repülés­nek. Hajdan csak néhány idős hajózó barátom érte meg ezt a kort a seregnél úgy, hogy aznap, amikor betöltötte az 57. életévét, felszállt a gépével, a feladata el­végzését követően visszatért, le­tette a „kicsit”, becsukta az aj­tót, és anélkül, hogy visszané­zett volna, elindult a torony fe­lé. Ezt a ceremóniát természete­sen a társak is tiszteletadással követik végig. Szép, ugye? Ne­kem ezt, igaz, elöljárói engedél­lyel, 63 esztendősen sikerült tel­jesítenem. Nem érdem, hanem állapot, hogy ez év augusztus 15-ei nyugdíjba vonulásomig én voltam a Magyar Honvédség leg­idősebb katonája, a magyar légi­erő hajózó állományának doyen­je is egyben.- Mire a legbüszkébb a pályafutá­sára visszatekintve?- Azzal együtt, hogy hajózó­ként és parancsnokként is jelen­tenem kellett eseményeket, tu­lajdonképpen mindenre. Ami­kor még a bakonyosoknál szol­gáltam, a helikopterünk szár­nya letépett egy villanyvezeté­ket. Csupán a szerencsén múlt, hogy most erről beszélhetek. A forgószárnyasok mindig a vil­lanypóznákat lesik, mert ahol látnak egyet, ott tudják, vezeték is húzódhat. Ebben az esetben a villanypózna takarásban volt. Egy másik alkalommal az ötö­dik kísérletezésre sikerült csak kiengedni a futóművet, akkor, amikor már-már a kényszerlan­dolásra is felkészültünk. Egyéb­iránt jelentem, hogy a felszállá­saim száma megegyezett a le­szállásaiméval!- Mi lesz ezután? Leül a karos­székébe, és nosztalgiázva né­zegeti az emlékkönyvét?- Végül is az sem szégyen. Szép emlékekkel emlékezem vissza a katonai éveimre, most viszont más megpróbál­tatások várnak rám és a fele­ségemre. Timi lányomtól két fiú- és Péter fiamtól két lány­unokánk kívánságait lessük, futkározunk utánuk nap mint nap, ha nálunk vannak. Fe­gyelmezett katonaember vol­tam, de az ilyenfajta kihívá­sokra, jelentem, én nem ké­szültem fel. Szóval Marikával együtt van és lesz is dolgunk elég... - avatta be lapunk ol­vasóit családi életébe is az új „feladatokkal” megbízott Lamos Imre. Egy Mi-24 harci helikopter fülkéjében pilótaként A Magyar Honvédség korel­nök katonáját, a legmagasabb korral még repülő pilótáját, az MH 86. Szolnok Helikopter Bá­zis parancsnokát búcsúztat­ták nyugállományba vonulá­sa alkalmából egy hónappal ezelőtt. Lamos Imre dandár- tábornokot, a szolnoki Ittebei Kiss József hadnagy Helikop­ter Bázis parancsnokát a kato­nai vezérkar és a laktanya állo­mánya is megható pillanatok között köszöntötte. Mészáros Géza geza.meszaros@mediaworks.hu SZOLNOK A nyugállományba vo­nult, jelenleg még Szolnokon élő egykori helyőrségparancsnok már tervezi a Dunántúlra törté­nő visszavonulását:- Noha a feleségemmel mind­ketten borsodiak vagyunk, s ő mindenhová követett, ahová a beosztásom szólított, a legszebb éveinket mégiscsak a Bakony­ban töltöttük. Úgy harminc esz­tendőt. S bár kedves emlékeink vannak a szolnoki ittlétünkről is, ám mégis úgy döntöttünk, hogy a nyugalmasabb éveinket Veszprém környékén fogjuk töl­teni. Most alakítjuk ki az ottani bázisunkat - beszél a jelenkorról Lamos Imre, akivel pályafutása kezdetéről is szót váltunk.- Miskolcon születtem, de én tulajdonképpen kistokaji vagyok. A feleségem pedig taktaharkányi. A szüleim és a nagyszüleim is mind borsodiak voltak, mondhatnám, röghöz kö­töttek. Mi lettünk csak ilyen „föl­dönfutók”. Nyugat-Magyaror- szágra vetett a sors bennünket.- A földönfutóból aztán égenjáró left. Hogyan?- Az én korosztályom még bi­zonyára emlékszik az MHSZ-re. A Magyar Honvédelmi Szövet­ségnél különböző katonai alaku­latokat népszerűsítettek. Többek között búvárkodni is mehettem volna, de nekem olyan toborzó- ember jutott, aki a repülés lehe­tőségeiről beszélt. Engem egyéb­ként nem kellett sokat győzköd­ni, s úgy tizenöt-tizenhat évesen egy Z-226-osban volt az első él­ményem a polgári sportrepülő­térről felszállva.- A szülőknek imponált a fiuk bá­torsága?- Édesapámnak igen. Ő min­dig csak azt erősítette bennem, hogy bármilyen helyzetben helyt kell állni. Édesanyám épp az apám ellenkezője volt. Ő ag­gódva leste minden lépésemet. De hát ez volt a dolga, azaz össze­tartani a családot.- Tehát pályára állt!- Villamosipari technikumba jártam, villamosmérnöknek ké­szültem, és ezek után még job­ban odafigyeltem azokra a tan­tárgyakra, amelyek a repülőmű­szaki főiskolán való továbbtanu­lásomhoz fontos volt, Immáron volt kirajzoltabb jövőképem.- Hogyhogy helikopter és nem va­dászgép?- Ezt nem az alany, hanem az orvosoké döntik el. Esetemben Nyugdíjba vonult Lantos Imre, a Magyar Honvédség legidősebb katonája kezdődik m I .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents