Somogyi Hírlap, 2013. március (24. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-30 / 75. szám
2013. MÁRCIUS 30., SZOMBAT 5 HÚSVÉT Az énekből tíz vers sem volt elég csokonyavisonta Életem meghatározója ma is a református légkörben töltött gyermekkor Balatonkilitiben akadálymentesítik az épületeket és a lelkeket is Több mint harminc év távlatából is látom jellegzetes alakját, ahogy bevonul pa- lástosan a csokonyai református templomba. S hallom amint mondja, miként szerezte Jézus az úrvacsorát. S látom az úrasztalánál kenyérrel, illetve kehellyel a kezében. Nagyapám 1990 tavaszán távozott el közülünk, emléke azonban végigkíséri mindennapjaimat. Szobám falán Jézust az Olajfák hegyén ábrázoló festmény függ, melyet az 1958-ban konfirmáltaktól kapott. A kisasztalon pedig ott van a nekem ajándékozott Biblia és énekeskönyv. A tavasz érkeztével, a természet újjáéledésekor gondolatban mindig visszavágyom a csokonyai parókia csendjébe. S idézem a beszélgető-olvasó órákat, melyeket vele töltöttem. Régvolt gyermekkori emlékek-él- mények, húsvéti ünnepek elevenednek meg. 1941-ben választotta meg lelkipásztorának nagy előd után a csokonyai református eklézsia. Beiktatásakor díszkapuval fogadta a népes gyülekezet, az ünnepélyes alkalmon megjelent Bartalics Béla, a falu jegyzője. Köszöntőjében többek közt ezt mondta: Imre Ferenc hazajött. Utalva arra, hogy már korábban szolgált itt káplánként Halka Sándor esperes mellett. Hálával tartozom nagyapámnak, hogy már kisgyermekként az Űr útján járhattam és megismerhettem a bibliai szereplőket. Tőle hallottam először az áruló Júdásról, a véreskezű Pilátusról, és a hitetlen Tamásról. S arról, hogy Jézus az árulás éjszakáján szerezte a sákramentumot, a szent jegyeket. S azt is mondta, hogy a mi bűneinkért szenvedett és kereszthalálával vitte véghez a megváltás munkáját. Persze kislányként ezeket nem érthettem igazán. Mégis nagy hatással volt rám, ahogy a szószék magaslatáról prédikált. Sokkal jobban figyeltem a hangra és a képre. Hallottam, hogy nagypénteken milyen szomorúan szóltak a templom harangjai. S mennyire megdöbbentett a hajlékban a fekete terítővei letakart úrasztala, Mózes- és szószék. Emlékszem, hogy két nap múlva már a bú örömbe fordult. A nagypapa Imre Ferenc még fiatal református lelkészként fiatalok között. Számukra is mindig volt fontos mondanivalója, nem csoda, hogy szerették Mert húsvét a feltámadás csodája, az élet győzelme a halál felett. Még ma is hallom, amint az ünnepi istentiszteleten úrvacsoraosztás előtt híveinek mondja: Most pedig, akik magatokat illendőképpen előkészítettétek, járuljatok a szent asztalhoz alázatos szívvel és szép rendben. A zsúfolásig teli templomban az énekből sokszor tíz versszak sem volt elég, mert annyian vették magukhoz a szent jegyeket, a kenyeret és a bort. Ma is él bennem a kép, ahogy nagyanyám lejön az orgona mellől és utolsóként férjével úrvacsorázik. Ő nemcsak hitves, hanem munkatársa is volt. A háttérben maradva „csendesen” szolgált: nemcsak orgonáit évtizedekig, hanem betegeket-időseket is látogatott, helyben és kórházban is felkereste őket. Az élénk gyülekezeti életben is aktívan részt vett, Keresztyén Ifjúsági Egyesület működött, színdarabokat adtak elő fiatalok az ő betanításával. Különös élményként említette, hogy Áprily Lajos, Jékely Zoltán és Jancsó Adrienné így hármasban is vendégük volt. Nagyanyám szívesen mesélt nekem esténként bibliai történeteket, többek közt a kis Sámuelről, Dávidról és Góliátról, s naponta többször is imádkoztunk. Nagyon szerettem vasárnaponként templomba járni, igazán lelkesedtem a szép orgonamuzsikáért. Tőle tanultam meg zsoltárainkat, dicséreteinket. Az ünnepekre különösen készült, ő sütötte mindig a kenyeret úrvacsoraosztásra, s NAGYSZÜLEIM