Somogyi Hírlap, 2013. december (24. évfolyam, 280-303. szám)
2013-12-24 / 299. szám
2013. DECEMBER 24., KEDD AZ EN KARÁCSONYI TÖRTÉNETEM 5 Talán azért ment el karácsonykor, hogy megőrizze az ünnep varázsát A napokban, az évfordulóra emlékezve húgommal a régi karácsonyokról beszélgettünk. Jókat nevettünk, vagy éppen könnyeztünk. Eszünkbe jutott a kívánságlista, amit már szeptemberben el kellett készíteni. Az első kísérlet a műhóval, ami után órákig kellett szellőztetni, vagy amikor valami rossz fát tettem a tűzre és a Jézuska karácsony másnapján elvitte a fát. Anya sokszor megsértődött, mert hiába kötött gyönyörű pulcsit, sálat, sapkát, apu ajándéka volt az igazi. Miért? Mert arról nem tudtam. Bármilyen apró is, de meglepetés volt. A fánk „plafonig érő” volt, akkor is amikor kicsik voltunk, és akkor is amikor már nagyobbak. Azt csak apa díszíthette, mi akkor láthattuk, amikor este megszólalt a zene, a csengettyűk, és kigyúltak a gyertyák, csillagszórók. Bár lányok voltunk, az ünnepek alatt az egész szobát behálózta a kisvonat, vitte a süteményt, a szaloncukrot. Az utcabeli fiúk ilyenkor nagyon kedvesek voltak hozzánk, hogy behívjuk őket kicsit játszani. Ünneplő ruha, finom közös vacsora, majd játék, aztán kanaszta páti, beszélgetés, zenehallgatás voltak az este „kellékei”. Amikor már mindkettőnknek családja volt, édesapánk csak azt kérte: az évnek ezen az egy napján, Szenteste legyünk otthon. Aztán húsz évvel ezelőtt ka- j rácsony reggelén, Ő elment örökre. Miért pont karácsonykor? Talán azért, hogy megőrizzük a karácsonynak azt a varázsát, amit tőle kaptunk. KISSNÉ SZALONNAY ZSUZSANNA, DARÁNY Halljuk meg a hópihe hangját! üzenetek A legszebb a gyermekszem őszinte ragyogása és a baráti kézfogás Sok-sok év távlatából úgy tűnik nekem, hogy régen több és fehérebb volt a hó. Csendesebb volt a tél. Más volt. Talán azért maradt meg így emlékeimben, mert akkor még olyan egyszerűen tisztának éreztem és láttam mindent, mint a hópihék millióiból vastagra hízott hótakaró. Nekem a csoda volt a háztetőt, a fákat, a földesutat és játszóterünk hatalmas rétjét betakaró fehér csillogás, mely ezernyi szikrát szórt a vakító napfényben és ezüstösen világított a ropogó hideg esti Hold fényében. Szenteste volt. A falu szélső utcájában álló kis házunk tiszta szobáját belengte az elparázslott csillagszóró és a fenyőfa különlegesen keveredett illata. Álltam a szoba kicsinyke ablaka előtt és csodálattal néztem a hópihék ci- kázását. A kátrányos oszlopon himbálódzó villanykörte halvány fénysugarában az enyhe szélben táncot járva hullottak. Egy részük megpihent az égő tányérján, hogy elolvadva apró jégcsipkék formájában folytassák földi létüket. Csendben hullottak és értek földet. Álltam az ablaknál, melyre Tél művész gyönyörű jégvirágot festett. Egyszer csak megérintette a vállam valaki. A nagyanyám állt mögöttem. Csendben álltunk néhány pillanatig, majd magam sem tudom miért, hirtelen megkérdeztem tőle: - Mondd! A hópihének miért nincs hangja? Biztos meglepte a kérdésem, mert hosszasan várt a válasz- szal. Mintha nehezen birkózott volna meg a mondatokkal. Talán először magának is feltette a kérdést, mert igazán ezen soha nem gondolkodott. Magától értetődő volt, hogy a hó csendben hullik. És a hó csak hullott, hullott, s beterítette fehér paplannal a parkot is- Sokféle hangja van a hópihének, csak meg kell hallanunk - mondta végre. - A hópihe hangja sokadmagával a talpunk alatti roppanás, amiből tudjuk, hogy az utcán a szomszéd néni tipeg, vagy a gyerekek szaladnak. A hópihe hangja a lovas szán talpának suhogása, a lovak patáinak tompa puffanása, nyakukban a csengő csilingelőse. A hópihe szól akkor is, amikor fehér terhük alatt a fák ágai megreccsennek. A hópihe hangja a kályhában izzó fahasáb pattogása, a disznót perzselő szalma ropogása, miközben tűzében lassan belehal. A hópihe hangja az élelmet kereső vadak nesztelen lépése, a fekete varjak mesz- sze hallatszó károgása. A hópihe hangja az adventi készülődés, a templomból kiszűrődő éjféli orgona muzsika. A hópihe hangja a karácsonyi fenyő előtt álló gyerekek szemének ragyogása, a kalács illata, a lelkek egymásba karolása.