Somogyi Hírlap, 2011. december (22. évfolyam, 281-306. szám)

2011-12-24 / 301. szám

Számvetés szürettől szilveszterig föl nagy örömre! Ember és állat érzi sejtjeiben a közelítő telet kristály-havával JEGYZET FORIS GÁBOR KARÁCSONYI TÖRTÉNETE Egy éj a jóisten ölében Szentgyörgyfürdőn dolgoztam, üdülő- és gyógyközpontot építet­tünk a Kárpátokban. Akkor há­zasodtam meg, s fiatal felesé­gemmel igyekeztünk Kolozsvár­ról vissza. A gyorsvonat csak Kisléváig vitt, ott át kellett szán­nunk az óradnai személyre. Este későn érkeztünk az ál­mos kis állomásra. Amikor le­szálltunk, mindjárt a személy- vonat után néztem, de nagy meglepetésemre nem láttam se­hol. Bekopogtam az állomásfő­nökhöz, aki amolyan mindenes volt, s megkérdeztem: mikor in­dulhatunk tovább Szentgyörgy- fürdő felé.- Hát bizony, csak holnap reggel - felelte nagy lelki nyu­galommal. - Ha nem tudná, ma karácsony van, szenteste, s Uyenkor minden istenhívő em­ber otthon ül. Egy kicsit rosz­szallóan nézett rám, mintha azt akarta volna mondani: - Te mi a fityfenét keresel itt, amikor a karácsonyfa mellett volna a he­lyed. Ami azt illeti, én is inkább az angyalt vártam volna a jó meleg kuckóban , de hát másnap reg­gel hat órakor már dolgozni kel­lett. Ceausescunak ugyanis fon­tosabb volt a terv teljesítése, mint az, hogy megszületett a kis Jézus. A várótermet nemsokára be­zárták és én ott maradtam 19 éves feleségemmel és két bő­rönddel a peronon, a mínusz 15 fokos hidegben. Sehol egy árva lélek... Azon az éjszakán már más vonat se jött. Egy darabig tanakodtunk, az­tán - mint Mária és József a bet­lehemi éjszakában elindul­tunk szállást keresni. Cégünk egyik titkárnője ép­pen Kisléván lakott, de fogal­munk sem volt, hogy merre. Hát csak mentünk találomra, aztán bezörgettünk az első házba, ahol fényt láttunk. Rendes emberek voltak, útba igazítottak, így az­tán nemsokára megtaláltuk a tit­kárnő házát. Ő azonban sajnos nem tudott szállást adni, mert sok vendége volt Ezért elveze­tett egy helybeli parasztember­hez, aki furcsán mosolyogva né­zett végig rajtunk; egy fiatal pár, akik karácsony éjszakáján szál­lást keresnek. Adott helyet, per­sze nem a tehenek mellett a já­szolban, mint Máriának és Jó­zsefnek a bölcs kovács lánya, ha­nem a tisztaszobában. Sajnos ezt a helyiséget nem fűtötték, így aztán ugyanolyan farkasor­dító hideg volt, mint kint a sza­badban. De kaptunk két jó vas­tag csergét, mivel betakaróztunk és összebújva elaludtunk, mint Ádám és Éva a jóisten ölében. Reggel addig nem engedett el bennünket, amíg meg nem et­tük a reggelit. Nagyon elcsodál­kozott, amikor mondtam, hogy az én nevem Gábor (mint az arkangyalé) a feleségemet pe­dig Mária-Magdolnának hívják. Pénzt nem fogadott el s miután a kapuban hálálkodva elbú­csúztunk, még meg is ölelgetett minket. Aztán lassan elfelejtkeztünk az esetről. Szeptember végén egyszer csak hivattak az irodá­ba, mert egy parasztember ve­lem akart beszélni. Megyek, né­zem, hát olyat formáz, mint a többi szentgyörgyfürdői férfi; széles karimájú kalap a fején, fehér gyolcsing, harisnyacsiz­ma. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni. Kérdeztem hát tőle: - Mi járatban?- Hát - mondta a bajusza alatt mosolyogva -, csak szeret­tem volna látni, hogy megszüle­tett-e már a „kis Jézus”? Akkor esett le a tantusz... Hi­szen ez a mi kedves vendéglá­tónk Kisléváról! De sajnos az élet nem mindig ismétli magát. A „kis Jézusra” a mai napig is várok... Találkozásaim Jézussal jézus leült az ágyam végé­re, ez tizenöt esztendeje történhetett. Hajnal volt, húsvétkor. Titkokról mesélt, amiktől megijedtem egy picit. Reggel elmentem a nagymisére, s utána Kiss András esperes úrnak a sekrestyében beszámoltam a „kalandomról”. Azt mond­ta: írd meg fiam! Húsz OLDAL UTÁN abbahagy­tam, mert ugyan tetszettek a mondatok, de nem eléggé, meg sok mindenre nem is emlékeztem pontosan. Az­tán karácsonykor újabb im­pulzust kaptam: Jézus ismét meglátogatott (tán Ő is lehet türelmetlen?), s jobban vé­gigbeszélgettük a történetet. Antikor felkeltem (vagy fel­ébredtem?), első dolgom volt fölhívni a