VALLOTTÁK, hogy egy élet alakulására három tényező hat erőteljesen: hová születünk, milyenek az iskoláink és milyen társat találunk. Mindháromban rendkívül szerencsések voltak, ezekből született az ő és a mi boldogságunk. iskolásként már jól emlékszem arra, hogy nehéz szívvel és könnyek közt búcsúztak el 1982 februárjában azoktól, akikkel szolgálatuk és életük több mint négy évtizeden át összeforrott. Sokat mesélt arról is, hogy a második világháború idején a kálmáncsai parókia adott menedéket nekik és még néhány családnak. Életük egyik legnehezebb szerepét kapták, amikor a háború végén az özvegyekhez, árvákhoz kellett bekopogniuk, vigaszt és támaszt nyújtani. Örültek annak is, hogy nagyapám pápai teológiai évfolyam társai közül többen is közel kerültek egymáshoz; Szabó József Alsósegesdre, Kenéz abba A templomba nem köny- nyű belépnem, melynek szószékéről hirdette hosszú időn át az öröm, a vígasztalás és a bátorítás igéit. Jólesik, hogy ma is emlékeznek rá, s az is, ha hallom az itteniektől, hogy milyen komoly, szerény és példás családi életű ember volt. a csokonyavisontaiak irántuk való szeretetüket felém is gyakorolják. Én is úgy érzem, hogy amikor oda indulok, mindig haza megyek. Sándor Nagyatádra, Tóth Mihály Lábodra. Nagyapám 23 éve tért haza Megváltó Urához. Ahhoz, akiben hitt, akiben bízott és akinek szolgált egész földi élete során. Utolsó földi útjára hívei közül sokan elkísérték. Temetésén Bellái Zoltán, akkori esperes hirdette a feltámadás evangéliumát. - Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg - az elhangzott páli ige volt életének legjellemzőbb vonása. Azt nagyon fájlalom, hogy már nem olvashatta írásaimat a Somogyi Hírlapban. Bizonyára örült volna annak, hogy 1992-ben első cikkeim egyike éppen Cso- konyavisontáról szólt, és azóta számtalan. S az emlékezés most is legkedvesebb falujába vezetett. Az utam pedig a barcsi temetőbe visz nagyszüleim sírjához. Aranybetűkkel fénylik a fekete márványon az ézsai- ási ige, ami az én személyes hitvallásom is: Én terólad el nem feledkezem. ■ Gamos Adrienné A legfontosabb a család, az iskola, valamint a társ CZENE ATTILA TÁRCÁJA Berdár papa nem ment messze kisütött a nap amikor Berdár papát eltemettük. Pedig előtte fogcsikorgató hideg telepedett Somogyra, utána meg esni kezdett az eső, esett vigasztalanul, mintha az ég is őt siratná. De akkor Sándor már a felhők fölött járt. aznap este, amikor utolsót sóhajtott a kaposvári kórházban, 22 óra 20 perckor ott-. hon ugatni kezdett a kutya. A szomszédban - mint utóbb kiderült - meglepetten néztek az órára, mert Bobbi idős, békés jószág, ilyenkor már rég aludni szokott. Nem sokkal később az Erdősor utca másik végén a legjobb barát GáL bácsi arra rezzent föl álmából, hogy zörög az utcafronti redőny. De amire odaért, már nem látott senkit. MÉG CSAK NÉHÁNY NAP telt el a gyászban, amikor vasárnap reggel arra ébredtem, hogy egy férfi ül az ágyam végében. Szakálla volt, amilyen Jézusnak a szobrokon, de nem csak ez tűnt ismerősnek; a szemet már gyakran láttam huncutul villanni. Beszélgettünk. Tudta rólam azt is, hogy mézzel iszom a teát, szeretek biciklizni és az a szavam járása, hogy a feleségem az utolsó nő az életemben. Amikor jobb keze mutatóujját fölemelte és billegetve azt mondta, „több ember kevesebbet ér együtt mint külön-külön, de ez nem politika”, belém villant: ez a papa szavajárása, ez a kézmozdulat az ő gesztusa. Azzal köszönt el tőlem, hogy siet a főtéri székesegyházba, a szentmisére. ÉN MEG KIKÁSZÁLÓDTAM a paplan alól, megittam egy pohár kakaót, majd lebotorkáltam rendet tenni a pihcébe. A papa fúrni-faragni meg pálinkát főzni szokott itt. Előző este a ránk maradt szőlőmetszés meg motorszerelés után csak oda dobáltam az asztalokra a metszőollót, meg