Somogyi Hírlap, 2013. december (24. évfolyam, 280-303. szám)

2013-12-24 / 299. szám

2013. DECEMBER 24., KEDD 3 AZ ÉN KARÁCSONYI TÖRTÉNETEM Amikor Szöllosi plébános hegedült megyeszéli történet Zakócs Józsi a befagyott tavon csúszva összetörte a betlehemet A betlehemállítás hagyománya 1223 óta él. Az egyházmegye székesegyháza előtt, Kaposváron fából faragott összeállításra lehet rácsodálkozni A megyeszéli, ötszáz lelkes, gyö­nyörű fekvésű, erdők-halas- tavak övezte somogyi kisfalu­ba, Pogányszentpéterre 1951- ben új katolikus plébános érke­zett: Szöllősi Ferenc. Oldallago- san szolgált nálunk, a papiak a négy kilométerre fekvő Iharos- berényben volt. Bizonyosan „ro­vott műltja”miatt - Mindszen­ti József bíboros hercegprímás szentelte pappá - vezényelték az ellenőrzött „határövezetbe” Ba- latonfűzfőről, ahol a hadiüzem munkásait és a környékbelieket pásztorolta. Szüleim is itt talál­tak munkát, s első hívei lettek a harmincas éveiben járó papnak. A rendkívül közvetlen, gya­korlatias, jó humorú, hangsze­reken játszó, tavasztól motorral, télen sílécekkel átjáró, csodás orgánumú plébánost mi, a 8-10 évesek is azonnal megkedvel­tük. Latinul oktatta az addig is- s meretlen minisztrációt, a felnőt­teket a hűsvéti-virágvasárnapi passióra tanította be, felújította a fújtatós öreg harmóniumot, kán­torrá formálta a helyi zenekar prímását, Beák keresztapámat... Közeledett szolgálata első ad- ventje. Az egyik kedélyes hittan­óránkon maga gépelte hártyapa­píros másolatokat osztott ki: - Betlehemes játékot tanulunk - tudatta. S kijelölte a Vén Dadó, a Kisbojtár, az Angyalok, a Pász­torok megszemélyesítőit. Addig csak a jó Pintér nagypapám el­beszéléseiben hallottam ilyen szokásról. A Marics Laci és Pa­li, Zakócs Józsi, Keszler Jani, és a Koronc fiúk alkottuk a csapa­tot. Kölcsönkértünk báránybőr subákat, megtanultuk a láncos­bot készítést. Ő meg a Bence Tibi A falura puha, fehér este szállt. A hó tisztasága segíti meg­tisztítani az emberi lelket a kis Jézus születésének nap­ján. A templomi harang hívo­gató hangjára emberek indul­nak el, hogy együtt ünnepel­hessenek. A templomban halk orgonaszó mellett, csillogó sze­mű gyermekszempár nézi a kis Betlehemet, melyben a kisded megszületett. A házaknál kial­szanak a lámpafények, a temp­bá’-val fatornyos, nádfedeles kis- templomot fabrikált, benne a já­szolban fekvő kis Jézussal, bar­mokkal, Máriával-Józseffel, apró szobrocskákkal. A nyitott bolt­hajtásban rejtett zseblámpa ad­ta a fényt, amelyet az egyik „an­gyal” hozott működésbe. Advent kezdetével esténként bezörgettünk a házakhoz: - Sza­bad-e bemutatni a kis Jézus szü­letését? - kérdeztük, s a válasz mindig az volt: - Szabad, szabad, gyertek csak! Zörögtek a láncos­botok, tréfálkoztunk, én kisboj- tárként a plébános úr furulyáján fújtam a Bojtár volt a nagyapám, bojtár vagyok én is című, felejt­hetetlenül kedves dalocskát. Az ötvenes évek sanyarú szegény­lom megtelik igazhitű, szere- tetre vágyó családokkal, embe­rekkel. A kántor vezetésével a hívők halkan elkezdenek énekelni. Kint