Somogyi Hírlap, 2016. április (27. évfolyam, 76-101. szám)
2016-04-30 / 101. szám
2016. ÁPRILIS 30., SZOMBAT ÉDESANYÁM, SZERETLEK! g Édesanyám, szeretlek! Megkésett ■ •• •• i // koszonto anyák napjára Ezermillió fényévre innen,/ Vagy annál is messzebb talán./ Bánj vele jól hatalmas Isten,/ Mert a Te vendéged, az én Anyám! Vétke, ha van, bocsájtsd meg kérlek!/ Hiszen mindnyájan vétkezünk./ Mert arról szól az egész nagy élet,/ Hogy a sártengeren által megyünk. Válság, háborúk, rossz barátok,/ És egy világtalan kisgyerek./ Te mondtad, hogy megbocsátod/ Aki ellened vétkezett! Gyenge a hangom, és oly mesz- sze az ég./ Mint feldobott kő, visszahull a szó./ Emeld magadhoz meggyötört szívét!/ Nem volt a Mennyben még méltóbb lakó! Rácz József né született Renget Anna, Taranyban lakott, az ottani temetőben nyugszik. Fia, dr. Rácz J. Zoltán, aki a verset írta 76 éves, vak, a Magyar Kultúra Lovagja. Amúgy így vall az életről: Ma nagypapaként élem csendes napjaimat. Azt minden esetre megtanultam, hogy ahhoz, hogy az ember - a környülál- lásokat - elviselje, képessé kell válnia ahhoz, hogy önmagát kívülről szemlélje. Észre kell vennie a dolgok színét és visz- száját, olykor a helyzet abszurditását. „Ha önmagadon is képes vagy nevetni, akkor már nagy baj nem érhet!” - mondta az apám. Ma úgy érzem magam, mint égy matuzsálemi öreg fa, aki mindent hali, mindent lát, mindent megért és mindent megbocsát. Balatinecz István Lábodon él. Onnan küldte a fotót, ahol őt mint kisgyermeket öleli át az édesanyja Leckét adtál, hogyan kell élni Még a világon se voltam én, már akkor jóban voltam Veled. Hónapokon keresztül nem engedtem el a kezed. Már akkor óvtál és védtél a bajtól. Te voltál az első hős, aki csak miattam harcol. Ahogy nőni kezdtem a legjobb tanácsokat Te adtad, még akkor is, ha nem nekem beszéltél, csak a falnak. Mikor arra kértél, este 8 órára keveredjek haza, én meg duzzogva mondtam, hogy nem vagyok már pici baba. Te vagy az, aki szavak nélkül megért. Soha nem engedem el az Anyukám kezét. Jöhet bármi, én bármitől megvédelek, mindennél jobban féltelek. Nagyon szeretlek, Anya! Ahogy néztem a régi képeket, megláttam: úgy néztél rám, mint a szemed fényére, s kicsordult a könnyem, hogy egy pillantásodból mennyi szeretet sugározhat. Csak csodáltalak Téged, hogy lehet egy ember ilyen sokoldalú: erős, bátor, segítőkész, hűséges, lelkiismeretes, kitartó, kötelességtudó, gondoskodó, odaadó. Nem tudom, hogy vagy képes engem is beilleszteni ennyi mindenbe. De megtetted. És megteszed. Annyi minden van az életedben, és én mégis tudom, hogy számomra is marad épp elég hely. Nem kérsz tőlem sokat, de sajnos néha nem úgy teljesítek, ahogy kellene. Nem érdemiem meg mindig azt a sok jót, de Tőled akkor is csak kapok és kapok. Köszönet azért, ami vagy, s ami én vagyok Amikor kicsi voltam és féltem a sötétben, mindig bejöttél hozzám, felkapcsoltad a lámpát, és megmutattad az ismerős tárgyakat a szobában, hogy azután leoltsd a villanyt, és mellém ülj az ágyra a sötétségben, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy az árnyékok mozdulatlanok. Kicsiként mindig Veled szerettem volna lenni, erről Apa is sokat mesélhetne, hogy milyen hisztit levágtam, amíg Te fodrásznál voltál. Rád vágytam, hogy Te legyél velem, Te játssz velem, igaz, Te inkább tanítottál volna engem, de én úgy gondoltam, ráér az még, majd az iskolában. Nem kérsz semmit azért, hogy felneveltél; hogy virrasztónál mellettem, mikor beteg voltam; hogy az öledbe vettél és beálltál velem a hideg zuhany alá, mikor lázas voltam; hogy oly sokszor magyaráztad el nekem, amit nem értettem; hogy mindig volt hozzám türelmed; hogy értem tanultál és dolgoztál; hogy az én jövőmért fáradozol, azért, hogy nekem meglegyen mindenem. Köszönöm azt, hogy vagy, köszönöm azt, amilyen vagy, köszönöm neked azt, hogy életet adtál nekem, és ami még fontosabb, leckéket arra, hogy kell élni. Te vagy minden jónak a forrása, amit elértem életem során. Anya, köszönetét mondok mindazért, ami vagy, és ami én vagyok. Miklós Klaudia írta édesanyjáról, Mlklósné Tóth Ibolya Annáról, aki Balatonbogláron él Anyu Milyen színnel szeresselek? Milyen fénnyel illesselek? Rózsaszín szirmú mosolyod Ragyog fenn a kéklő égen. Fenyő illatú áldott lényed, Harmatban jár kora reggel. Zöld fű között hallom lépted Moha párna ölelésed. Tűzpiros fényű kacagásod Messzi szélben tova lépdel, Smaragdzöld fénylő szemedben A jóság gyökeret vert örökre. Pirospozsgás pipacsarcod izzik A lenyugvó nap tüzében. Fűzfakarú ölelésed temesd el Örökre az emlékezetemben. Ezer fényű gyémánt aggódás, Hófehér lelkű gondoskodás Bíborszínű játszadozás, Mind mind te volnál. Nem tudom már kifejezni, Összefolynak a színek Mint szememben a vízcseppek, Úgy könnyezik fáradt lelkem. Csipkerózsika álmomban Ringass el örökre! Maradj velem mindig Tedd meg nekem! ígérd meg! Morgosné Lukácsy Melinda ' —J , egy napra újra gyermek, hajitali hármaiban gyújts nefelejcset. 4| Bokrétáddal szaladj édesanyádhoz,, a legerősebbjyqy. az,-mikor I ■niiiiltf fiTli . . , . V alamennyi olvasónk nevében köszönjük a beküldött pályázatokat. 81 személy 96 rajzot, fotót, verset és prózát küldött be, hogy ezekkel, együtt köszönthessük a Somogy megyei Édesanyákat. Azokat is jó volt kézbe venni, melyek nem fértek be az összeállításba. Ajándékba kaptam tizenkét évet Hosszú volna leírni, amit megélhettem 2003 szeptemberétől, egészen 2015. április 22-ig. 2003 őszén édesanyám agyi infarktust kapott, jobb fele lebénult, szerencsére a lába részlegesen, így lábra tudtam állítani, hogy tolószékkel mozogni tudjunk. Éjjel és nappal a kórházban voltam vele nem tágítottam, hogy érezze a szeretetet és a gondoskodást. Nagy harc volt, de megérte! Olyan csodálatos 12 évet adott, amilyet csak a gyerekeim születése, talán még annál is többet. Én lettem a szája (a beszédközpontja is sérült, de mindent értett), a lába, félig a keze (bal kézzel megtanult enni) és rám hárult a világ legcsodálatosabb feladata, hogy Őt szolgálhattam. Amikor bementem hozzá a szobába, ha kért valamit, vagy csak hogy lássam, össze vissza pusziltam és a fülébe súgtam: szeretlek! Ő pedig csak ölelt, szorított! Amikor megpihenni leültem mellé a fotelba, megfogta a kezem! Oly hálás volt! Az élet nem adhatott ennél szebbet és már adni sem tud! Oly gazdaggá tett, amit senki, senki el nem vehet tőlem. Most is érzem, ahogy utolsó előtti nap fogja a kezem, látom a szemét, ahogy az utolsó pillanatban balra fordítja a fejét és engem néz, oly tisztán, ahogy Mondd el neki! Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, .sajnálom’, „bocsáss meg”, „kérlek”, „köszönöm”. és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. talán soha nem láttam. Én pedig megszólalni sem tudtam, ott akkor nem tudtam mondani neki, mennyire szeretem. Rajtam kívül már hosszú ideje senkit nem engedett közel magához. A kórházban is éjszaka engem hívott, nem kellett semmi, csak vele legyek, érezze a közelséget. Ez a kötelék már elkísér engem, amíg csak élek. Sokaknak nyűg egy szülő ilyenkor, de én nem értem őket. Pénzt gyűjtögetünk, de közben arra nem fordítunk időt, amire kéne - egymásra! Édesanya sem vitt magával semmit, csak az én elgyötört arcomat és azt a tudatot, hogy vele voltam. Engem viszont nagyon gazdaggá tett, belül a lelkemben, egy pluszt adott az életembe, valódi „kincset” kaptam, amit magamban hordok, amíg élek. Ma is mindent megadnék egy anyai ölelésért! Ács Istvánná írta ezt Édesanyjáról, Édes Papp Gyuláné, született Kiss Erzsébetről, aki negyven éven át Balatonföldváron, majd 2006-tól haláláig Kőröshegyen élt A rajzot Hegedűsné Tarr Joli küldte, Kaposvárról Nekem már rég nincs kit megölelnem Édesanyám! Elmentél, mert hívtak és indulnod kellett, de veled ment az a szeretet, amit csak te tudtál adni. Elmentél, mert hívtak, de tudod-e, hogy mi maradt utánad? Nincs, akit megöleljek, akihez elmenjek, már nem mondja senki: - Gyere, kisleányom! Kinek mondjam el, ami bánt? Ha visszagondolok a régen elmúlt időkre, könny fakad szemeimből. Eltűnt s nincs már az az összetartozás, ami veled volt. Te féltettél, ha elmentem valahova, s én is féltettelek, mert beteges voltál. Téged nem pótolhat senki. A te szereteted végtelen volt. A te szereteted szinte gyógyított! Olyan jó volt a közeledben lenni! Szinte látlak magam előtt... Azt a sok jót, amit tettél. Mennyire szerettünk beszélgetni! Ketten maradtunk nagyon nehéz időkben, s te indítottál el az életbe. Te tanítottál, s én még most is sok mindent úgy csinálok, ahogyan te mutattad. Páratlan volt, ahogyan mindig kedvében jártál a családnak, s Még együtt volt a család unokáidat dédelgetted. Sütöttél, főztél, ha pedig baj adódott, rád lehetett számítani, mert mindig kéznél voltál. Hogy szerettél kapálni, helyt álltái a ház körül, a kertben, s még a mezőn is. Ha pedig megdicsérték a fodrászüzletben kezed munkáját, szinte ragyogott a szemed! Büszke is lehettél, mert te mindent jól csináltál. Te voltál a legcsodálatosabb édesanya és szakács is. Amikor eljött az utolsó órád, a konyhában még akkor is készült az étel. Bizony Édesanyám, magányosan élni szomorú. De kellene most az a szeretet, amit te tudtál adni! Talán az idős kort is köny- nyebben viselném. Most már nem tudlak megölelni, mert régen elmentél. Nagyon hiányzol, ahogy most nézem ezt a több, mint 90 éves fényképet rólunk, de tudom: odafenn majd találkozunk! Szekeres Jánosné (Mariska néni 91 éves, a Mos dósi Kiss Ferenc Református Idősek Otthonának lakója) Ez a „majomszeretet” nem múlik el soha. Anyu, Németh Lajos- né Csurgón élt. Mátyás Judit t
