Somogyi Hírlap, 2016. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
2016-06-25 / 148. szám
4 AZ ÉN ÉDESAPÁM 2016. JÚNIUS 25., SZOMBAT Papinak is hívták Édesapám, József Lajos szigorú, melegszívű, egyenes ember volt, aki megkövetelte három gyermekétől a fegyelmet Az 1950-es évek elején szülőfalujából, Szabásról Kaposvárra beutazva a jelenlegi Petőfi tér egyik házának falán látta meg a hűidé-, tést, amely egész életét megváltoztatta: a három hónapos, kiválóan elvégzett művezetői tanfolyam után mint gyáralapító a Kaposvári Textilművekben helyezkedett el. Emlékszem kisgyermekkorom első színházi élményére, melyre ő vitt eL Olyan szép nagy díszes épületet még nem láttam életemben. A Légy jó mindhalálig című darabot játszották és a főhőst, Nyilas Misit megsirattam az előadás végén. Moziban is voltunk, ahol a Nemo kapitány című kalandfilmet vetítették, melyet már többször feldolgoztak, de nekem az tetszik, amit először vele láttam. Vasárnaponként általában cikória tejeskávéba áztatott fehér kenyeret evett, gyakran arra ébredtünk, ahogy kanalát odakoccantotta tányérjához. Szögeit, a csavarokat az udvari fákba, földbe vertem, de csak mosolyogva a fejemre nyomott egy barackot s remélte, hogy gyakorlásommal a későbbi szakmám alapozom meg. Nem így történt Felejthetetlen családi esemény volt, amikor a sötét, vizes és kicsi albérletből 1967-ben új lakótelepi szövetkezeti lakásba költöztünk. Alig volt bútorunk, a tiszta parkettán megterített „asztalon” nagyon jól esett a zsíros kenyér paprikával és paradicsommal. A Szabad Szó dmű újságban megjelentek rövid írásai. Egyik beadott pályázatán könyvet nyert Huszonegyedik születésnapomra egy ma is működő időjárás állomást kaptam, ő előszörr viccesen azt javasolta Édesanyámnak, vásároljon 21 darab sportszeletet, mert azt én nagyon szeretem. Boldogsággal töltötte el hat unokája és hét dédunokájának születése, a velük való törődés, a vég nél- küü játék. Munkája során sokszor megemlítette őket, ezért aztán közelebbi kollégái Papinak szólították. A tisztességben egy helyen ledolgozott harmincöt év után is agilis maradt Kertészkedett, saját készítésű padján pihent, olvasott, és gyönyörű hímzéseket készített Mikor 1995-ben, a hetvenedik életévét betöltötte, személyi igazolvány tokjának hátoldalára, hetvenkedő feliratú papírt csúsztatott így szállt fel a helyi járatú buszokra, büszkén mutatva azt Fiókjában őrzött egy kékfedelű, kicsi vonalas füzetet Ebbe írta legénykorának fontosabbnak vélt eseményeit Ennek fiatalon sajnos nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget Biztosra veszem, hogy benne volt az is, amikor húsz évesen nagyapámat szekéren Nagybajomból behozta a kaposvári kórházba, mert menekülés közben aknára lépett, életét azonban már nem lehetett megmenteni. Az évek során a füzetnek nyoma veszett és ezzel annak a lehetősége is, hogy életének azt a szakaszát jobban megismerhettem volna. Szüleim 60. házassági évfordulóján, 2007-ben két koccintás között azt mondta nekem: Fiam, legyél te egy jó raktáros! És én akkor úgy éreztem, mintha azt sugallta volna felém, hogy legyek jó mindhalálig! Mint amilyen ő is volt küzdelmes, de szép élete során. József Tibor, Kaposvár József Tibor és József Lajos Nagy volt a nadrág Az én apám egy óriás volt, persze lehet, hogy csak én láttam nagynak, mert én akkor még az ap- ródokhoz tartoztam. Masiniszta sapkáját ritkán vette le, ilyenkor az arca egészen megváltozott: a