Somogyi Hírlap, 2015. október (26. évfolyam, 230-255. szám)

2015-10-11 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 38. szám

g INTERJÚ 2015. OKTÓBER 11., VASÁRNAP Endrei Judit csak olyan feladatokra mond igent, amikről biztosan tudja, hogy neki találták ki. Az 1998-as tévés búcsúba belesajdult a lelke, de a mellőzöttség érzése miatt inkább fejest ugrott a semmibe. „JO, Endrei Judit 17 éve otthagyta a képernyőt, és bár azóta vol­tak nehezebb időszakok is az életében, jól érzi magát a bő­rében. Még azzal sincs baja, hogy idősödik, mert tele van feladattal. Most újra látható a képernyőn, és nemsokára meg­jelenik új, „beszélgetős” köny­ve, amit a saját korosztályának írt, hogy erőt és kedvet adjon 50 fölött is az élethez. Fábos Erika- Tizenhét év után újra műsort ve­zet az ATV-n, Nő háromszor cím­mel. Ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni, vagy hatal­mas volt az izgalom? Mit érzett az első felvétel után?- Nagyon tetszik az újságírók­nak, hogy 17 év után visszatér­tem a műsorvezetéshez. Szeret­ném hangsúlyozni, hogy nem va­gyok műsorvezető. Ezt a műsort Ábel Anita vezeti, nagyon jól, en­gem kérdezó'társnak hívtak. Azt hiszem, annak okán, hogy egy másik korosztályt képviselek, más nézőpontból látom a vilá­got, és mi hárman - Lorán Len­ke a harmadik nő - szerencsé­sen kiegészítjük egymást. Nyil­ván arra gondolhattak a műsor készítői, hogy itt van egy ismert nő, akinek van a világról véle­ménye, van az életben tapaszta­lata, és talán kellemesen működ­het egy női társaságban. Beszél­getni mindig szerettem, és mi­vel úgy kellettem, ahogy voltam, ezért vállaltam. , ,- Az elmúlt 17 évben nem is ke­resték ajánlatokkal, vagy elzárkó­zott a televíziós munka elől?- Kerestek kisebb és nagyobb ötletekkel is, de egy bizonyos kor után már megengedtem magam­nak, hogy csak olyan feladatok­ra mondjak igent, amikben biz­tos lehetek, hogy azt nekem talál­ták ki, nem bárkinek. Engem így szeressenek, amilyen vagyok, vagy nem rám van szükség. Úgy gondolom, hogy ez a szabadság 62 évesen már kijár, és talán van bennem annyi önismeret is, hogy belátom, ez a mai televízió­zás már más, mint a régi volt, és ami én vagyok, meglehet, túl las­sú, nem elég sziporkázó és tren- di. így aztán inkább csak öröm­mel vendégeskedtem az elmúlt években a stúdiókban, és elég is volt annyi.- Sok minden megváltozott?- A műsorkészítés, a stúdió hangulata nem, ugyanúgy van benne egy jóleső izgalom, mint régen. Ami nagyon más, az a technika és hogy manapság na­gyon kényeztetően vagyunk kö­rülvéve. Frizura, kiegészítők, ki­gondolt ruhák.- Régen nem így volt?- Bemondóként egyáltalán nem, az egy nagyon magányos műfaj volt. Műsorvezetőként is csak a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején jött di­vatba, hogy „szebb” ruhákba öl­töztettek bennünket, ekkor kezd­tek kiemelten figyelni erre.- Emlékszik még az utolsó megje­lenésére?- Nagyon elevenen él bennem. 