Somogyi Hírlap, 2011. december (22. évfolyam, 281-306. szám)
2011-12-24 / 301. szám
2 MEGYEI KORKÉP 2011. DECEMBER 24., SZOMBAT A rosseb-bakákat Illyés is megsiratta kaposvári karácsonyok A Munkás Testedző Egyesület intézőbizottságának titkára Nagy Imre lett Ilyenkor, az év végén meg- lassúdik a világ, de szaporábban rajzanak az emlékek. Körénk gyűlnek a régi karácsonyok - vannak köztük békességesek és háborúsak, csendesek és könnyesek -, mi pedig ösz- szeseprünk néhány régen lehullott emlék-tűlevelet... Nagy Zoltán 1899 karácsonyának első napján iktatták be hivatalába a fiatal kaposvári református gyülekezet első lelkipásztorát: Csertán Mártont. A presbitérium nagyszabású ünnepséget tervezett, de Csertán, az addigi „missziói lelkész”, akit két hónappal azelőtt hívtak meg erre a szolgálatra, tiltakozott az egyház pénztárát túlterhelő pompa ellen. Azt mondta, hogy ő „a személyi kultusznak ellensége”, mert az nem kálvinista szokás. A huszadik század némely időszakában bizony elkélt volna ez a puritanizmus... Csertán Márton kaposvári református lelkész 1938-ban vonult nyugalomba, s három évre rá, 75 éves korában hunyt el Fonyódon. 2002 óta a kaposvári Béla király utcában működő református idősotthon az ő nevét viseli. De térjünk vissza a századelő békés ünnepeihez! 1906 karácsonya előtt „A haza kis polgárainak" ajánlott főtéri polgári fiúiskolában nyílt meg Rippl-Rónai József jótékony célú képkiállítása. Ugyanaznap nyitották meg a Kaposvári Korcsolyázó Egylet új jégpályáján emelt pavilont is. 1909. december 25-én a János (a későbbi Dózsa György) utcában kezdte meg működését Kaposvár első olyan épülete, amelyet kifejezetten mozi céljára emeltek: az Apolló Színház. A boldognak mondott - és Kaposvárt valóban a fejlődés útjára állító - békeidőket azonban egy csapásra szétrobbantotta az első világháború, amelyből a somogyi fiúk és különösen a 44-es gyalogezred katonái alaposan kivették a részüket. A harcokban minden korábbinál véresebb hírnévre tettek szert a „rosseb”-bakák, ahogyan az utánpótlását Somogy és Tolna megyéből szerző 44. számú gyalogezred katonáit nevezték. Ilylyés Gyula is megemlékezett róla, hogy már a‘ világégés kezdetén „négy hónap alatt négyszer semmisült meg s négyszer támadt fel újra” a kaposi ezred. Az Apolló Színház megnyitása után pontosan öt évvel már a frontra indult Kaposvárról a híres 44-es ezred 8. menetszázada. 1914. december 25-én délelőtt a Nagyboldogasszony- templom előtt imádkoztak a bakák, s onnan a Fő és a János utcán át zeneszó mellett, lobogó zászlókkal vonult a század az állomásra. Minden puskacső végére fenyőágat kötöttek, a vasúti kocsikat is gallyakkal és fagyönggyel díszítették. A katonavonat másnap ért Ausztriába, s 27-én lépte át a Monarchia és Németország határát. Miután a németek jó ebéddel vendégelték meg a századot, délután háromkor megérkeztek a szászországi Kamenzbe, ahol Frigyes Vilmos trónörökös felesége fogadta őket. A szép porosz főhercegnő cigarettát és feketekávét osztott a somogyi fiúknak, kezet szorított a kaposvári parancsnokkal, s „mindenről nyájasan érdeklődött”. A magyar bakák nemzeti kokárdákat adtak emlékül a német trónörökösnének, aki néhány méteren át versenyt futott az induló vonattal, majd megilletődve tekintett az énekelve távolodó harcosok után. A kaposvári 44-esek menetszázada december 28-án ért az orosz frontra. A szenvtelen hadtörténeti összefoglalók szerint az első világháború éveiben a szerb fronton