sapka alatt fehér, másutt barna, egészen sötét a szénportól, szinte fekete volt. Ritkán volt szabadideje, két ember helyett dolgozott, mert a társa elsőként éltette Rákosit, és utolsóként hagyta abba az ütemes tapsot, s ország- gyűlési képviselő lett. Aztán apámnak több lett a szabadideje, anyám ezt észrevette és noszogatni kezdte, hogy vigyen engem sétálni. Apám hatalmas tenyerével megfogta a csuklómat, és csak a könyökömből látszott ki egy kis darabka. Kezdetben sétáltunk, aztán fokozta a tempót, és én kocogni kezdtem, hogy lépést tudjak tartani vele. A pocsolyák felett szinte átrepültem, ugrottam, apám pedig emelt. Ha ismerős jött, megszorította a kezem, ami azt jelentette, hogy köszönnöm kell. Futott az idő, elérkezett a ballagási bál. Parádi bácsi készített hitelre egy gyönyörű kávébarna öltönyt, amiben az iskolába jártam, de a ballagásra sötét ruha illett. Nem követelőztem, mert hárman jártunk iskolába, és apám egyedül keresett. Anyám oldotta meg a problémát, elővette apám esküvői öltönyét és belebújtatott. A zakó csak egy csöppet volt nagy, - de éppen jampis, és akkor az volt a divat - viszont a nadrág nagyon hosszúnak bizonyult. Apám azt mondta: le kell vágni. Vagy fel kell tűrni, de akkor nem a szárát, hanem a derekát. Tekertek rajta hármat, s bár a nadrág kicsit belevágott a fenekembe, de azért jó lett. A bál nagyon jól kezdődött a tornateremben. A lány, akit magammal vittem, ragyogott a boldogságtól, én viszont izzadni kezdtem, és minél inkább a sarkvidékre gondoltam, annál inkább elöntött a latyak. A párom észrevette, hogy szinte csöpögök, és lerántotta rólam a zakót, én pedig ott álltam felspan- nolt nadrágban - a röhögés ragályos volt. Apámat én óriásnak láttam. Siettem a ruhatárba a lódeno- mért és kiábrándulva rohantam hazafelé. A sötét Rippl-Rónai utcában egy női cipő szapora kopogása állított meg. A partnerem volt. Meg tudtam volna ölni. Úgy kért bocsánatot, hogy megkérte a kezem... Apám várt a konyhában, csendes volt, mint mindig, aztán megszólalt: - Az élet tele van apró kis döccenőkkel, de úgy látom, hogy te az elsőn túljutottál... E. Sípos Gyula Csokonyavisonta Már eddig is többször feltámadt A festővásznon tovább él BENE JÁNOS KAPOSVÁRI FESTŐMŰVÉSZNEK nem csak a szívében él tovább édesapja, idősebb Bene János, hanem a vásznon is, melyen megörökítette. Édesapja hivatásos vadászként dolgozott. Időskorára halálos betegséget kapott. Már végleg elmenni készült, amikor fia kitalálta, hogy ajándékoz neki egy kutyát. Egészen a Balatonig ment, ahol talált két pulit; az egyik rögtön a lábára ült, ezért azt vitte haza. Édesapja attól fogva új erőre kapott, a daganat eltűnt testéből, s még tizenkét esztendőt élt, környezete nagy örömére. Amikor elhunyt, a kutya azonnal utánapusztult. Jobb lehetne a világ Édesapám nagyszerű ember volt, igazi vezéregyéniség, nemhiába hívták Árpádnak. A nagyanyám- az anyósa - úgy szerette, mintha a saját fia lett volna, de meg is érdemelte, mert családszerető és gondoskodó ember volt. Egy példa arra, hogy milyen is volt az én édesapám. Esti, téli, hideg idő volt és hullott a hó. A gyerekek kint hógolyóztak a tömbház előtt, amelyikben laktunk. Egyszer csak megszólalt a csengő. Kiszaladtam az előszobába és kinéztem a kémlelőlyukon. Egy férfi állt az ajtó előtt. Kinyitottam az ajtót, a férfi abban a pillanatban elkezdett ordítani.- Hol van az apád? Szólni akartam neki, de akkor már ott volt apám is. - Mit akar?- kérdezte.- A maga fia kitörte az ablakomat, fizesse meg a javítást!- Jól van - mondta apám. - Nem kell azért még így ordítani, előbb megkérdezem a fiamat. Lementem, szóltam az öcsémnek. Na - gondoltam - szegény most biztosan verést fog kapni. Az apám egész nyugodt hangon megkérdezte öcsémet: - Te törted be a szomszéd ablakát?- Nem - mondta öcsém. - Mi nem törtünk be egyetlen ablakot sem. Egyébként is ez az ember a második emeleten lakik, olyan magasra pedig nem is tudok feldobni.- Jól van - mondta apám, akkor menjünk le - mi a negyedik emeleten laktunk - és nézzük meg azt az ablakot. Először nem akart az ordibá- lós beengedni minket, de apám azt mondta, hogy ha nem látja az ablakot, akkor nem fizet semmit, így hát kénytelen-kelletlen, de beengedett. Nagy csodálkozásunkra a szóban forgó ablak belső ablaka volt összetörve. A szomszéd azonnal készen volt a magyarázattal. - Igaz - hablatyol- ta -, hogy most úgy látszik, hogy a belső ablak van kitörve, de ez azért van, mert ő a két ablakrá- mát felcserélte és a belsőt tette kívülre, nehogy megfagyjanak. De melléfogott. Apám építész- mérnök volt, tudta jól, hogy a két keret nem egyforma. A külső kisebb, ezért nem lehet a kettőt egymással kicserélni. Ezt meg is mondta a szomszédnak. Még kifejezte véleményét a hazugságáról, aztán hazamentünk. Én készítettem továbbra is a házi feladatomat, de annyira a történet hatása alatt voltam, hogy abba kellett hagyjam, és eltöprengtem apám viselkedésén. Eszembe jutott Gyula barátom esete, aki az apja jól elpü- fólt, mert a szomszéd - egy idült alkoholista - meggyanúsította, hogy szilvát lopott a kertjéből. Hiába könyörgött Gyula az apjának, hogy ő nem csinált ilyet, az apja inkább a szomszéd meséjét hitte el. Fizetett is neki, csak ne legyen rendőrségi ügy belőle. Később aztán a szomszéd felesége tisztázta az ügyet, mert időközben elvált az alkoholistától és felvilágosította Gyula apját, hogy a gyerek ártatlanul lett elverve, mert a férje hazudott, kellett neki a pénz pálinkára. Én azt hittem, hogy apám is így fogja kezelni ezt az ügyet: elveri az öcsémet és kifizeti az ablakjavítás költségét. Hiszen egy felnőtbszava állt egy gyerek szavával szemben. De tévedtem. Az én édesapám nem ezt tette. Ez nekem lecke volt egy egész életre: ne ítélj addig, amíg nem hallgattad meg mind a két felet egy vitás ügyben, és győződj meg lehetőleg a saját szemeddel arról, hogy kinek van igaza. Ha minden ember olyan volna, mint amilyen az én édesapám volt, akkor biztosan jobb lenne a világ. Foris Gábor, Magyaregres Szüleim! Nem tudom őket különválasztani. Ketten együtt az egész. Gyönyörű anyám, Far- kasdy Mária a kilencvenediket tapossa. Ellátja magát, a kertet, aggódik leszármazottjaiért és a nemzet sorsáért. Kérésünkre a gyerekkorban tanult imákat latinul strófálja. Nem tudom dicsérni, mert „mert nincs rá szó, nincs rá fogalom”. Édesapám, idősebb Bálint Ferenc tíz éve, a nyolcvanadik születésnapján ment el. Bizony, az apák itt hagynak bennünket. De az enyémnek nem jött be az elhagyás, mint az utolsó kártyapartinkon a negyvenszáz piros ulti, mert itt van velem a mindennapokban. Ő a példa, a szikla, a határozottság, és az igazság. Többször feltámadt, illetve megmenekült a halálból, megszökött a deportáltakat szállító vonatról tizenhét évesen, a nyilasok elől önként bevonult katonának, s amikor utána mentek a nyilasok, a parancsnoka fegyverrel védte meg. A fronton egy orosz gránát döntötte le lovastól, pokrócba takarva tették a gránát ütötte gödörbe.