a faluban az ünnepi han­gulathoz alkalmazkodva, csen­desen újra elkezd szállni a hó. Az utca végén egy kis ház ab­lakain át remegő gyertyafény sugarai világítanak ki. Hívoga­tó sárga fényük jelzi, hogy vár­nak e kis ház lakói valakit. sége mellett is mindenkitől ju­tott valami: jó szó, pár forint, gyümölcs. Az ünnep előtti utolsó járá­sunkról tartottunk hazafelé a fa­gyos téli éjszakában, amikor a Nádasiék rétjén befagyott nagy tócsa akadt utunkba. A betle­hemes házikót a szélére tettük. Lendületet vettünk, csigaszöges bakancsaink, csizmáink csak úgy siklottak a tükörjégen! Em­lékem szerint a Zakócs Józsi egy hirtelen ötlettel a jégre emelte a házikót, ráült és „Lökjetek meg!" kiáltással nekilendülve szánká- zott vele, amíg egy jégbefagyott ágba nem akadt! Nagy reccse- nés, és Betlehemünk hátsó trak­tusa összelapult! A döbbenettől Bent a meleg szobában gyer­tyák fényénél a feldíszített ka­rácsonyfánál egy idős, ősz anyóka és egy fehér hajú apó­ka üldögélt. Látszik a munká­tól kérges kezük, az élet nehéz­ségeivel szántott arcukon ha­gyott barázdák alatt rejlő sze­retet, az emberi jóságba vetett igaz hitük, mely hosszú éle­tük fő alkotója volt. Egymás, és embertársaik, valamint Jézus iránt érzett szeretetük segítet­szavunk elállt, nyomban elment a jókedvünk. Akkor nyugod­tunk meg, amikor a hodfényben láttuk, hogy a Megváltó megóv­ta a Szent-családot és környeze­tét: bár az erős deszkafal kidőlt, ám a szobrocskák, a jászol épek maradtak. A másnapi éjféli mi­sén a házikónak ott kell állnia a feldíszített oltáron, ezért a Ma- rics-testvérekre maradt a titkos éjszakai renoválás. A helyi csiz­madiamester ügyeskezű fiai úgy helyrehozták a betlehemet, hogy a plébános bácsi ha észre is vett valamit, nem tette szóvá. Az éjféli misén zengtek a gyö­nyörű karácsonyi énekek a fafű­téssel langyosított iskola-temp­lomunkban. Amikor a prédiká­ték őket az élet rögös útjain át. Szótlanul ülnek és egymásra néznek. Nem kellenek szavak, mert egymás szeméből némán ol­vasnak. Az anyóka szeméből könnycsepp csillan a gyertya fényénél. Az apó kezét a vál­lára teszi gyegéden és halkan vigasztalni kezdi. - Ne sírjál mama! Ilyen időben nem mer­tek elindulni a gyerekek. Ta­lán majd jövőre nem lesz fagy, ció után a plébános úr a szemé­vel jelzett nekünk, az oltár előtt térdepelő kis szolgáinak: „Állja­tok fel!”, éreztük, hogy valami meglepő dolog következik. Lelki atyánk térdet hajtott, s kiment az ugyancsak feszülten figye­lő hívek közé, az aprócska har- móniumhoz. Az odakészített fe­kete hegedűtokot felnyitotta, ál­la alá vette hangszerét, s meny- nyei hangokat varázsolva elját­szotta - ahogy nálunk mondták, elmuzsikálta - a Csendes éjt. Ez­zel tette kivételesen teljessé és fe­lejthetetlenné az ünnepet Szöllő­si Ferenc, nagytiszteletű plébá­nosunk, aki nyolc éve már oda- fónt szolgálja Teremtő atyáját. NOVAK FERENC, KAPOSVÁR s ha megérjük, újra együtt lesz a mi kis családunk. Az anyó na­gyot sóhajtva megtörli könnyes szemét. - Talán úgy lesz, talán megadja az Úr - suttogja. Ismét csend ül