Somogyi Hírlap, 2013. december (24. évfolyam, 280-303. szám)
2013-12-24 / 299. szám
4 2013. DECEMBER 24., KEDD AZ ÉN KARÁCSONYI TÖRTÉNETEM Barátság a jutalom Mari babáért meglepetésvendégek Nem az ajándék ára a fontos, hanem hogy együtt vagyunk A kaposvári Balog Józsefné évtizedek óta nagy becsben tartja Sári babát. A párját odaadta egykor a kis Katicának A gyerekek hiába várták a tanítónőt, nem érkezett meg többé hozzájuk 1976 telén Erdélyben, a Gyalul Havasokban egy vízi erőmű építésénél dolgoztam mint kezdő mérnök. Karácsony estéjére osztott be munkaszolgálatra az építésvezető, azzal indokolva, hogy nekem úgy sincs családom. Viccesen hozzátette: ha karácsonyfát akarok látni, menjek ki a fenyvesbe, ha pedig túl nagy a csend, nyissam ki az ablakot, majd hallom a farkasok üvöltését a havasokból. Délután értem a távolsági busszal Kolozsvárról a 80 kilométerre lévő Dregán faluba, ahonnét tíz kilométerre esett az építőtelep. Dregán jelentette az utolsó állomását a civilizációnak kis boltjával és kocsmájával, onnét már a hegyek, fenyvesek, csobogó hegyi patakok és a vadonélő állatok világa következett. Ez csodálatos nyáron, de télen a -30 Celsius-fokos hidegben és a két méteres hóban már barátságtalannak bizonyult. Elindultam gyalog a szakadó hóbari, hogy megtegyem az utat, de szerencsémre egy pár kilométer után jött egy teherautó, amelynek a fülkéjében ugyan már hét ember ült a három ülésen, de felvettek nyolcadiknak. Rövidesen fiatal nőt pillantottunk meg, nagy zsákkal a hátán egyedül igyekezett a telephely irányában. - Ő tanítja a telepen a munkások gyerekeit - mondták a többiek. Szóltunk a sofőrnek, hogy vegyük fel őt is a fülkébe, felajánlottuk, hogy hátra ülünk a nyitott raktérbe, de a sofőr nem állt meg. Egyszer csak egy hatalmas, 15-20 állatból álló far- kasfalka futott az úton velünk szembe. Kétoldalt kikerültek minket és szaladtak tovább lefelé az úton, pont a tanítónő irányába. A sofőr az unszolásunkra nagy nehezen megfordult. Szörnyű látvány fogadott minket: véres ruhadarabok, női csizma talpa, hajtincsek. A farkasok pillanatok alatt széttépék a kis tanítónőt, és felfaltak mindent, ami ehető volt A zsákot is széttépték, aminek a tartalma szétszóródott a hóban. Kis játékok, angyalkák, lézuskák, karácsonyfadíszek, dobozkák az ajándékokkal, amiket a tanítónő a gyerekeknek szánt, és akikhez már soha nem érkezett meg. Ez volt életem legszomorúbb karácsonya. foris tibor Egy vasutas család hetedik gyermekeként születtem az ötvenes években. Balatonszentgyörgyön laktunk. Édesanyánk napjait kitöltötte a nevelésünk és a beteg, öreg szüleiről való gondoskodás. Igazi, összetartó család volt a miénk. Mi, gyerekek is kivettük a részünket a munkából: elláttuk az állatokat, mostunk, vasaltunk, főztünk, a nagyobbak vigyáztak a kisebbekre. Azon a télen hamar leesett a hó. Hamarosan fehér lepel borította a tájat. Ropogott a léptek alatt. A lélegzet is fehér páraként illant el a levegőben. A kéményekből fehér füst szállt az ég felé. A házak tetején hósapka ücsörgött, és a gyenge utcai világításnál csillogtak a hópelyhek. Örültünk, hogy fehér karácsonyunk lesz. Szenteste előtti nap levágtuk féltve őrzött kis malackánkat. Mint minden gyerek, mi is türelmetlenül vártuk Szent Karácsony eljövetelét. Édesapám hozta a fát a közeli erdőből a legidősebb bátyámmal. Szép, sudár kis fenyőfa volt, biztosan jó helye volt az erdőben. Nap is érte, levegő is simogatta. Idősebb társai: a lucfenyők és a jegenyefenyők hiába zúgtak körülötte, ő valószínűleg az emberek közé vágyott. Mi, gyerekek díszítettük fel almafánk legszebb ajándékaival, melyeket előtte puha ruhával szép fényesre dörzsöltünk. Akasztottunk még rá arany- és ezüstpapírba csomagolt diót, és csiptettünk rá kicsi fehér színű gyertyákat, amelyek elengedhetetlen kellékei, díszei voltak az ünnepeinknek. A mi karácsony- ( fánk lett a legszebb a világon! Három vármegyéből állt akkor Magyarország. Nagyobbik részét az oroszok elfoglalták. Mindenünnen ágyú moraj, bombázás hangja rázta a levegőt. E zajos-véres napokban találkozott két fiatal: a lány tizenöt éves volt, a fiú tizenhét. Hosz- szan nézték egymást, majd Marika hirtelen felugrott a zala- szentiváni állomás várótermében és erősen elpirulva kifutott a sínek közé. Jani utána sietett. A nővéreim és édesanyám a konyhában sütötték-főzték az ünnepi vacsorát. Este hét órára mindennel elkészültünk. A konyhában megterítettük az asztalt, és körbeültük. A tűzhely meleg fénye kiugrott néha és megsimogatta az arcunkat. Kinn minden csendes volt, csak a szomszéd kutyák csaholá- sa hallatszott néha. Néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett. Mintha mindenki tudta volna, hogy karácsony van. Elmondtuk az esti imát és elénekeltük a Mennyből az angyalt. Éppen hozzákezdtünk a vacsorához, mikor halkan kopogtattak. - Ti is hallottátok? - kérdezte édesapám.- Kezeit csókolom - mondta a lánynak, aki az évben végezte a négy polgári iskolát. - Jani vagyok.- Marika - súgta a lány alig hallhatóan s vissza akart szaladni a váróterembe. De a fiú megfogta mindkét vállát és maga felé fordította a szép barna lányt. - Ne fusson el! Vegye azonnal tudomásul, hogy maga lesz a feleségem! 1944. december 14-e volt azon a napon. Én már ugrottam is az ajtóhoz. Ott egy idegen férfi és egy kislány toporgott. Arcukat és a kezüket pirosra csípte a hideg. - Kit keresnek? - kérdeztem. De ekkor már édesapám is ott állt mögöttem. - Jöjjenek be! Tegyük be gyorsan az ajtót, mert kimegy a meleg! - mondta kedvesen. Az idegenek lerázták magukról a havat, és félve beljebb léptek. Minden szem rájuk szegező- dött. - Bocsánatot kérünk - dadogta a férfi. - Tudom, karácsony van, s nem illik ilyenkor zavarni. A kórházban voltunk a feleségemnél, és elment az utolsó vonat is. Fényt láttunk, gondoltuk, itt biztosan jó emberek laknak.- Vetkőzzenek le, melegedjenek meg, addig hozok még két Azután nem is engedték már el egymás kezét. Karácsony előtt alig néhány nappal Jani eljegyezte a lányt. Elhívta a legközelebbi ékszerüzletbe és ott az eladó előtt mondta: - Marikám, e perctől kezdve maga eljegyzett menyasszonyom. S csak azután kezdődött a tegezés. - Jani! Ez lesz az én karácsonyi ajándékom?- Igen Marikám. S egy életre szóló karácsonyi ajándék lesz. tányért. Jut a vacsorából maguknak is - mondta édesanyám. Katica, mert így hívták a velem egykorú kislányt, mellém ült. Az apja elmondta: ők is nagyon készültek az ünnepekre, de a felesége rosszul lett, be kellett vinni a kórházba. Vacsora után izgatottan kerestük a fa alatt a meglepetéseket. A lányok babaruhákat, kis szobabútort és sodrófát kaptak, a fiúk pedig szerszámokat, amelyekkel a szerelésben segíteni tudtak édesapánknak. Mindet a szüléink készítették nekünk drága, dolgos kezeikkel. Örömmel birtokba vettem kapott játékaimat. Éppen felálltam, amikor mögöttem észrevettem Katicát. Sohasem felejtem el azokat a szomorú szemeket! S csak ekkor csókolták meg egymást úgy igazán, Isten akaratával. A fiút aztán besorozták katonai kiképzésre. Túlélte a keserves napokat, s 1945. február 14-én házasságot kötött a két fiatal. Boldog, közös életük hatvannyolc esztendeig tartott! E csodálatos találkozásnak, s annak a hamvazószerdái esküvésnek megvannak az örökös nyomai: három lányuk született, Fogtam a kapott babaruhákat, a tűzhelyet, és magammal húztam Katicát a szoba sarkába. - Tiéd lesz a Mari baba, az enyém a Sári baba! Varázsoljunk nekik is karácsonyt! Öltöztessük fel őket ezekbe a szép ruhákba, és főzzünk nekik finom vacsorát! - mondtam neki. - Jó kislány vagy! - súgta a fülembe édesanyám. Büszke vagyok rád! A szeme könnytől csillogott. Katica szeme is felragyogott az örömtől. - De jó, én is kaptam ajándékot! - sóhajtotta. Talán még az a hóember is mosolygott jókedvében, amelyiket délután építettük az udvaron. Azon az éjszakán béke és boldogság költözött a szívünkbe. Katicáék egy kis időre elfelejtették a bánatukat, mi pedig azért örültünk, hogy együtt vagyunk és segíthetünk másokon. Másnap reggel apa és lánya a kórházba indultak. Édesanyám húst és süteményt csomagolt a betegnek. Amikor elköszöntem Katicától mindketten tudtuk, hogy a friss barátságunk