Somogyi Hírlap, 2011. december (22. évfolyam, 281-306. szám)
2011-12-27 / 302. szám
Zöld mennyország a dzsungelben dél-amerika A perui Manú Nemzeti Parkban tett látogatás során feltárul az őserdő gazdagsága A zöld papagájkígyó riasztó színével és fenyegető viselkedésével tartja távol ellenségeit, azonban ez nem mérges kígyó Az indigéna népek számára az őserdő egy lény, amely él, lélegzik és veszélyessé is válhat, ha felin- gerli az ember. Ezért az inkák utódai inkább óvatosan bánnak ezzel a kinccsel. Vajon utat mutathatnak-e az őslakos népek a többi földlakó számára, hogyan lehet megóvni Dél-Amerika zöld kincsét? Ajánlatos lenne tanulnunk az indigénáktól, hogy ők hogyan bánnak a természettel, főleg a mindenhol jelen lévő természetpusztítás miatt. A trópusi esőerdők a Föld leggazdagabb, legösszetettebb és legváltozatosabb élőhelyei. Az esőerdőkben becslések szerint 155 ezer növényfaj honos, azonban ennek csupán az egy százalékát sikerült alaposan megismerni. A világ legnagyobb kiterjedésű esőerdőjét a fenséges Amazonas medencéjében találhatjuk. E hatalmas kiterjedésű erdőség egy részének Peru ad otthont. Itt található bolygónk egyik legcsodásabb nemzeti parkja, a Manú Nemzeti Park és Bioszféra-rezervátum, melyet az UNESCO 1987-ben a világörökség részévé nyilvánított. Csak a szúnyogok idegesítők: miután csónakunk egyik kikötése alkalmával rövid kitérőt tettem a bozótba, a combom tele van csípésekkel. Bestiák. Hetvenegy csípést számolok össze, amint hajónk tovasiklik. A Manóban csak úgy nyüzsögnek a szúnyogok, zümmögésük a nemzeti parkban tett látogatásunk aláfestő zenéje. Közép-Eu- rópában alig 50 szúnyogfajt tartunk számon, a Manóban több mint 100 él. Itt az Aedes és az Anopheles a két legnagyobb frakció - tigrisszúnyog és maláriaszúnyog. Görög nevük magukért beszél: az aedes jelentése kellemetlen, az anophelesé pedig haszontalan. Néhány nappal ezelőtt túracsapatunk még 4000 méteres magasságban tartózkodott egy Trés Cruces nevű kistelepülésen. Sziklagörgeteg, fűcsomók, korbácsoló széllökések. Lábaink előtt zöld tenger: a több mint 18 000 négyzetkilométert felölelő Manú Nemzeti Park, melyet délkeleten, Cuzcónál az Andok keleti lejtői határolnak. Ez a világ leggazdagabb esőerdei rezervátuma. A park ökológiai rétegei jól elkülönülnek egymástól. A 3500 méter feletti hegyoldalak világát tundraszerű táj jellemzi. Ezen a zord vidéken él a vastag bundájú hegyi viszkacsa és a pamparóka. A sokszor párafelhőbe bújó táj alacsonyabb részein megjelennek a kis növésű zuzmókkal borított fák. Még lentebb bambuszok nőnek, melyek között kurta, megcsavarodott fák, ■ Csak néhány indián törzs lakik az őserdőben, akik viszont önszán- tűkből nem kívánnak érintkezni a külvilággal. rajtuk hatalmas tömegben páfrányok és mohák. A hegyek lábánál már az amazonasi esőerdők növény- és állatvilága veszi át a terepet. 1896-ban Carlos Fitzcarrald, alias Fitzcarraldo a Manúba költözött, és az itt élő indiánokat ka- ucsukrabszolgává tette. Egy évvel később a gumibáró az Uru- bamba folyóba fulladt, és a Manú iránti érdeklődés kialudt. Kilencven évvel később azonban ismét fellángolt: 1987-ben a parkot a világörökség részévé nyilvánították. Ma a terület 80 százaléka elzárt a látogatók elől. Csak néhány bennszülött indián törzs lakhat itt - a los no con- tactados azok, akik nem kívánnak érintkezni a külvilággal. Napjainkban közel 1600 turista látogatja a parkot évente. Any- nyian, ahányan