a kis szobá­ra. A fenyőillatú csendben ér­zik ők, hogy a várt vendégek­ből egy megérkezett, ki meleg­séget, békét és szeretetet hozott idős lelkűkbe, mely új remény­nyel tölti el őket. HILT JÓZSEF, KÁLMÁNCSA A gubacsokat máig őrizzük a csaknem negyvenéves kis karácsonyfánkról A férjemmel albérletben lak­tunk egy néninél Szegeden mint ifjú házasok, 1978-ban. Ott született meg az első év­ben a kislányunk. A férjem Balástyán dolgozott egy ter­melőszövetkezetben mint if­jú közgazdász, én gyesen vol­tam. A főnöke váratlanul felaján­lott egy erdészházat, mint szol­gálati lakást. Karácsony előtt költöztünk oda egy kis teher­autóval, amin kevés kis búto­runk, ruhánk és a babaágy fért el. A háztartáshoz mindent OTP-kölcsönből vettünk. Örültünk az önnáló lakásnak, amely nagy volt és szép he­lyen, egy magaslaton feküdt, s ráadásul jóillatú tűlevelű fe­nyőerdő és gyümölcsös ölel­te körül. Minden pénzünk elfogyott karácsony előttre. Egy kö­rülbelül egy méteres fenyő­fát kaptunk a férjem egyik munkatársától ajándékba, de se szaloncukorra, se díszre nem futotta. Az erdőben szed­tem szép gubacsokat, a széleit megfestettem fehér temperá­val és vettem két kis csomag ezüst lamellát. A fát feldíszí­tettem, s ráadásul sikerült egy egyszerű de szépen terí­tett aztalnál vacsorával várni a karácsony estét. Az ünnep meghitten szép volt a kis fenyőfával, a pólyás kislányunkat. Az új bútorok­kal, szőnyegekkel körülvéve határtalan volt az örömünk. Még egy kocsi tűzifát is kap­tunk, a nagy cserépkályhák árasztották a jó meleget. A fa alá nem került külön aján­dék, nekünk ez volt az ün­nep, hogy együtt vagyunk. Ahogy elmentünk a fa mel­lett, az ezüst lamellák halkan zizegtek, kinnt nagy pely- hekben hullt a hó, csodálatos szép volt minden - a meghitt­ség és a szeretet áradt szét a levegőben. azóta eltelt közel negyven év, de a szatyornyi festett guba- csot őrzöm. Mindig kerül belő­le a karácsonyfára, pedig azóta nagyon sok szép díszt vettünk. A két gyermekünk már saját lakásban él, de az első karácso­nyukhoz kértek a festett guba- csokból a saját fájukra... MARGIT NÉNI A gyerekek most elmaradtak, de Jézus megérkezett Neki van születésnapja, mégis mi kapunk tőle ajándékot „Mennyből az angyal, lejött hozzátok...” Ez a karácsonyok éneke, gyermekkorom kará­csonyaié Kaposváron. Kisgyer­mekként mindig nagyon vár­tam, hogy jön a Jézuska és a szé­pen feldíszített fa alá teszi azo­kat az ajándékokat, amiket sze­rettem volna. Érdekes módon mindig eltalálta, mit is kíván­tam tiszta szívből. Eleinte azt gondoltam, ezen van a hang­súly: tiszta szívből. Tiszta, naiv, gyermekkori szí­vemmel elhittem, hogy az aján­dékokat tényleg a Jézuska hoz­za és persze Anyának, Apának, Maminak és Papinak semmi köze sincs hozzá. Boldogan sza­ladtam hozzájuk ajándékaim­mal, amiket a Jézuskától kap­tam és biztosra vettem, hogy nagyon szerethet engem, ha teljesítette szinte minden kéré­semet. Aztán egyszer, már nagyob­bacska korom egyik szentes­téjén megkérdezte a Nagyma­mám: - Mondd csak, tudod, ki a Jézuska? Tudod, ki