a villáskulcsokat, amiket használtam. Akkor ébredtem föl végleg, amikor döbbenten észrevettem: tökéletes rend fogadott. Vallatóra fogtam a családtagokat, de mindenki égre-földre megesküdött, hogy a temetés óta nem járt a pincében, mert nem volt ehhez lelki ereje. ÍGY KÖZELEDETT HÚSVÉT Ünnepe. Megbeszéltük a feleségemmel, hogy már pénteken délelőtt kimegyünk a temetőbe, megnézzük a papát, viszünk gyertyafényt és -meleget a sírjára. addig három telefont kaptam. Egy idős férfi Osztopánból hívott, mert gyógyszerre kellett a pénz, nem tudta fizetni a számlát, s emiatt kikapcsolták nála a villanyt. Egy hölgy hisztérikusan panaszkodott a MÁV-ra, mert a vonat sokat késett, de mentegetőzését a munkahelyén nem fogadták el és kirúgták. A harmadik Százhalombattáról keresett: a nagymamának az fájt, hogy Siófokra menekítette menye az unokáit. Berdár Sándor Osztopánban született. A vasúton kezdett el udvarolni az anyósomnak - egy alkalommal kidobta a fonalgombolyagot az ablakon, mert Irma nem rá figyelt, hanem a kötésére, másnap persze pótolta. És ő tervezte többek között a százhalombattai templom oszlopainak öntvényformáit. Azt tervezem, hogy elmondom ma a papának a telefonokat, biztosan tud majd ebben is segíteni. vasárnap pedig várjuk a találkozást... Egyedülálló és példaértékű az, ahogy a balatonkiliti református egyház életébe bevonják a fogyatékkal élő személyeket. Erről győződhettek meg a Magyar Református Szeretetszolgálat szervezte „Küszöb” konferencia résztvevői Berekfürdőn. Ide meghívást kaptak e dél-balatoni eklézsia képviselői is: miután egyedüli dunántúli közösségként a legjobbak közé kerültek a gyülekezetek akadálymentesítésével kapcsolatos pályamunkájukkal.-Sokaknakaz épületekke- J rekes-székkel való megközelí- ! tését jelenti ez a kifejezés. Számunkra az akadálymentesítés nem itt, hanem a fejekben és a szívekben kezdődik - vélekedik Bozsoki-Sólyom János lelkipásztor. Ott, hogy megtanuljuk elfogadni embertársaink másságát és segítsünk abban, hogy minél teljesebb életet élhessenek. A fokozott odafigyelést tapasztalják meg minden évben a sérült fiatalok a Tolerancia-napon is. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat kiliti nappali intézményének gondozottai nemcsak szolgálattevők a rendhagyó istentiszteleten, hanem utánna ép társaikkal csapatokban vetélkednek együtt egymással. De évről évre közös nyári táborozáson is részt vesznek a régió hittanosaival. A közelmúlt- j bán a Gergely-járás szokását elevenítették fel az „akadály- mentes” gyülekezetben, egybekötve adománygyűjtéssel. Ezt helyi nagycsaládnak ajánlották fel, s kiegészítették a „máltaisok” siófoki divíziójának és aságvári egyházközség adományával is. Kilitiben a vasárnapi istentiszteleteket egyre főbb sérült személy látogatja, illetve talál otthonra a gyülekezet közösségében. Krisztust követve, odafordulnak az elesettekhez, felkarolják őket és velük együtt dicsérik a gyógyító, áldott Orvost. ■ G. A. Taroltak a kaposváriak a hittanversenyen surdtól tabig százötven evangélikus fiatal gyűlt össze a gyermeknappal egybekötött egyház- megyei hittanversenyen Porrog- szentkirályon. Sikter János, helyi lelkipásztor kezdő áhítatában a 139. zsoltár alapján arról szólt, hogy Isten mindentudó és mindenütt jelenvaló. az idei verseny központi témája Isten dicsérete volt: négy kategóriában húsznál is több csapat mérettetett meg. Az elsősöknél-má- sodikosoknál az ecsenyi gyülekezetcsapata, a többi korosztályban pedig a kaposváriak lehetnek ott az áprilisi országos döntőben. AZ ecsenyi lelkészházaspár, Kőszeghy Miklós és Kőszeghyné Raczkó Zsuzsanna humoros színi-előadásával emelte a rendezvény hangulatát az irgalmas sa- maritánus történetébe bevonták a | diákokat is. . G.A. 150-en voltak a hittanversenyen
