Somogyi Hírlap, 2015. március (26. évfolyam, 51-76. szám)

2015-03-08 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 10. szám

SZTORI 5 2015. MÁRCIUS 8., VASÁRNAP Elhozhatják a szavak forradalmát? slam poetry Sokan vannak, akik rajonganak a popsztáros rímelésért, mások a falra másznak tőle Megoszlanak a vélemények a slam poetry műfajáról. Hívei a való élettől - úgymond - eltávolodott kortárs költészet alternatívájaként, legna­gyobb ellenzői „szellemi du- bajozásként” tekintenek rá. Ami viszont biztos: a rap, a színház, a stand-up comedy és a líra határvidékein ka­landozó művészeti ág egyre nagyobb tömegeket mozgat meg. A március 15-én indu­ló Petőfi Televízió például az ismert sztárokat felvonultató Pilvaker közvetítésével kezdi meg működését. Reichert Gábor Közhelyszámba menő állítás, hogy a 21. századra elmosódott a határ a populáris művészet és „magas” kultúra között. En­nek ékes példája a slam poetry, amely definíciója szerint egy olyan esemény, ahol a résztve­vők saját verseiket, műveiket adják elő pár percben, majd ér­tékelik egymás teljesítményét. A megírt szöveg milyensége mellett tehát legalább olyan fontossá válik az előadásmód: míg egy hagyományos versfel­olvasáson nem követelmény, hogy a költő egyben saját mű­vei leghűbb tolmácsolója is le­gyen, itt a siker a hallgatóság­ból kiváltott azonnali reakció­kon múlik. Laboda Róbertnek, a leg­utóbbi Országos Slam Poetry Bajnokság harmadik helyezett­jének hozzávetőleges megha­tározása szerint a slam poetry „negyven százalékban írás, hatvan százalékban előadás.” Mint mondja, vannak olyan slammerek, akiknek írásban nem feltétlenül működik a szö­vegük, az egész lényege az elő­adásban van. Éppen ez az, ami a slammel nem szimpatizálók legfőbb kifogása szokott lenni: ők általában arra hivatkoznak, hogy ha egy irodalmi alkotás nem képes jótállni magáért és nem értékelhető a szerző sze­mélyes jelenléte nélkül, akkor azt nem is nevezhetjük iroda­lomnak. Ahogy Nyerges Gábor Ádám költő fogalmaz: „Nem ártana, hogyha egy alapvetően szövegekkel operáló műfajnál a béna rím- és szójátékok, meg Az idei Pilvakeren a popszakma is képviselteti magát. Papp Szabi a Supernemből (balról), MC Fedora, Halott Pénz, azaz Marsalkó Dávid és a népszerű Fábián Juli is mikrofont ragad aktuálközéleti utalások helyett valahogy az igényesség kri­tériuma is beépülne a műfaji elvárások közé. De hát akkor már nem is slam volna, nem?” Az efféle viták a műfaj felfu­tása óta időről időre napirend­re kerülnek a nyilvánosság kü­lönböző fórumain. Egyes vélekedések szerint a slam poetry története egészen az antikvitásig visszavezethe­tő - hiszen már az ókori görög költők viadalai is hasonlóképp, a közönség meggyőzésének el­vén működtek -, de a mozgalom előfutárainak tekinthetők akár a trubadúrok, a japán renga költők, az avantgárd irodalom SOPOTNIK ZOLTÁN: Mosolyogtam, amikor ment a vita, hogy akkor most szeressük-e a slamet vagy ne szeressük. Én szeretem. A jó slam irodalom, de nem kell feltétlenül annak len­nie. Az íróra van bízva, hogy mi­lyen igénnyel írja mega szöveget, mi a szándéka vele; attól, hogy mondjuk nem közölné le egy iro­dalmi lap, a színpadon még mű­ködhet, ott teremtődik meg az igazi funkciója. Ugyanúgy, egyes irányzatainak képviselői vagy az amerikai beatköltők is. A mai értelemben vett slam 1984 körül alakult ki, amikor egy amerikai építőmunkás, Marc Kelly Smith (művészne­vén „Slam Papi”) és barátai kedvenc chicagói klubjukban felolvasóesteket kezdtek szer­vezni egymás szórakoztatásá­ra. Később a szervezők több csapatot is meghívtak ezekre az alkalmakra, amelyek egy­re inkább párbajjelleget kezd­tek ölteni. Innen már nem volt megállás: a slam előbb Ameri- ka-szerte, majd Európában is egyre népszerűbbé vált. A mozgalom legfőbb ma­ahogy egy jó dalszöveg vers, a jó slam is lehet az. Nagyon rossz irány, ha szembeállítjuk az úgy­nevezett magas irodalommal, mert a határok elmosódnak, és ez benne a szép. Itt ki kell állni a színpadra és elő kell adni, érezni kell a közönséget, fogni az impul­zusokat, és alakítani is őket. Egy felolvasáson olvashatsz rezignál­ton, dörmögve, csak úgy magad­nak, de itt nem: itt meg kell mu­tatnod, mi van a szövegeden túl. Én el tudnám képzelni csapat­építő tréningek elemeként, de még pszichoterápiában is, csak megfelelően kell beágyazni. gyarországi népszerűsítője, a Slam Poetry Budapest (SPB) honlapján elérhető rövid hazai „slamtörténet” 2006-ot teszi meg kezdődátumnak, eszerint nálunk a Műcsarnok Budapest Slam nevű rendezvénye volt az első efféle esemény. 2008 ja­nuárjától pedig a Ludditákból ismert Fiáth Titanilla és akkor még három kevésbé ismert, de lelkes slamrajongó - Mavrák Katalin, Matits István és Pre- kopcsák Zoltán - havi rend­szerességgel kezdett esteket szervezni különböző budapesti szórakozóhelyeken. A főváros után vidéken is egyre több slammer tűnt fel, mára számos TÉREY JÁNOS: A slam valamit nagyon telibe talált, csacsi, aki vitatja. Tö­kéletes eszköz arra, hogy köz­vetítse a költé­szetet, hogy a klubokból átjárót nyisson a versolvasás felé. Egyedül akkor van vele bajom, amikor önmagát is költészet­ként, tehát költészetazonosnak tünteti föl. Mert Shakespeare, Dante vagy Goethe öröké az most sem a slam poetry, ha­nem, ha tetszik, ha nem: fő­városban tartanak rendszere­sen ilyen esteket. „Slam Papi” hazai követői­nek népszerűsége töretlen, ezt jól bizonyítja, hogy egy-egy na­gyobb szabású rendezvényre - mint például a 2012 óta minden évben megrendezett Országos Slam Poetry Bajnokságra - hetekkel korábban elkelnek a jegyek. A hirtelen jött sikert azonban nem mindenki nézi jó szemmel: bár számos ismert irodalmár, szövegíró - mint például Simon Márton költő vagy az Akkezdet Phiai nevű rapformációból ismert Závada Péter és Süveg Márk „Saiid” - szegődött a műfaj népszerűsí­vábbra is a költészet. Ebből a szempontból én picit konzerva­tív vagyok. Ha a produkciódba nemcsak a szöveged minősége tartozik bele, hanem az is, hogy milyen előadó vagy - képes vagy-e három-négy oldalakat fejben tartani, popsztárszerű- ek-e a megnyilvánulásaid a saj­tóban és a színpadon -, egyszó­val, ha cipődtől a sapkádig minden elem hibátlansága kell ahhoz, hogy a teljesítményed csillagos ötös legyen, akkor az nem költészet, hanem színház, performansz. És ez nem várha­tó mindenkitől. tői közé, a „hagyományos” iro­dalomhoz körmükszakadtáig ragaszkodók a költészet olcsó kiárusításának, egyesek pedig egyenesen „szellemi dubajo- zásnak” tartják a slamet. Jó magyar szokás- szerint pe­dig már ide is beszivárgott a politika: tavaly heves indula­tokat váltott ki a március 15-ei II. Red Bull Pilvakert megelőző hercehurca, amelynek ered­ményeként az SPB tizenegy tagja kollektiven bojkottálta a rendszerkritikus szövegeket mérsékelt lelkesedéssel fogadó rendezvényt. A slammerek ak­kor úgy indokolták döntésüket, hogy „egy slam poetry előadás keretein belül súlyos hiba len­ne közéleti témák érintése nél­kül beszélni 1848-ról és annak örökségéről.” Az idei Pilvaker- amelynek tévés közvetítése egyben a március 15-én indu­ló közszolgálati zenecsatorna, a Petőfi Televízió debütálása is lesz - szervezői már nem is a szó szoros értelmében vett slammerektől, hanem rappe- rektől, zenészektől, színészek­től várják „a szavak forradal­mát”. A névsor így is impozáns- a fellépők között lesz Fábián Juli, Fluor Tomi, Halott Pénz, Kautzky Armand, Papp Szabi és még sokan mások -, de kér­dés, hogy az előadások hogyan viszonyulnak majd a slam po- etryhez és „1848 örökségéhez”. Kortárs költők véleménye a slamről - pro és kontra az egyre népszerűbbé váló műfajról Újabb középkorú kencefice JÖVÖK ki a met­róból a Nyu­gatinál, éppen rados virág őrt állnak az ellenőrök. Utá­lom, ha bliccelésen kapnak, ezért nem bliccelek, inkább minden hónapban kifizetem a felnőttbérlet borsos árát. Ak­kor is kényelmetlen érzésem támad, amikor ellenőriznek. Egy szempillantás alatt vé­gigfuttatom a kérdéssort az agyamban: nálam van-e a bér­let, érvényes-e, és elég gyorsan elő tudom-e kotorni a táskám­ból, hogy a mozgólépcső tete­jén megtorpanva ne tartsam fel a mögöttem özönlő tömeget. Ezúttal minden oké, megköny- nyebbülten és büszkén muta­tom a bérlettokot, amelyben ott van a hozzá szükséges szemé­lyi igazolványom is. Tessék, én törvénytisztelő és szabálykö­vető állampolgár vagyok, meg­fizetem a tömegközlekedés árát. A fiatal BKV-ellenőrnő a bérletem után kap, és a sze­mélyimre meredve felkiált: „nyugdíjas?” ANNYIRA MEGHÖKKENTEM, hogy még a bérletet is elejtettem. Za­vartan hápogva közöltem, igaz, ami igaz, húszéves már el­múltam, de a nyugdíjas kortól még messze vagyok. Az ellenőr csaj felkapta a földről a bérle­tet, megsasolta, majd elnézést kért, mondván, hogy némelyek nyugdíjasbérlettel szoktak csalni. Na, szépen vagyunk! Vagy öreg vagyok, vagy csaló. Vajon melyik a jobb? Mostaná­ban határozottan úgy érzem, az előbbi a rosszabb. Mosta­nában sokat nyavalygok ezen. Negyvennyolc éves leszek! Az mindjárt ötven. Persze, bi­zonyos szempontból (egy nyolc­vanéveséből) ez még javában a fiatalság. Na meg itt van a rakás közhely, élén azzal, hogy mindenki annyi, amennyinek érzi magát, továbbá, hogy min­den kornak megvan a maga szépsége, bla-bla-bla. Apropó, tényleg minden kornak meg­van a maga szépsége - csak a huszonhét éves koré kicsit nagyobb szépség, mint a negy­venhét évesé. Üdeség, arc- és testbőrfeszesség, egyenes test­tartás, vékonyság, rugalmas izmok - soroljam? A hátrány a hiányos önismeret és a kevés tapasztalat. MINDENESETRE a bölcs intel­mek ellenére, miszerint el kell fogadnunk a korunkat, valljuk be, ez teljes mértékben csak keveseknek sikerül. Boldogult nagymamám, aki nyolcvan-, sőt kilencvenévesen is reme­kül nézett ki, azt mondogatta: amikor tükörbe néz, a szíve mélyén mindig azt várja, az a fiatal lány néz majd vissza rá, aki valamikor volt. Úgyhogy minden egyes tükörbe nézés csalódás a számára. Hát va­lahogy én is így vagyok vele mostanában. Már egy menő és drága szemkörnyékápolót, új nappali és éjszakai ránc- talanító krémeket, különféle dekorkozmetikumokat is be­újítottam. Olyasmiket, amiket korábban sosem használtam, mert eddig nem volt rájuk szükségem. És az üzletekben nyomatékosan letegezem a fiatal eladólányokat, remélve, hogy visszategeznek. Néha megtörténik, mert jobb nap­jaimon állítólag nem látszom többnek harminchatnál. Eddig ez vigasztalt, erre most beüt a krach: nem elég a középko­rúak válsága, még nyugdíjas­nak is néznek. Vagy legalábbis majdnem. húszévesen arra vágyunk, hogy komolyan vegyenek, negyvenévesen pedig arra, hogy ne nénizzenek. Egyik sem jön össze. De vajon miért akarunk középkorúan úgy festeni, mint egy bakfis? Sze­rintem nemcsak esztétikai okokból. A fiatalságra visszate­kintve utólag értékelni tudjuk, hogy akkor még előttük volt az élet, kedvünkre válogathat­tunk a lehetőségekből. És nem tudtuk, milyen jó ez az egész, képtelenek voltuk értékelni. MOST MÁR tudnánk - de a fia­talságnak annyi. Nem lehet visszapörgetni az időt, hogy a mai fejünkkel más szemmel nézhessük a dolgokat. így hát maradnak az apró örömök: például az, hogy az ellenőr té­ved, nem vagyunk még annyi­ra rozzantak. i j

Next

/
Thumbnails
Contents