az, aki hoz­za neked az ajándékot? Természetesen fogalmam sem volt róla. Aztán az ölébe ül­tetett és mesélni kezdett nekem: Hol volt, hol nem volt, volt egy­szer egy... Elmondta, hogyan is jött világra Jézus, hogy puha, meleg ágy helyett kemény, hi­deg jászolban kellett feküdnie és mégsem sírt, nem panasz­kodott. Aztán másnap kézen fo­gott és elvitt a templomba. Cso­daszép látvány tárult a szeme­im elé. Rengeteg karácsonyfa és egy picike jászol. A jászolban egy csöppnyi gyermek, mellet­te édesanyja, Mária, édesapja, József, királyok, állatok és per­sze a pásztorok.- Ő a Jézuska. - súgta halkan a fülembe. - Most ünnepeljük a születését, karácsonykor. Látod, milyen szerény? Neki van a szü­letésnapja és te kapsz ajándé­kot. Legyen Ő a példád, légy te is mindig szerény és meglátod, nagyon jó ember lesz belőled! Ekkor még nem igazán értet­tem Mami szavait, de az évek bebizonyították, hogy milyen igaza volt. Telt-múlt az idő, karácsony jött karácsony után. Rájöttem, hogy nem a Jézuska teszi a kará­csonyfa alá az ajándékokat, ha­nem Anya, Apa, Mami és Papi, de nem bántam. Tudtam, hogy nagyon szeretnek engem, mert azt kapom, amire annyira vá­gyom. Lassan már nem az volt a fontos számomra, hogy aján­dékot kapjak, hanem egyre in­kább az, hogy én adjak. Szeret­tem látni az örömöt mások sze­mében, amikor eltaláltam, hogy mit szerettek volna, mi volt szí­vük vágya. Szerettem volna va­lóra váltani az álmokat, aho­gyan az enyémek is teljesül­tek. Kezdtem érezni, átélni azt, amit Mami tanított nekem: Jé­zus adott és boldog volt. Amikor én adok, boldog vagyok, hogy adhatok. Persze egyik karácsony sem múlhatott el anélkül, hogy ne látogattunk volna el Mamival a templomba. Mindig megnéz­tük a jászolt és hálát adtunk, hogy ismét itt lehetünk, és ami a legfontosabb volt, együtt lehe­tünk. Szerencsére nagyon sok karácsony múlt el így, öröm­ben, együtt a családdal. Ám ez a karácsony más lesz, mint a többi. A sütemény illa­ta ugyanúgy belengi majd a há­zat, mint gyermekkoromban. A karácsonyfán, ami továbbra is csodálatos illatot fog áraszta­ni, ismét fent lesz a kedvenc dí­szem, és a karácsonyi angyalka ugyanúgy fent fog ülni a tete­jén, ahogy mindig. De idén egy angyallal több mosolyog le rám karácsony szentestéjén. Mami már nem fog kézen, nem ültet az ölébe, nem visz a templomba. Viszont fentről, az Égből, az an­gyalok mellől le fog mosolyog­ni rám a Nagymamám. És ami­kor majd a szeretteimmel meg­öleljük egymást, szívünket át­járja a szeretet, a soha el nem múló, az örök, a feltétel nélküli, amit generációk óta a szívünk­ben hordunk. Amit Mami ka­pott az anyukájától, amit Anya és Apa kapott az ő anyukájától, amit én kaptam Apától és Anyá­tól és amit majd én is tovább fo­gok adni. Ezen a karácsonyon eggyel kevesebb ölelést fogok kapni, de a szívemben tudom, hogy amikor majd lassan leszáll a csendes éj, Mami is velünk ün­nepel és a dal, a karácsonyi dal, mely örökre beleégett a szívem­be, életre kel: „Mennyből az an­gyal lejött hozzátok...” TÓTH ANETT, KAPOSVÁR

Next

/
Thumbnails
Contents