egy életre fog szólni. így is lett. A sors nem ugyanabba a városba sodort bennünket, ennek ellenére gyakran találkozunk. Sári babának, az édesanyám varrta ruhákkal kitüntető helye van az ágyamon. Katica is megőrizte Mari babát. A babák mindkettőnket emlékeztetnek arra a régi karácsonyra. A saját gyerekeim, és „második gyerekeim”, a tanítványaim is jól tudják, karácsonykor nem az ajándék ára és nagysága a fontos, hanem az, hogy együtt vagyunk és szeretjük egymást. BALOG JÓZSEFNÉ, KAPOSVÁR Marika (1946), Klárika (1949) és Valéria (1952). Három jólelkű vő, hat unoka, hét dédunoka maradt még utánuk. Egymás kölcsönös szerete- te-féltése 2012. március 25-én hajnali öt óráig tartott. Marikám, M. Bakis Mária ekkor a hajnali imádsága közben hunyta le végleg szemét. Azóta minden Karácsonykor ő üzen nekem. BARCS JÁNOS, BARCS -SZIGETHALOM Karácsonyi leánykérés a háborús váróteremben Csillagszórózhattam végre, s akkor álomországban jártam Magyaratádon laktunk születésem óta. Azon a télen, december elején már nagy hó esett. Szüleim lapátolták a hosszú járdáról, dobálták a fehérséget. Barátnőmmel segítettünk, hamarabb készek lettünk. Eljutottunk a kútig, a baromfiudvarig, a kukorica tárolóig. A kút felső peremén fejet be- szakasztó jégcsapok lógtak. Tördeltük mi gyerekek, s szopogattuk. Mariann barátnőm titokzatosan kérdezte: mit kértél a Jézuskától? Néztem bután, s megrántottam a vállam. Nem értettem, hogy miről érdeklődik. Amikor fázós kezemet a sparheld fölé nyújtottam, megkérdeztem édesanyámat. Összenéztek apámmal, suttogva, kézmozdulatokkal kísérve mondták egymásnak: - Még ráér megtudni, nem fogja fel. Karácsony este Mariann új hócipőjében, hozzá illő kabátkában futott felém. - Gyere, mutatok valamit! Mintha mesekönyvbe léptem volna. A cserépkályha ontotta a finom meleget. Barátnőm édesanyja, Panni néni ismét pörkölt cukorból készített különleges csemegét. Máig érzem az ízét, ha behunyom a szemem, magam előtt látom a szebbnél szebb formákat: dió, mogyoró, alma, birssajt az asztalon. A sarokban állt a feldíszített fenyő, számomra a megfoghatatlan, ismeretlen CSODA. Kikerekedett szemekkel, meglepetten, megbabonázva néztem. Csalódást, hiányt éreztem, mert praktikus ajándékot: ruhát, cipőt én is kaptam, sőt kicsi pólyás babát is. A színes szalagok, az arany-ezüst gömbök, a csillogás, a gyertyák azonban jobban érdekeltek. Otthon most már hadarva kérdeztem: nekem miért nincs olyan karácsonyfám? Talán rossz voltam? Szüleim magukhoz vontak, s meséltek háborúról, ahol családom nagy részét megölték. - Mi nem karácso- nyozunk, mert az keresztény ünnep - mondták. Decemberben kicsi gyertyákat gyújtottunk kilencágú tartóban. Minden nap eggyel többet. Ez is szép volt, de úgy éreztem megfosztottak a meglepetéstől. Hét évesen, kisiskolásMi mindig menórát gyújtottunk ként sírva mondtam: nekem olyan díszes karácsonyfa kell! Iskolaszünetben sokat voltam barátnőmnél. Szívtam magamba az addig számomra ismeretlen karácsony illatát, a varázslatot. Csillagszóróztunk, s képzeletbeli álomországban jártunk. A következő év december közepén színes- és ezüstpapír, olló várt az asztalon, amikor az iskolából hazaértem. Anyu mosolygott és azt mondta: - Mostantól lesz karácsonyfád, elkészítjük a díszeket. Hirtelen nagylány lettem! Jó volt anyával együtt készülődni. Vágtunk, szabtunk, ragasztottunk. Diót, mogyorót csomagoltunk ezüst és arany papírba. Édesapám szerzett szaloncukrot. Kötöztem cérnára, s feltettük a fára. Almába szegfűszeget szúrtunk. Ettől az időtől mindig így vártam az év utolsó hónapját. Szép, fenyőillatú, legtöbbször havas ünnepek, sokszor a zsidó ünnep Chanukkával egybeesve. Jól megfértek egymás mellett. Mariannái felnőttek lettünk, feleségek, anyukák. Gyerekeinknek már természetesen mindig volt igazi karácsony, igazi díszekkel. A sors? A véletlen? Panni néni és édesanyám jó barátnőkhöz méltóan, ugyanazon a nap hajnalán, szeptember 30-án költöztek el végleg. Karácsonykor szívünkben, emlékeinkben velünk lesznek, de máshol, más dimenzióban töltik az ünnepeket, székelyné FEHÉR ÉVA. KAPOSVÁR