1998. október 14-én történt, és a Kincsestár című műsorban dol­goztam akkor. Amikor a végén HA MAGAMAT ADHATOM” elbúcsúztam, hogy „kedves né­zőink, holnap is lesz Kincsestár, ez és ez lesz a műsorvezető”, át­suhant rajtam és nagyon bele­sajdult a lelkem, hogy Kincses­tár lesz még ki tudja, meddig, de nekem ezzel itt véget ér a televí­ziózás.- Könnyen vagy nehezen ment utána?- Az első pár év jól alakult, az­tán voltak rosszabb, nehezebb időszakok is. Szerencsére szü­letett optimista vagyok, és min­dig képes voltam úgy tekinteni a gondokra, hogy átmeneti álla­potról van szó, amit meg kell ol­danom. A televíziós időszakban erős csőlátás alakult ki bennem. Szinte semmi más nem létezett, csak a televízió. Nem kellett mű­sorötletekkel házalnom, mond­hatnám, a műsorkészítők min­dig elkényeztettek. Hogy vissza­térjek a kérdésére, életemnek eb­ben az új szakaszában sok új dol­got kellett tanulnom, éppen ezért jól jött, hogy kitartó, érdeklődő, nyitott ember vagyok.- Nem kész tervekkel döntött úgy, hogy új életet kezd?- Tulajdonképpen a semmi­be ugrottam fejest, és nem a ter­vek, inkább a mellőzöttség érzése miatt. Negyvenöt éves voltam, te­le életerővel. Úgy éreztem, méltat­lan lenne hozzám és ahhoz a 22 évhez is, amit addig a televízió­ban eltöltöttem, hogy valódi fel­adatok nélkül lézengjek.- Huszonkét év? Manapság két széria után is cserélik a műsorve­zetőket.- Persze, ez egy más világ, amiben nagyon kevesen vannak a saját, valódi személyiségük kedvéért a képernyőn. Kétségte­lenül nagyobb figyelem irányul rájuk, szinte mindent tudunk ró­luk, de bennünket szakmailag sokkal jobban megbecsültek. Ak­kor egy képernyős szépen felépít­hette a pályáját, kiteljesedhetett a feladataiban, és markánsan ben­ne volt abban, amit csinált. An­no 5-8 millióan ültek a képer­nyő előtt, ha jókor ment egy mű­sor. Szóval a bankszámlánkon kí­vül semmi mást nem cserélnék el a maiakkal. Hiszen a televízió­zásban nekem minden megada­tott, ma minden más, mint a mi időnkben.- Az első televíziós napjára is em­lékszik?- Hát persze. 1976 novembe­rében, Szegeden indult a körze­ti stúdió. Antal Imre volt a pro­fi műsorvezető, én pedig - még Kurdics Juditként - az újonc. Úgy kerültem oda, hogy Szeged­re jártam főiskolára, és az egyik vizsga után egy kedves tanárom megkérdezte, lenne-e kedvem ki­próbálni a bemondást.- Szereplő típus volt?- Egyáltalán nem, de jól jött volna egy kis ösztöndíj-kiegé­szítés, hiszen ezzel anyukámék terheit csökkenthettem volna. Sem szereplős, sem cserfes, sőt inkább gátlásos és zárkózott voltam.- Hogy lett ebből tévés karrier?- Amikor Pestre mentünk négy másik lánnyal a próba­adásra, biztos voltam benne, hogy nem engem választanak. Úgy gondoltam, mindegyik szebb és rátermettebb nálam. Mivel esélytelennek éreztem magam, megnyugodtam, és ter­mészetesen, lazán tudtam vi­selkedni. Nem éreztem semmi tétjét a feladatnak.- Mi hiányzik a régi televíziózás­ból önnek?- A személyesség és a szabad­ság. A mostani műsorok többsé­géről az első, ami eszembe jut, hogy nagyüzem. Kevés benne a Endrei Judit született Szol­nokon. 1973-1977 KÖZÖTT a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára járt. MÜOSZ újságíró iskola ELTE-BTK orosz szak Európai Kulturális me­nedzserképző. 1976-1998 k- tévébemondó volt a Magyar Televíziónál. Közreműködött a Homokóra, az Ablak, a TV-Híradó, a Hétvége, a Gólyahír, a Paraván, az Át-Állás, a Vasárnapi Turmix, a Leporelló, valódi, szép és mély pillanat. In­kább csak a hatás és a felszín a fontos. Másrészt a mi időnkben nem voltak fülbesúgó szerkesz­tők, nem kézi vezérléssel mű­ködtek a műsorvezetők. Rám volt bízva, és bíztak bennem, hogy úgy fogok beszélgetni egy em­berrel, úgy fogok kibontogatni a képernyőn egy témát, hogy az ér­dekes lesz a nézőnek. Rengeteget beszélgethettem élőben. Ilyen bi­zalmi helyzet már kevés maradt.- Mit néz a tévében?- Az eredeti és valódi dolgo­kat keresem és azt, ami bármi­lyen szempontból az emberről szól. Ha egy új műsort elkezde­nek reklámozni, beleszagolok, de amúgy főleg hír- és ismeret- terjesztő műsorokat nézek, időn­ként egy-egy jó filmet találok va­lahol. Ha Friderikuszt elcsípem, általában ott ragadok. Máig a jó beszélgetés tart leginkább a té­vé előtt.- Mindenhol a legendás televíziós­ként, műsorvezetőként emlege­tik. Amikor otthagyta a képer­nyőt, érezte, hogy Endrei Judit ilyen szempontból mekkora már­ka lehet?- Soha nem foglalkoztam az­zal, hogy a médiapiacon vajon mit érhetek. Az, hogy máig van érdeklődés velem kapcsolatban, azt gondolom, nemcsak a nosz­talgiának szól, hanem annak a 17 évnek is, ami sok munká­val telt el. Ha már úgy alakult az életem, hogy ismertebb vagyok, mint a legtöbb ember, érzem en­nek a felelősségét. De példa csak a Kincsestár, a Napközi, a Tízórai és még sok más műsor, doku­mentumfilm elkészítésében. 1998 ÓTA szabadúszó. Aktív szervezője a szentendrei kulturális életnek. ELVÁLT, KÉT LÁNYA VAN: Nóra (1991) és Laura (1994). Anno 2000 - Ezredvé­gi kaleidoszkóp, Mindörökké nő (2003), Sztárdiéta (2004), Mind­örökké férfi (2005), Női aforiz­mák és bölcsességek (2006), Ke­mény üzenetek (2011). akkor lehetek, ha magam is úgy élek, ha meggyőződéssel képvi­selem azt, amiről beszélek. Véle­ményem szerint attól még, hogy múlik felettünk az idő, nem kell kétségbeesni, bezárkózni és be­letörődni a mellőzöttségbe. Ép­pen azért írtam könyvet az idő­södésről.- Azért, mert fél tőle, vagy mert mások félnek?- Nekem semmi bajom az­zal, hogy megy az idő, sőt bizo­nyos szempontból gyönyörű do­lognak találom. Mindig a termé­szet közelében éltem, rendben van számomra az élet körforgá­sa, egy növényke is kikel, kivi­rágzik, virul és elhervad. Azt vi­szont látom, mekkora nyomás a társadalom részéről az, ha vala­ki idősödik. Elszomorít, ahogy az 50 pluszos korosztállyal bán­nak hazánkban.- Ön mennyinek érzi magát?- Miközben tisztában vagyok vele és sok szempontból nem is bánom, hogy 62 éves vagyok, úgy 40 körülinek érzem magam. Jó, nem olyankor, amikor reggel belenézek a tükörbe, de nem is a külsőm szempontjából próbá­lom megőrizni a fiatalságomat. Inkább belül, a gondolkodásom­ban, a naprakészségemben, a de­rűmmel, a rugalmasságommal, az egészségem szempontjából.- Nem szeretne negyvennek lát­szani?