háziorvosomat, Koch Bélát. Kértem, utaljon be a kórházba, vegyék ki a már régóta rendetlenkedő mandulámat Arra gondol­tam: amíg felépülök, papírra vetem a Sztorit, amire esé­lyem sem volt napilapos újságíróként. A MŰTÉTET TÚLÉLTEM, mert Tóth Ákos inkább volt re­mek szakorvos, mint az írá­saim miatt sokszor megsér- tettnek gondolható siófoki alpolgármester. Kiderült: hatalmas tályog lapult a bal­oldali mandulám alján, ami a szövődményeivel könnyen elvihetett volna a túlvilágra. A gyógyulás időszakában bepötyögtem a számítógép­be Jézus nekem(?) szóló üze­netét. Nem érdekelt, hogy nyomtatásban megjelenjen. Kiírtam magamból, s megnyugodtam. LEHETTEM VOLNA ezután hit- buzgó hívő, de nem lettem. Máig él ugyanis bennem egy jóval korábbi történet, bár az nem Jézusról, hanem üzenetének felkent hordozó­járól szól. Életem hatodik húsvétja előtt Zicsben a pap a böjt fontosságáról beszélt a nagymisén. Ministráltam is neki. Utána fennmarad­tunk a karzaton az orgoná­nál a nagyapámmal; a mi­sén a fújtatót tapostam neki, de amikor elmentek a többi­ek, játszani tanított a fehér­fekete billentyűkön. Amikor haza indultunk, észrevette, hogy magunkkal vittük a templom kulcsát, s megkért, hogy fussak vissza vele a paphoz. Amikor bekopog­tam, a kezében egy hatal­mas kacsacombbal nyitott ajtót, folyt az álián a zsír. Na ja, böjt van... MA SEM TUDOM IGAZÁN, hogy mit gondoljak Jézusról, vagy még inkább az egy­házról, mert hagyják, hogy a dolgok rosszul is történje­nek. De várom Őt, mert tu­dom: Vele könnyebb lenne sok minden. Talán ma is­mét leül az ágyam végére. Bár most már nem Balaton- szabadiban élek, hanem Kaposváron, de tudom: ha akar, akkor Ő megtalál... CZENE ATTILA 2011. DECEMBER 24., SZOMBAT MEGYEI KÖRKÉP Kertünk gyümölcseit: szilvát, szőlőt, barackot magvukig perzseli; Tizian-vörös, rozsdabarna leveleit hosszan röntgenezi ez az aranyló ok­tóberi dél. Az égbolt felhőtlen, áttetszőén tiszta, képlé­keny, mint a megolvasztott üveg. A verőfény elömlik mindenen: síkon, fás, bokros dombol­dalakon. A kertek már tele vannak fonnyado- zó, fejüket lekonyító virágokkal. Ez már az ősz: a gyümölcsérlelő és beteljesítő, termé­keny évszak, kóbor madarak Eldorádója. Az ember számba veszi ezt a kincs-garma­dát, begyűjti az idei termést s készül a télre, mely a távoli hegyek mögött valahol cihelő- dik már, hogy mielőbb átvegye rémuralmát a tájainkon. Most még minden súlytalan, tömör és tün­döklő. Még minden a helyén van, de már a gólyák, fecskék zsibongva zsinatolnak, gyü­lekeznek, a Nagy Útra, Afrika forró égöve alá. A nyár heves lobogása kialszik, csak para­zsa izzik még egy ideig. Már nem vakítja szemünket, csak szelíden melegít. Az udvarokon szilva fő, fortyog hatal­mas kondérokban, a gye­rekek nagy öröm­mel, hos- szú­nyelű főzőkanalakkal kavargatják a mi­nap még hamvasan kéklő szilvasze­mek összegyűlt halmazát. A tökély ez, miben együtt kavarog a szí­nek és az ízek kicsorduló teljessége. De már ember és állat ér­zi sejtjeiben a közelítő telet kristály-havával, a fák meg­fagyott vízesésre emlékez­tető zúzmara-ezüst­jével. Szurok­fekete var- ^ jak invázi­ója szállja meg a pata­kok, tava partjait, dűlőutakat, le­tarolt mezőket, aszott Á-dfPÚ füvű legelőket, szurdokát. Bősz károgásuk betölti a vidé- ' két. A nyár emlékei ijesztő gyorsasággal elfa­kulnak, meghomályosodnak a lélek benső tükrében, míg az ünnepekre készülődés évadja beköszönt a téli tennivalókkal: disznó- perzseléssel, otthoni nagytakarítással, ádven­ti gyertyagyújtással, kalács- és tortasütéssel, énekpróbákkal. „Eöl nagy örömre!” - ők, a gyermekek csendesítik meg zengő han­gon a betlehemi csordapásztorok énekét, majd verses köszöntőkkel cifrázott, vidám színjáték kerekedik: láncos botokkal csö­römpölve, csengőkkel csilingelve, topogva ünnepük együtt az örömhírt: A kisded meg­született! S eztán elkövetkezendő még a Szilveszter- éjszaka is tarka, durrogó röppentyű- csiüagaival, új reménykedéssel, biza­kodva, miközben: végsőt kondul az év. Kezdjük el újra talán, kerék imre k ■ MŰ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents