Somogyi Hírlap, 2013. március (24. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-30 / 75. szám
4 HUSVET 2013. MÁRCIUS 30., SZOMBAT létünk titka Három szóban foglalható össze: szeretni, szeretve lenni. Ám a szeretet egy kétirányú utca. Ami ezt megelőzi, azt úgy hívjuk, jótékonykodás, s ez kevés. A szeretet ugyanis a kölcsönösségről szól AKI LÁNGOL MEGGYÚJT MINDEN KÁNYÁT A legfontosabb üzenet, amit negyven éve megértett, hogy elérkezett Isten szeretetor- szága. S hogy ezt meg lehet élni itt és most, bármilyen körülmények közt. Márkus Kata Varga László plébános, a püspök általános helynöke, vagy ahogy mindenki ismeri, Laci atya fogalmazta meg így húsvéti gondolatait.- Más, esetleg több az üzenete a feltámadás ünnepének az új pápa értékítéletével ismerkedve?- A pápa személye nem befolyásolja az örömhírt. Krisztus halála és feltámadása ugyanúgy hatalmas ünnep számunkra, akár XVI. Benedek, akár Ferenc a pápa.- A katolikus egyház legnagyobb ünnepe?- Igen. Negyven napos böjttel készülünk rá, s utána még ötven napig ünnepelünk. Bár ez nem kicsinyli le a karácsony és Pünkösd jelentőségét, mégis ez a központi örömhírünk. Laci atya: minden szentmise Krisztus halálának és feltámadásának az ünnepe, aki az utolsó vacsorán adta a legnagyobb jelét a szeretetének Varga László 1956-ban született Tapolcán. saskán lakott, ott végezte az általános iskolai tanulmányait, majd Győrbe járt középiskolába. a katonaság után aztán Budapesten volt egyetemista 1976- tól 1982-ig. A hat egyetemi évből összesen négyszer rúgták ki, azt mondja, jórészt adminisztratív módon távolították el különböző okok miatt az egyetemről. 1982-BEN SZENTELTÉK pappá, majd Várpalotán volt káplán öt és fél éven át. ezután került Somogyba, 1987-től hat évet volt a Marcalihoz közeli Somogysámson- ban plébános. 1993-BAN KERÜLT a somogyi megyeszékhelyre, Kaposvárra a Szent Imre-templomba, ottani szolgálati ideje alatt volt többek között kórházlelkész, börtönlelkész, kollégiumigazgató, később a püspöki iroda igazgatója, s 2013. március 1-jétől pedig általános püspöki helynök.- S tudja ezt közvetíteni az emberek felé az egyház? Hiszen a karácsony a hétköznapi emberhez közelebb áll.- Valóban, a gyermek jézust, a szeretet ünnepét közelebbinek érzik magukhoz az emberek. Másrészt viszont a halál mindenkit ugyanúgy érint, azt nem ússza meg senki. Mindenkinek van tapasztalata vagy szerettei haláláról, vagy arról, amit nem biológiai halál és feltámadás címén élünk át. Ugyanis minden kudarc, minden betegség, minden krízis, minden tragédia halálélmény. Közel hozza azt, hogy nincs hatalmam irányítani a sorsomat, be kell fogadnom valami ismeretlent, s ez mindenki számára kihívás. Aztán ezekre a hétköznapi halálélményekre és a végleges, biológiai halálra is válasz a feltámadás. Minden szentmise Krisztus halálának és feltámadásának az ünnepe, aki az utolsó vacsorán adta a legnagyobb jelét a szeretetének: odaadta saját magát ajándékként számunkra. Feltámadásával pedig a reményt és a hitet erősítette meg valamennyiünkben.- A halál ilyenfajr ta elfogadása teszi könnyebbé azt a munkát, amit az Önök szeretetszolgálata végez? A betegek látogatása, kísérése a halál felé vezető úton, a krízisben lévő emberek segítése lelkileg sem egyszerű feladat.- Egy megsebzett életnek szüksége van segítségre, kíséretre ahhoz, hogy megélje: hogyan lehet felébreszteni benne a hitet, a reményt és a sze- retetet.- Önnek mikor jött el az a pont, amikor már biztosan tudta, hogy mindezek szolgálatában akarja élni az életét?- Tizenhét évesen értettem meg azt, hogy nem mérnöknek, hanem papnak kell lennem.- Le tudja írni azt az érzést?- Belső hívásra jött, váratlanul. Egy belső bizonyosság kezdett kialakulni bennem, hogy nekem ez a hivatásom. E szubjektív érzést persze objek- tiválni kellett, ezért megkerestem a püspökömet, aki megerősített elhatározásomban. Ám csak pappá szentelésemkor derült ki, a szüleim folyamatosan imádkoztak azért, hogy ha a papság a hivatásom, akkor arra igent tudjak mondani. Állítólag az a pap, aki keresztelt, Ő inspirálta őket ebben.