- Sok féle hangon szól tehát nekünk a hópihe - magyarázta a nagyanyám. - Van amikor halljuk e hangot, de sokszor inkább látjuk vagy érezzük e csodálatos kristály üzenetét. Gyakran csak a lelkűnkben halljuk ahogyan szól hozzánk. Neked kell lefordítanod az emberek nyelvére. S ezt csak akkor tudod megtenni, ha megtanultál hópihéül beszélni. Ha megtanultad e tiszta fehér ragyogás üzenetét. Érted ugye? - kérdezte és magamra hagyott, talán azért, hogy én is halljam, értsem a hópihe hangját. Sok évtized telt el azóta. Már rég elhagytam azt a kis falusi házat. A város élete lüktet mindennapjaimban. Nagyanyám sírját is már sokszor belepte a fehér ragyogás. De ő a hópihe hangján most is üzen nekem. Állok városi lakásom ablakánál és nézem, ahogy méltóság- teljesen alá ereszkedik a hópihe. Pontosan ugyanúgy mint akkor. De most rohanó emberek, autók sokasága tapossa latyakos barnára tisztaságát. A fenyőfa ma már gazdagabban díszített, és több alatta az ajándék. Emlékeimben mégis szebben ragyog az a karácsonyi fenyő, abban a faluszéli kicsinyke ház tiszta szobájában. Eszembe jutnak nagyanyám szavai. Igen, van hangja a hópihének. S most mégis mintha nem érteném. Talán már nem beszélek hópihéül? Más lett a hangja a mostani hópihének? Pedig ugyanolyan gyönyörű fehér kristályok pihennek meg az erkély korlátján, mint annak idején a kis házunk ablakának párkányán. Mintha másként hallanám a hópihe hangját. Ingerültség, hamisság, zaklatottság, gonoszság a fogak csikorgatása hallatszik? Az internet, sms, és mobiltelefonok elszemélytelenedett világa telepedett ránk? Nem, ez nem az a hang, mint akkor. Nem tudom eldönteni, hogy melyik a hópihe igazi hangja: amit akkor hallottam, vagy ami most lüktet a gondolataimban? Azt hiszem, mindegyik. De talán legszebb hangja most is a gyermekszem őszinte ragyogása. A társad bizsergést árasztó ölelése. A baráti készfogás. A családi asztalon gőzölgő ünnepi húsleves illata...- Találd meg és értsd ma is a hópihe hangját. Itt van most is veled! - súgja fülembe akkori hangom. Gyermekkorom legszebb csendje volt az a karácsony esti hóesés, a hópihe hangja. A néma ragyogás. STIKEL JÁNOS, KAPOSVÁR Voltak szép szentestéim is Az én történetem az életem néhány kiragadott részéről árulkodik. Első történet A II. világháború előtt, Budapesten születtem, ott élt a családunk, Anya, Apa a fiú testvérem és én. Édesapám a Besz- kárt-nál, a mai BKV-nál volt alkalmazásban, Anya pedig varrónő. Karácsony délutánján Apa elvitt minket, gyerekeket sétálni, kirakatokat nézegetni. Hazaérve meglepődve láttuk, hogy ott a hatalmas feldíszített karácsonyfa! - Elkéstetek - mondta Édesanya. - Itt járt a Jézuska az angyalokkal. Sajnos nem tudott megvárni Benneteket, sietniük kellett, mert sokan várják Őket. Sírtunk, hogy miért nem voltunk itthon. De hamar megvigasztalódtunk, amikor megláttuk az ajándékokat. Az enyém fából készült gyermek szobabútor volt kavics babával. A bátyám fából készült vonatszerelvényt és autót kapott. Ez volt a vágyunk. Évek múlva tudtuk meg, hogy az ajándékokat az ezermester Édesapa faragta és a babaruhákat Édesanya varrta. Második történet Abban az időben a Gellérthegyen a Citadella mögött laktunk egy minisztériumi ember hatalmas villájában. A szüleim gondnokok voltak. A kert végében légvédelmi ágyúk álltak. Állandóak voltak riadók, az ágyúk lőtték a berepülő ellenséges gépeket. Nem volt nyugalom, biztonság. Anyai nagyszüleimnek a várostól húsz kilométerre volt egy kis háza gyümölcsössel, szőlővel, oda mentünk, Apát a fővárosban tartotta a munkája. Fenyő nem volt, de Anya feltalálta magát. Nagyra nőtt kórót hozott, s színes szalagokkal, arany és ezüst színűre festett diókkal, pattogatott kukorica füzérekkel díszítette. Ezzel ünnepeltük a Szentkarácsonyt Apa és ajándékok nélkül 1944-ben. Harmadik történet Bátyámat aki levente volt és Apát orosz hadifogságba vitték. Az általános iskolát magánúton fejeztem be, majd polgári iskolába kerültem és elvégeztem a gyors- és gépíró tanfolyamot. Ideiglenesen a Polgármesteri Hivatalban kaptam munkát, de létszám leépítések miatt felmondtak. Eközben édes szüleim elváltak. Felvételiztem és Budapestre kerültem az Egészségügyi Szakiskola Gyermek és Ápolónő Szakára. Két év a bentlakásos kollégium minden nehézségével és szigorú fegyelmével. Itt a karácsonyt elfelejthettem. Negyedik történet Férjhez