- Egy magyar szanitéc mentette meg. Katonatársai vitték haza Takácsiba halálhírét, de nagyanyám nem engedte kiharangoztat- ni, kijelentette, hogy „az én fiam nem halt meg”. Egyszer sokára azt mondotta kedves nagyanyám a családnak, „mákos kalácsot sütök, szereti azt az én Feri fiam”. Olyannyira szerette, hogy amikor kisült, a majdnem eltemetett fiú belépett az ajtón. Ez jó példa a mindenható anyai szeretetre. Egy fohász tőle és érette: ne bánkódjatok, hogy elmentem, örvendjetek, mert éltem. Elmentem. Maradok. A mindenség része vagyok. Magam az életben is a mindenség része vagyok általa, érette. Bálint Ferenc, Csombárd Idősebb Bálint Ferenc és felesége Csillagok közt a legfényesebb Amíg fiatal voltam, a száguldó események sodrában alig vettem észre, ha bajban voltam. Ha segítség kellett, jött az Apám. Hozta Édesanyám süteményét, a hazait. Hozta a bíztató szót. Amikor gyermekeim lettek, még mosott is az unokáira. Hozta az általa készített finom kolbászt, ajándékokat a kicsiknek, pedig akkor már a 70. évén is túl volt. Nem akartam elhinni sosem, hogy egyszer ennek vége lesz. Ma már sok mindent másképp csinálnék, de késő, csak emlékezem. Évek óta nincs közöttünk, de tanácsai, bölcsessége, intelmei itt vannak velünk. Több mint 92 évet élt meg, és szinte utolsó percéig tevékeny volt. Kijárt a kertjébe, lassan, botjára támaszkodva, meg-megállva, de kiszedte a gazt és mondogatta, hogy mit hova érdemes ülteti. Legkedvesebb az volt számára, amikor az unokái vele voltak a kertben. Mindegyiknek volt kiskosara, szedte nekik a kert legfinomabb, legszebb gyümölcseit, figyelte velük a madarakat. Volt egy hosszúfarkú kismadár, amelyik mindig lépegetett utána. Ez minden gyereknek tetszett, akik kérték: papa, fogd meg nekünk! De nem engedte, és elmondta a kicsiknek is, hogy hasznos a madár a kertben, és a sünmamát sem szabad bántani. A gyerekek lehasaltak az úton, míg átment a sünike a két kis vadgesztenye formájú kicsinyével. Magyarázta a föld kincseit a gyerekeknek, és a föld hasznát is, mivel egész életében a mező- gazdaságban dolgozott. Fiatal korában sudár, magas, sportos volt, sokat lovagolt. Idős korára meghajlott hátú ember lett, de hosszú lábai és karjai, nagy keze tanúsította egykori délceg termetét, a régmúlt ifjúság szépségét. Nemes vonásait idős korára is megőrizte, még halálakor is sok haja volt, igaz fehér, mint a hó. Amikor a mama'meghalt, többé nem ment ki a házból, kertből, nem ment emberek közé. Mint párját vesztett galamb, siratta haláláig a mamával töltött több mint ötven esztendőt. Méltósággal élt és méltósággal távozott e földi léttől. Neki megadatott, hogy elbúcsúzzon a szeretteitől. Az évek úgy suhannak el, mint a hulló falevelek. Már én is fehérhajú nyugdíjasként megyek a kertbe kora reggel, és szinte hallom bíztató hangját apámnak. Nyári estéken nézem az eget, a csillagokat, hisz a legfényesebb érte ragyog. Mindent úgy teszek, ahogy ő szerette. Én is éppúgy szeretem a kertet, telerakom minden földi jóval, amit csak a magyar föld teremhet. Ültetem a gyümölcsfákat, szőlősorokat, és sok-sok virágot. Én is úgy rohanok a kapu felé, ha kocsi zajt hallok, hátha a gyermekeim jöttek haza messziről - az Édesapám is mindig így várt haza bennünket. Hiába múlik el minden, valami mindig marad a túlélőkre, amit érdemes megőrizni, amit mint legnagyobb kincset ránk hagytak. Jelige: Csillagok közt