- Valami megérzésre?- Nem tudom. De örülök, hogy csak akkor mondták el a szüleim, amikor pappá szenteltek, így szabadon hagytak dönteni.- Pedig akkoriban nagyon nem volt buktatóktól mentes az út a papi hivatásig.- Édesapám akkor is beíratott hittanra, amikor az iskola- igazgató folyamatosan fenyegetőzött, hogy kirú- gatja a munkahelyéről, ha ezt megteszi. Apám meg azt mondta, hogy ez neki lelkiismereti kötelessége, mert megígérte, hogy a gyerekeit keresztény módon neveli. Erre bosz- szúból azzal fenyegette apámat, hogy egyetlen magyarországi középiskolába, felsőoktatási intézménybe se vesznek majd föl.- És sikerült elintéznie?- Igen. Viszont a gondviselés nagy ajándéka volt, hogy amikor ezt kijelentette, valaki megsúgta, van olyan gimnázium, ahova nem kérik az igazgató véleményét. Fel is vettek a győri bencés gimnáziumba. Ám az ottani igazgató apám lelkére kötötte, nehogy eláruljuk, hogy felvett, mert még adminisztratív módon meg tudják akadályozni. Ezért hallgattunk, mint a sír, s tanácsára beadtam világi gimnáziumokba is a jelentkezésemet. így amikor személyesen vitte ki az igazgató az értesítést a szüleimnek, hogy nem vettek föl Tapolcára, bemehettem hozzá, hogy írjon ki az iskolájából, mert már középiskolás vagyok Győrben. Ezek az élmények, aztán a büntetőezred, a sérültekkel való foglalkozás - anélkül, hogy tudtam volna - szép csöndesen azokhoz irányította az életemet, akik mel- lőzöttek, akiket megaláznak, s nem tudják a jogaikat érvényesíteni. A szegények felé.- A büntetőezred is?- Igen. Én fizikailag alkalmatlan voltam a katonaságra, s erről papírom is volt. Ám amikor jelentkeztem teológiára, behívattak újra. A második sorozáson any- nyit mondott a tiszt: ha azt mondom, nem akarok pap lenni, ez a papír érvényes, ha azt mondom, pap akarok lenni, a papír érvénytelen. Én meg mondtam: pap akarok lenni. Erre a papírt összetépte, s már vittek is a büntetőezredbe. Később kiderült, ez volt a második nagy ajándékom.- Az, ahol először épp, hogy életben tudott maradni?- Igen, Isten kegyelméből. Amikor bekerültem nagyon hamar kikészítettek, részint mert idősebbek voltak, és mert voltam vagy 47 kiló. Abszolút kiszolgáltatottság.- Amit ők kihasználtak.- Hát persze. Hiszen ezért kerültem oda. Azért, hogy ne legyek pap. Szerették volna kiverni a fejemből ezt az őrültséget. Nem kellett hát hosszú idő, kikészítettek. S akkor került kezembe a Szentírás. Amit addig is olvastam, de annak soha nem volt tétje. Ott viszont úgy került a kezembe, hogy egy lapra tettem föl mindent: ha Istennek igaza van, én megteszem, amit mond. Amit olvasok a Szentírásban, meg fogom csinál■ „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt 6,21) ■ „Szeressétek ellenségeiteket (tegyetek jót haragosaitokkal) és imádkozzatok üldözőite- kért”( Mt 6,44) ni, de ha nem jön be, amit Krisztus ígér, akkor nem akarok ezen az úton menni tovább. A hegyibeszédet kezdtem olvasni, „Boldogok a lélekben szegények övék a mennyek országa” (Mt 5,3), amit úgy értelmeztem, hogy ki kell osztanom, amim volt. S Isten válaszolt: én, aki mindig szorongtam a gyengeségem miatt, soha nem tudtam megvédeni magamat, egy addig teljesen ismeretlen békét és szabadságot kaptam. Ehhez azonban el kellett jutni egyfajta halálélményhez: nincs tovább, nem tudom csinálni. A körülmények semmit sem változtak, de az én belső világom igen. S ez az evangélium ereje ma is. Belülről formálja át az embert, és ettől én már boldog voltam.- Attól, hogy adhatott?- Nem. Attól, hogy meg tudtam tenni, amit az Igéből megértettem, szabad voltam, s ettől béke volt bennem. Aztán egy fejezettel később ott volt a Szentírásban, hogy szeressétek ellenségeitek! Ezt úgy értelmeztem, hogy akkor engem nem lehet megtanítani ölni. S attól kezdve nem voltam hajlandó lőni. S ez még nagyobb szabadságot adott belülről.