az inka város, Machu Picchu utcáin csak egyetlen napon megfordulnak. Úgy érzem magam itt, mint egy gyerek, aki olvasni tanul. Atalayában, már az alföldön motorcsónakba szálltunk. A dzsungel egyre közelebb került, egyre fullasztóbbá vált a levegő, a nedves forróságot már alig lehetett kibírni. A csónakban rajtam kívül André Bártschi fotográfusnak, két perui vezetőnek, öt turistának és kapitányunknak, Jósé Casillónak jutott hely. Casillo a Manóban nőtt fel, a machigu- engák törzséhez tartozik. Beszéli a dzsungel nyelvét, olyan ügyesen utánozza az aligátorok és a majmok hangját, hogy az állatok válaszolnak neki. Ismertető jele: apró lúdtalpai, melyeken olyan a bőrkeményedés, mint a cipőtalp. Amit mi gumicsizmában csinálunk, azt Casillo mezítláb teszi. Jósé Antonio, a vezetőnk, Limából származik. Mindennap leül két órára, és madárhangokat hallgat kis lejátszóján: Scla- teria naevia, Andigena hypo- glauca, Tigrisoma lineatum. Célja, hogy vakon is bemehessen az esőerdőbe, és pusztán a hangok alapján meg tudja állapítani, hogy mi történik. A Föld 10000 becsült madárfajából az ornitológusok 1000-et számoltak a Manóban, egész Európában csak fele ennyi faj fészkel. Engem túlterhel ez a bujaság. Sehol nincs nyugalom, minden duzzad az élettől, még a levelek sem hullanak le hangtalanul. „Ha egy levél az esőerdő talajára hull - mondja Jósé Antonio -, hat hét alatt az erdő földdé változtatja.” Nálunk, otthon ez legalább egy évig tart. Születés, élet, halál, elbomlás - itt, a Manóban az élet körforgását mint egy gyorsított felvételen nézhetjük végig. Fatutajon evezünk át a tavon, óriásvidrát (Pteronura brasili- ensis) keresünk. Száz évvel ezelőtt még tízezrével éltek Amazóniában, ám bársonypuha- ságú prémjük miatt szinte kiirtották. Napjainkban alig száz példány úszkál a Manú vizeiben. A semmiből tűnnek elő: először körök fodrozódnak a vízen, majd felbukkannak a barna, kerek fejek. Lobos dél ríónak nevezik itt őket, folyami farkasnak. Fogazatuk éles, mint a japán kés. Családokban élnek. Ha éhes a család, még egy krokodil is félhet a vidráktól. ■ A „folyami farkas” valóságban létező meselény, melytől komoly helyzetben még a krokodilnak is tartania kell. Vadászat után egy fatörzsnek támaszkodnak a vízben, a halakat a mancsukba fogják, és leharapják a fejüket. Negyvenöt percen keresztül figyeljük őket, de mintha repülne az idő. Az őserdőben elvész az ember időérzéke. Percek, órák, egy hét - a Manóban töltött tíz nap csendéletek és akciójelenetek folyamává olvad össze. Egy faemelvényen várunk a Manú királyára, a tapírra. Ő a legsúlyosabb állat a nemzeti parkban: 250 kiló, úgy néz ki, mint egy ormányos víziló, és a ló rokona. Hátsója kerek, a pofája hegyes - egy ék, mely a bozótot fúrja. Nappal alszik, éjjel leveleket, gyümölcsöket, ágakat legel, vagy éppen sót nyal az agyagos talajból. Miután két éjszakán is órákon át vártunk a tapír feltűnésére, mindhiába, egy faemelvényen éjszakázunk egy ilyen sónyaló hely mellett. Közel s távol sehol egy tapír. Éjjel elered az eső, a következő reggel az eső viharba csapott át, emelvényünk sziget az elárasztott dzsungelben. Elindulunk. Hatalmas poncsókba burkolózunk, pocsolyák felett ugrálunk, és gázolunk a térdig érő vízben. Rohanunk a sárban, csúszós fatörzsekre mászunk, bőrig áztam. Félek, hogy a következő villám mellettem csap be. Az eső után csend honol. Valahogy magányosnak érzem magam az állatzenekar