- Ki ne szeretne? Nőként fon­tos a külsőnk, hát persze. De in­kább szeretnék egy kellemes hatvanasnak kinézni, és inkább mondják rám, hogy ahhoz ké­pest..., mint hogy nevetségessé váljak, mert annyira görcsösen akarok fiatalabbnak kinézni.- Mi tartja fiatalon?- Szerintem alapvetően sze­mélyiség kérdése is, ki hogyan áll a saját életéhez. Én min­dig optimista, aktív ember vol­tam, és erre a televíziós élet utá­ni idők még inkább megtanítot­tak. Egyszerűen nem értem azt, aki csak panaszkodni tud, ücsö­rög abban a kényelemben, hogy ha valami húsz évig jó, jó lesz az­után is, és várja a csodát.- Azt hittem, a gyerekei tartják fiatalon.- Nem tudom, nélkülük mennyire lennék más, de azért az nyilván benne van, hogy sok fiatal volt mindig körülöttem, tele lendülettel, az élet aktuá­lis újdonságaival. Természete­sen van ebben kényszer is, hogy gondoskodni kell róluk, tehát nem hagyhatom el magam, ha valami nem sikerül, menni kell tovább.- Most már nem számítana olyan későinek, de akkoriban még más volt divatban, későn születtek a gyerekei. Ezt nem bánja?- Abból a szempontból igen, hogy így talán kevesebb időt fo­gok Nórával és Laurával tölteni az életben, mint ha 10-15 évvel korábban érkeznek. De amúgy nem szoktam túl sokat gondol­kodni a múlt dolgain. Ez termé­szetes módon alakult így. Nem így akartam, nem így tervez­tem, de a harmincas éveimben érkezett meg az életemben az a párkapcsolat, amiből teljes szív­vel gyereket akartam.- Aggódósabb anyuka volt, mint a fiatalok?- Ezt sem tudom igazán, de igen, aggódom értük, most ta­lán még jobban, mint amikor ki­csik voltak. Hiszen akkor jobban rajtam múlt, hogy minden rend­ben legyen velük. Ma már nem ülnek a szoknyám mellett, nem tudom megóvni őket az élet ne­hézségeitől.- Az új könyvében az idősödésről ír. Szüksége van ennek a korosz­tálynak segítségre?- Igen, azt tapasztalom, hogy Magyarországon leírják az em­bert egy bizonyos kor után. An­nak idején, amikor eljöttem a tévéből, 45 voltam, és abban, hogy könnyen elengedtek, ta­lán az is benne volt, hogy ak­koriban ez a korosztály kezdett kimenni a divatból. A nyuga­ti kultúrában sokkal nagyobb megbecsülést kapnak az ötve- nen túliak, elég csak megnézni a televíziók hírműsorait, a rek­lámokat. De újra és újra hang­súlyozom, nem kell ezt elfogad­ni, nem kell ezen keseregni. Én hiszek abban, hogy mindig le­het jobban élni az életet, és ez nem korfüggő. Az új könyvem egy nagyon személyes hangú kötet lesz, sok szakemberrel, akik életszerű és fontos taná­csokat adnak, ezért is hívom „beszélgetős” könyvnek.- Többször mondta, hogy csak önmagáért szeressék, így szeret­ne televíziózni. Mi lenne az álom műsor? , - A húgommal nagyon jó test­vérek vagyunk, imádunk utaz­ni, és van egy álmodozós játé­kunk, amit úgy hívunk, Mi len­ne ha... Egy olyan utazós mű­sort nagyon el tudnék képzel­ni, amelyikben mi ketten, mint két jókedvű „öreglány” megmu­tatnánk a világ sok szépségét a magunk módján, sok derűvel.- Ha nem munka, mi az álom?- Nincsenek elérhetetlen ál­maim. Mindennél fontosabb, hogy a szeretteim mind egészsé­gesek legyenek. Ezt mantrázom tiszta szívemből, a többit mindig megoldom valahogy.

Next

/
Thumbnails
Contents