- Mindeközben Önhöz is másként viszonyultak a bűnözők?- Nem, én voltam csak belülről teljesen szabad. Akkor éltem meg először azt - s erre nagy szükségem volt -, hogy az evangélium az élet, nem elmélet. Először belülről kell mindenkinek átformálódnia. Létünk titka számomra három szóban foglalható össze: szeretni, szeretve lenni. S ez szép lassan hozzákapcsolt a kiszolgáltatottakhoz.- Például a sérültekhez is.- Amikor Pestre kerültem, valaki meghívott a Marcibányi-té- ri mozgássérültek intézetébe. Ebből aztán egy húsz éves történet lett. Pedig alighogy megérkeztem, nagy lendülettel elkezdtem jót tenni. Mire az egyik lány, mindjárt az elején közölte: vedd tudomásul, én nem azért vagyok, hogy a lézuskádnál jó pontokat gyújts! Vagy a barátom leszel, vagy menj a francba!- Kemény szavak.- lói kiakasztott, de ebből tudtam, hogy talált. S rájöttem, teljesen igaza van. Ha én jót teszek vele, az nekem nagyon jó érzés, de nem erről szól a történet. A szeretet a kölcsönösségről szól. Arról, hogyan kell megtanulni a barátságot. Az értelmi fogyatékosok éppen azért vonzottak még inkább, mert ők még kiszolgáltatottabbak, mint a mozgássérültek. Ha valakinek sérült gyermeke születik, az nagyon komoly kihívás. Egy sérülttel való életközösség a szeretetnek olyan síkját mozgatja meg, amit egy egészséges ember soha nem ér el. Pedig ott van bennünk ez a szeret, csak nem engedjük, hogy felszínre jöjjön. S azért volt nagy ajándék a velük való út, mert megtanítottak arra, én is sérült vagyok, csak jól álcázom. Tehát én is rászorulok az irgalomra, a szeretetre. S ekkor már kétirányú utca a szeretet. Ami ezt megelőzi, azt úgy hívjuk, jótékonykodás, ám ez kevés; Megtanultam tehát tőlük a kétirányú utat.- Elég jól sikerült a tanulás, hiszen a Szent Imre templomban olyan közösség van, ami talán egyedülálló Kaposváron.- Részben igen, de még nagyon sok a tennivaló. Ezekről a misékről hiányoznak még, akik nagyon kiszolgáltatottak. Ők nem érzik magukat jól ebben a közegben. Még hosszú utat kell megtenni ahhoz, hogy az egyház megtalálja azokra a kérdésekre a választ, amit ők tesznek föl kiszolgáltatottságukban. Egy szegény ember, az nem beszél mellé. Ezt börtönlelkészként is megtapasztaltam. Vagy mint az autista betegeknél éltem át: üti magát, majd megüt engem. Mert kíváncsi arra, tényleg szeretem-e? Úgy, ahogy van? Akkor is, ha képtelen magát elfogadni, szeretni? Vagy lehet-e tisztelni a szegényeket? Emlékezetes élményem volt, amikor Kaposvárra kerültem, s egy hajléktalan becsöngetett hozzám, s pénzt kért. Erre mondtam, egyszer adok, utána ételt kap, mást nem. Mégis mindig jött. Egyszer aztán megkérdeztem tőle: miért csöngetsz be mindig, tudod, hogy nem adok pénzt? Azt mondta azért, mert te tisztelsz engem. S ezért a tiszteletért becsöngetek.- Egy fecske mégsem csinál nyarat. Mitől nem Don Quijote harc ez pz egész?- Mert azokat, akik erre az útra rálépnek, Isten átformálja. Átértékelődik bennük minden. Az hazugság, hogy csak úgy lehet élni, ahogyan azt elénk vetítik. Az nem igaz, hogy csak akkor boldog az ember, ha versenyképes marad. Ezek a mi félelmeink, amiket állandóan táplálnak. Ezért jó találkozni olyanokkal, akik szinte mindenüket elveszítettek, s kénytelenek szembesülni azzal, hogy az életük alapja nem az, amiért eddig küzdöttek. S ha az ember hajlandó megállni, és feltenni fontos kérdéseket: mi az élet forrása? Amit eddig hittem, csak illúzió, mert mindenki ezt mondja? Akkor rájön, hogy az evangélium mást mond. Ám ahhoz, hogy ezt a mást meghalljuk, össze kell törnünk néha. Nem a világ összes problémáját kell megoldanunk. Ez lehetetlen. Ám ha valaki lángol, az meggyújtja a többi fáklyát is. S ha tudjuk, hogy elérkezett Isten országa, azt is tudjuk, hogy lehet Isten szeretetében élni itt és most. Akár diktatúrában, akár császárságban, akár demokráciában. ■ „Boldogok a lélekben szegények: övék a mennyek országa” (Mt 5,3) ■ „Legyetek tehát Irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36)