mentem, aki a kisfiát is hozta a házasságba. Hamarosan megszületett az én kisfiam! Eljött az első közös nagykarácsony, mely csodálatos emlékként maradt meg bennem. Mindent úgy csináltam, ahogy a szüleimtől láttam. Most már mi igyekeztünk örömöt és boldogságot okozni. Leírhatatlan és örök emlék a csillogó gyermekszemekben az áhitat. Ötödik történet A fiúk családot alapítottak, egyik külföldön, a másik idehaza. Unokával növekedett a család. A fiam vitte tovább a karácsonyi hagyományokat, a szentestét náluk töltöttük a másik nagyszülőkkel együtt. A fenyő feldíszítve, az ajándékok szépen becsomagolva. Csengetés jelezte, hogy bemehetünk, szólt a Kiskarácsony, a Mennyből az angyal. Együtt énekeltünk. Csomagbontás, öröm, boldogság és nagy beszélgetések. Gyönyörű volt sok éven keresztül. Hatodik történet Mindez már csak emlék. Meghalt a férjem és a gyermekem pár hónap múlva elment az apja után. Ma már nem díszítek karácsonyfát, csak pár fenyőágat. Lélekben valamennyien velem vannak érzem, tudom. Barátaim hívnak, de köszönettel nem fogadom el, hiszen a karácsony a család ünnepe. FARKAS J. ISTVÁNNÉ, KAPOSVÁR Még mindig várom az angyalt A karácsony a szeretet megszentelése. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé, szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomját- ól. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár. Az 1993-as Szenteste máig emlékezetes számomra. Csupán öt éves pici kislány voltam, de azt, hogy mit is jelent ez a pár nap, azt már akkor megértettem. Kaposvártól nem mesz- sze, Kaposfüreden nőttem fel. Ma már csak édesanyámhoz járok haza látogatóba, de az emlékeim révén mindig nála érzem igazán otthon magam. Gyermekként hittem abban a csodában, hogy Karácsonykor angyalok suhannak el az abla kok előtt, és Szenteste a Jézuska hozza az ajándékokat. Azt, hogy ezt így éltem meg, a szüleimnek köszönhetem, akik mindig arra törekedtek, hogy ez a meghitt időszak csak a családunkról és a szeretetről szóljon. A december beköszöntével, ahogy nyitottak a csokival teli adventi naptáram ajtócskái, egyre nőtt a várakozás és a kíváncsiság is bennem. Sorra gyártottam a karácsonyfadíszeket, melyekkel majd a „legszebb fát” díszíthetem. Ahogy közeledett a nagy nap, mindig várt rám egy fontos feladat: a fa kiválasztása. Apukámmal addig nem tértünk haza, ameddig a számomra legcsodálatosabb fát meg nem találtuk. Apától ez igazi ajándék volt, a türelem és a szeretet megnyilvánulása, hiszen felnőttként órákig képes volt követni egy pici piros gumicsizmás kislányt, aki átvette a hatalmat a szíve fölött. A szüleimnek csak az volt a fontos, hogy én és a testvérem vidáman és szeretetben éljük meg ezt a pár napot és ennek köszönhetően, most felnőttként én is igyekszem ezt a hangulatot megteremteni a környezetem és szeretteim számára. Szenteste ünneplőbe öltözve vártuk a Jézuskát. Akkor még hittem abban, hogy minden, ami karácsonykor a fa alá kerül, az a Jézuskától származik. A Barbie, a kötött sál, az édességek... Vacsora után a karácsonyfa körül ülve a várakozásom csak fokozódott, vártam és vártam. De nem jött. Édesanyám holmi ürügyekkel próbálta elvonni a figyelmemet, hogy az ajándékokat a fa alá csempészhessék, de én nem tágítottam. Csak egy cél lobogott a szemem előtt: a nagy találkozás. Boldog voltam, izgatott, és egyben féltem is. Mit mondok majd? Mit hoz nekem a Jézuska? Idővel aztán édesanyám sikerrel járt, kicsábított egy szelet süteményre a konyhába. Addig a másik helyiségben megérkezett a „Jézuska”. Mire visszaértem „csak” az ajándékokat találtam. Csalódott voltam, hogy nem találkozhattam vele, pedig annyira készültem: szép ruhát vettem föl, verset tanultam, vártam. A Jézuskára egy percig sem haragudtam, hiszen rengeteg gyermek várta őt aznap. Én sajnos akkor lekéstem a találkozást. Ma már tudom, hogy minden olyan pillanatban ott van a Jézuska, amely számomra kedves. A Barbie-ban, a kötött sálban, a mézeskalácssütés örömében, a karácsonyfa illatában, a hulló hópelyhek lágyságában, az egymásnak szentelt időben és szeretetben. A Karácsony előtti időszakot én minden évben annak az ötéves kislánynak az izgalmával és boldogságával élem meg, aki egykor voltam. Szenteste pedig minden alkatommal találkozom a „Jézus- kával”. PÁLFI PIROSKA
