Somogyi Hírlap, 2016. április (27. évfolyam, 76-101. szám)

2016-04-30 / 101. szám

2016. ÁPRILIS 30., SZOMBAT ÉDESANYÁM, SZERETLEK! g Édesanyám, szeretlek! Megkésett ■ •• •• i // koszonto anyák napjára Ezermillió fényévre innen,/ Vagy annál is messzebb ta­lán./ Bánj vele jól hatalmas Is­ten,/ Mert a Te vendéged, az én Anyám! Vétke, ha van, bocsájtsd meg kérlek!/ Hiszen mindnyájan vétkezünk./ Mert arról szól az egész nagy élet,/ Hogy a sár­tengeren által megyünk. Válság, háborúk, rossz bará­tok,/ És egy világtalan kisgye­rek./ Te mondtad, hogy megbo­csátod/ Aki ellened vétkezett! Gyenge a hangom, és oly mesz- sze az ég./ Mint feldobott kő, visszahull a szó./ Emeld ma­gadhoz meggyötört szívét!/ Nem volt a Mennyben még mél­tóbb lakó! Rácz József né született Renget Anna, Taranyban lakott, az ot­tani temetőben nyugszik. Fia, dr. Rácz J. Zoltán, aki a ver­set írta 76 éves, vak, a Magyar Kultúra Lovagja. Amúgy így vall az életről: Ma nagypapaként élem csendes napjaimat. Azt minden eset­re megtanultam, hogy ahhoz, hogy az ember - a környülál- lásokat - elviselje, képessé kell válnia ahhoz, hogy önmagát kívülről szemlélje. Észre kell vennie a dolgok színét és visz- száját, olykor a helyzet abszur­ditását. „Ha önmagadon is ké­pes vagy nevetni, akkor már nagy baj nem érhet!” - mond­ta az apám. Ma úgy érzem ma­gam, mint égy matuzsálemi öreg fa, aki mindent hali, min­dent lát, mindent megért és mindent megbocsát. Balatinecz István Lábodon él. Onnan küldte a fotót, ahol őt mint kisgyermeket öleli át az édesanyja Leckét adtál, hogyan kell élni Még a világon se voltam én, már akkor jóban voltam Veled. Hó­napokon keresztül nem enged­tem el a kezed. Már akkor óvtál és védtél a bajtól. Te voltál az el­ső hős, aki csak miattam harcol. Ahogy nőni kezdtem a legjobb tanácsokat Te adtad, még akkor is, ha nem nekem beszéltél, csak a falnak. Mikor arra kértél, este 8 órára keveredjek haza, én meg duzzogva mondtam, hogy nem vagyok már pici baba. Te vagy az, aki szavak nélkül megért. Soha nem engedem el az Anyukám kezét. Jöhet bár­mi, én bármitől megvédelek, mindennél jobban féltelek. Na­gyon szeretlek, Anya! Ahogy néztem a régi képe­ket, megláttam: úgy néztél rám, mint a szemed fényére, s kicsor­dult a könnyem, hogy egy pil­lantásodból mennyi szeretet su­gározhat. Csak csodáltalak Té­ged, hogy lehet egy ember ilyen sokoldalú: erős, bátor, segítő­kész, hűséges, lelkiismeretes, kitartó, kötelességtudó, gondos­kodó, odaadó. Nem tudom, hogy vagy képes engem is beilleszte­ni ennyi mindenbe. De megtet­ted. És megteszed. Annyi min­den van az életedben, és én még­is tudom, hogy számomra is ma­rad épp elég hely. Nem kérsz tő­lem sokat, de sajnos néha nem úgy teljesítek, ahogy kellene. Nem érdemiem meg mindig azt a sok jót, de Tőled akkor is csak kapok és kapok. Köszönet azért, ami vagy, s ami én vagyok Amikor kicsi voltam és fél­tem a sötétben, mindig bejöttél hozzám, felkapcsoltad a lámpát, és megmutattad az ismerős tár­gyakat a szobában, hogy azután leoltsd a villanyt, és mellém ülj az ágyra a sötétségben, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy az árnyékok mozdulatlanok. Ki­csiként mindig Veled szerettem volna lenni, erről Apa is sokat mesélhetne, hogy milyen hisz­tit levágtam, amíg Te fodrász­nál voltál. Rád vágytam, hogy Te legyél velem, Te játssz velem, igaz, Te inkább tanítottál volna engem, de én úgy gondoltam, rá­ér az még, majd az iskolában. Nem kérsz semmit azért, hogy felneveltél; hogy virrasz­tónál mellettem, mikor beteg voltam; hogy az öledbe vettél és beálltál velem a hideg zuhany alá, mikor lázas voltam; hogy oly sokszor magyaráztad el ne­kem, amit nem értettem; hogy mindig volt hozzám türelmed; hogy értem tanultál és dolgoz­tál; hogy az én jövőmért fára­dozol, azért, hogy nekem meg­legyen mindenem. Köszönöm azt, hogy vagy, köszönöm azt, amilyen vagy, köszönöm neked azt, hogy életet adtál nekem, és ami még fontosabb, leckéket ar­ra, hogy kell élni. Te vagy min­den jónak a forrása, amit elér­tem életem során. Anya, köszö­netét mondok mindazért, ami vagy, és ami én vagyok. Miklós Klaudia írta édesanyjá­ról, Mlklósné Tóth Ibolya Anná­ról, aki Balatonbogláron él Anyu Milyen színnel szeresselek? Milyen fénnyel illesselek? Rózsaszín szirmú mosolyod Ragyog fenn a kéklő égen. Fenyő illatú áldott lényed, Harmatban jár kora reggel. Zöld fű között hallom lépted Moha párna ölelésed. Tűzpiros fényű kacagásod Messzi szélben tova lépdel, Smaragdzöld fénylő szemedben A jóság gyökeret vert örökre. Pirospozsgás pipacsarcod izzik A lenyugvó nap tüzében. Fűzfakarú ölelésed temesd el Örökre az emlékezetemben. Ezer fényű gyémánt aggódás, Hófehér lelkű gondoskodás Bíborszínű játszadozás, Mind mind te volnál. Nem tudom már kifejezni, Összefolynak a színek Mint szememben a vízcseppek, Úgy könnyezik fáradt lelkem. Csipkerózsika álmomban Ringass el örökre! Maradj velem mindig Tedd meg nekem! ígérd meg! Morgosné Lukácsy Melinda ' —J , egy napra újra gyermek, hajitali hármaiban gyújts nefelejcset. 4| Bokrétáddal szaladj édesanyádhoz,, a legerősebbjyqy. az,-mikor I ■niiiiltf fiTli . . , . V alamennyi olvasónk nevé­ben köszönjük a beküldött pá­lyázatokat. 81 személy 96 raj­zot, fotót, verset és prózát kül­dött be, hogy ezekkel, együtt köszönthessük a Somogy me­gyei Édesanyákat. Azokat is jó volt kézbe venni, melyek nem fértek be az összeállításba. Ajándékba kaptam tizenkét évet Hosszú volna leírni, amit meg­élhettem 2003 szeptemberétől, egészen 2015. április 22-ig. 2003 őszén édesanyám agyi infark­tust kapott, jobb fele lebénult, szerencsére a lába részlegesen, így lábra tudtam állítani, hogy tolószékkel mozogni tudjunk. Éjjel és nappal a kórházban vol­tam vele nem tágítottam, hogy érezze a szeretetet és a gondos­kodást. Nagy harc volt, de megér­te! Olyan csodálatos 12 évet adott, amilyet csak a gyerekeim szüle­tése, talán még annál is többet. Én lettem a szája (a beszédköz­pontja is sérült, de mindent ér­tett), a lába, félig a keze (bal kéz­zel megtanult enni) és rám há­rult a világ legcsodálatosabb fel­adata, hogy Őt szolgálhattam. Amikor bementem hozzá a szobába, ha kért valamit, vagy csak hogy lássam, össze vissza pusziltam és a fülébe súgtam: szeretlek! Ő pedig csak ölelt, szo­rított! Amikor megpihenni le­ültem mellé a fotelba, megfogta a kezem! Oly hálás volt! Az élet nem adhatott ennél szebbet és már adni sem tud! Oly gazdaggá tett, amit senki, senki el nem ve­het tőlem. Most is érzem, ahogy utolsó előtti nap fogja a kezem, látom a szemét, ahogy az utolsó pillanatban balra fordítja a fejét és engem néz, oly tisztán, ahogy Mondd el neki! Senkinek sem biztos a hol­napja, sem öregnek, sem fi­atalnak. Lehet, hogy ma lá­tod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fo­god azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és ami­kor túlságosan elfoglalt vol­tál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd ma­gad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rá­juk, szeresd őket és bánj ve­lük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, .sajnálom’, „bocsáss meg”, „kérlek”, „kö­szönöm”. és mindazokat a szerelmes szavakat, amelye­ket ismersz. talán soha nem láttam. Én pedig megszólalni sem tudtam, ott ak­kor nem tudtam mondani neki, mennyire szeretem. Rajtam kívül már hosszú ideje senkit nem engedett közel magá­hoz. A kórházban is éjszaka en­gem hívott, nem kellett semmi, csak vele legyek, érezze a közel­séget. Ez a kötelék már elkísér engem, amíg csak élek. Sokak­nak nyűg egy szülő ilyenkor, de én nem értem őket. Pénzt gyűjtö­getünk, de közben arra nem for­dítunk időt, amire kéne - egy­másra! Édesanya sem vitt magá­val semmit, csak az én elgyötört arcomat és azt a tudatot, hogy ve­le voltam. Engem viszont nagyon gazdaggá tett, belül a lelkemben, egy pluszt adott az életembe, va­lódi „kincset” kaptam, amit ma­gamban hordok, amíg élek. Ma is mindent megadnék egy anyai ölelésért! Ács Istvánná írta ezt Édesany­járól, Édes Papp Gyuláné, szüle­tett Kiss Erzsébetről, aki negy­ven éven át Balatonföldváron, majd 2006-tól haláláig Kőrös­hegyen élt A rajzot Hegedűsné Tarr Joli küldte, Kaposvárról Nekem már rég nincs kit megölelnem Édesanyám! Elmentél, mert hívtak és in­dulnod kellett, de veled ment az a szeretet, amit csak te tudtál ad­ni. Elmentél, mert hívtak, de tu­dod-e, hogy mi maradt utánad? Nincs, akit megöleljek, akihez el­menjek, már nem mondja senki: - Gyere, kisleányom! Kinek mondjam el, ami bánt? Ha visszagondolok a régen el­múlt időkre, könny fakad sze­meimből. Eltűnt s nincs már az az összetartozás, ami veled volt. Te féltettél, ha elmentem valaho­va, s én is féltettelek, mert bete­ges voltál. Téged nem pótolhat senki. A te szereteted végtelen volt. A te sze­reteted szinte gyógyított! Olyan jó volt a közeledben len­ni! Szinte látlak magam előtt... Azt a sok jót, amit tettél. Mennyire szerettünk beszél­getni! Ketten maradtunk nagyon nehéz időkben, s te indítottál el az életbe. Te tanítottál, s én még most is sok mindent úgy csiná­lok, ahogyan te mutattad. Páratlan volt, ahogyan mindig kedvében jártál a családnak, s Még együtt volt a család unokáidat dédelgetted. Sütöttél, főztél, ha pedig baj adódott, rád lehetett számítani, mert mindig kéznél voltál. Hogy szerettél ka­pálni, helyt álltái a ház körül, a kertben, s még a mezőn is. Ha pe­dig megdicsérték a fodrászüzlet­ben kezed munkáját, szinte ra­gyogott a szemed! Büszke is lehettél, mert te min­dent jól csináltál. Te voltál a leg­csodálatosabb édesanya és sza­kács is. Amikor eljött az utolsó órád, a konyhában még akkor is készült az étel. Bizony Édesanyám, magányo­san élni szomorú. De kellene most az a szeretet, amit te tudtál adni! Talán az idős kort is köny- nyebben viselném. Most már nem tudlak megölelni, mert ré­gen elmentél. Nagyon hiányzol, ahogy most nézem ezt a több, mint 90 éves fényképet rólunk, de tudom: odafenn majd találko­zunk! Szekeres Jánosné (Mariska néni 91 éves, a Mos dósi Kiss Ferenc Református Idősek Otthonának lakója) Ez a „majomszeretet” nem mú­lik el soha. Anyu, Németh Lajos- né Csurgón élt. Mátyás Judit t

Next

/
Thumbnails
Contents