nélkül, hiányzik a kabócák ciripelése. Aztán elkezdenek csicseregni az első madarak, néhány béka ku- ruttyol, majmok üvöltenek - az őserdő hangja, egy crescendo. Miután három eseménytelen éjszaka után feladjuk a tapírvá- rást, Vanessa látogat meg minket szállásunkon, a Manu Wild- life Centerben. A tapírhölgy félig szeh'd. Ha nem talál élelmet, itt almát kap, hagyja, hogy kiszedjék a tüskéket szúrós bundájából, a kamerák előtt pózol. Öt alma és 50 fotó múlva ismét eltűnik a sűrűben. Másnap csónakunk a Rio Manún zakatol. Hirtelen a kapitány leállítja a motort. Csend. „Jaguár, jaguár” - suttogja, és megmutatja az állatot a folyó partján. Pulzusom az egekbe szökik, fázom és izzadok egyszerre. Bundája arany, szemei borostyánok. Bámulom. Talán tíz másodpercig fekszik a fatörzsön, és nem mozdul. Olyan elegáns, hősies, szinte felséges. Vajon valódi? A jaguár egyetlen ugrással eltűnik az esőerdőben. Tovább szeretném nézni! A végén azt kívánom, hogy a Boca Manóból Cuzcóba közlekedő Cessna ne tudjon repülni. Motorhiba miatt, vagy mért esik és felhős az ég - mindegy. De a gép bukdácsolni kezd a füves kifutópályán, egy óra múlva Cuzcóban vagyunk. Kiveszem a ruháimat a hátizsákból, még mindig nedvesek az esőtől, felületükön penészréteg. A levegő magas páratartalma miatt nem száradtak meg az erdőben. Éjjel háromkor felébredek, amint egy állatot hallok. „Tapír! Tapír!” - gondolom félálomban. De csak egy csaholó kutya. A Manú Nemzeti Parkról általában A mintegy 18 ezer négyzetkilométernyi nemzeti park az eddigi adatok szerint 15 ezer növényfajnak, kétszáz emlősnek, ezer különféle madárnak, illetve egymillió rovarnak ad otthont Jellemzi a vidék gazdag élővilágát, hogy találtak itt olyan fát, amelyiken több mint 70 hangyafaj lakott. A Manú egyik külön érdekessége, hogy észak- és dél-amerikai fajok keverednek itt. Szarvasok és medvék lakják oposszumokkal, tahikkal, hangyászokkal és lajhárok- kal. A nemzeti park jelképe a hárpia nevű ragadozó madár, melyet többek között olyan veszélyeztetett fajokkal együtt sikerült megmenteni a kipusztulástól, mint a kondorkeselyű, az óriásvidra, a puma vagy a jaguár. Megajándékozhatjuk a GEO két lapszámával? Éljen a lehetőséggel, vegyen részt próbaolvasási akciónkban, és fedezze fel a GED világát! Kérjük telefonáljon 2011. december 28-án szerdán 8:00 és 16:00 óra között, és igényelje lapcsomagunkat! G Telefonon: (+36-1) 488-5588 © E-mailben: elofizetes@axels.hu Ajánlatunk 2011. december 28-én beérkezett jelentkezés esetéi érvényes. Pfóbaettasás! ajánlatunk kizárólag az adott megyei naplap terjesztési területén lakéhellyet/tertézkodásl kellel rendelkező előfizetők által eehető Igényié, kérjük, ti egy az adott megyei napilap terjesztési teriaetével kapcsolatosan érdeklődjön a megyei napilap helyi tarifával hívható ügyfélszolgálati telefonszámán. Az ajánlatot azeka természetes személyek veheti, igénybe, akiinek az akciót megelőző 3 hónapon belül a megadott személyes adatokkal és/vagy címen nem nőit érvényes, az ajánlatban feltüntetés raagazn/magazinokra előfizetése, és nem volt prébaelvasása sem. Az előfizetésre és adatkezelésre vonatkozó ren- dehczéseket az Előfizetői Üzletszabályzatban találja a tntw.asiapok.hu oldalén. Az ajánlatban feltüntetett magazinok korábbi lapszámait összecsomagolva küldjük ki az akcióban résztvevőknek, a készlet erejéig. TTTTIA<5TAR sSl , ML ,S M IMBf ^pj a 12 részes sorozat 3. története — ■ - ■ . 1 §8fci