egyszer, az orosz arcvonalon összesen tizenegyszer kellett teljes létszámra feltölteni a magyar hadtörténetben páratlanul nagy veszteségeket szenvedett csapattestet... Aztán véget ért a háború, de legalább elhallgattak a fegyverek - vagy legalábbis úgy hitték a somogyi székváros polgárai. A remény, hogy a háború- / bán született 1918-as év ^ békében é r Sok somogyi világháborús katona a fronton láthatott életében utoljára karácsonyfát véget Kaposváron, a december 12-ére virradó éjjel foszlott széjjel. Ezen a kétszeresen is sötét éjszakán történt, hogy részeg katonák a hozzájuk csatlakozó civil csőcselékkel együtt kifosztották a várost: feltörték és felgyújtották az üzleteket, s több magánlakást is kiraboltak. Reggelre a füstös, kormos, lőpor- szagú belváros csatatérhez hasonlított. A rend helyreállítására egy matrózkülönítményt indítottak útnak a fővárosból, de kis híján a szerbek is bevonultak Kaposvárra, szintén a béketeremtés jelszavával... Ezért 1918. decemII. világháborús emlékmű Kaposszentjakabon (Horváth Béres János alketása, 2006) bér 24-én elmaradt Kaposváron az éjféli mise. Aztán nyugodtabb karácsonyok sorjáztak a vörös-, majd a fehérterrort átvészelő Kaposváron. 1919-ben karácsony előtt nyitotta meg Piatsek Gyula gyógyszerész a Fő utcai Igazság gyógyszertárat, a város ötödik patikáját. 1921-ben karácsony másnapján tartotta alakuló közgyűlését a Széchenyi téren álló Széchenyi kávéházban a Kaposvári Munkás Testedző Egyesület. (Az intézőbizottság titkárává Nagy Imrét, a későbbi miniszterelnököt választották meg.) 1929-ben a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság rendezett karácsonyi vásárt, a Somssich Pál Gimnázium énekkarának félórás műsora pedig 1940. december 26- án hangzott el a Magyar Rádióban. Az újabb háború árnyai azonban már neki- gyürkőztek, hogy elhomályosítsák a gyertyák egyre bátortalanabb ragyogását. 1942 karácsonyán 315 hadigondozottat fogadott a Kaposvári Rákóczi Atlétikai Club, a Széchenyi Társaskör, a Turul Asztaltársaság és a Kaposvári Segédhivatali Tisztviselők Szövetsége... Bő három hete állt már szovjet megszállás alatt Kaposvár, amikor - 1944 karácsonyán - az újabb német támadás miatt a szovjet hatóságok elrendelték a megyeszékhely kiürítését. Ezt az intézkedést ugyan rövid idő múlva visszavonták, de számos somogyi helységben végre kellett hajtani a kiürítési parancsot. A megyét átszelő front megmerevedése miatt utasította erre a szovjet parancsnokság a magyar hatóságokat. Somogy vármegye alispánja 1944. december 26-án adta ki rendeletét a frontvonalba eső falvak kiürítésére. Az alispán a kitelepítette- ket befogadó községek kötelességeiről is intézkedett: kérlelhetetlen megtorlást helyezett kilátásba azok ellen, akik a szerencsétlen menekülők nyomorúságát önző érdekből kihasználnák. A kiürítést Kaposvárról szervezték, de végrehajtása a polgári hírközlés és a közlekedés szétesése miatt nem volt könnyű feladat Ekkoriban valószínűleg a Nagyatádi járás szenvedett a legtöbbet, hiszen huszonöt községe közül húszat ürítettek ki. A lakosok legtöbbje csak jóval a hadműveletek befejezése után jöhetett vissza a kényszerűen elhagyott somogyi községekbe; a Csurgói és a Barcsi járás települései az utolsók között, 1945 májusában kerültek sorra. A somogyi alispán 1944 karácsonyán kibocsátott körrendeletéből: „Az orosz katonai parancsnokság a mai napon elrendelte a község teljes kiürítését, ami azt jelenti, hogy egyetlen élő ember és állat sem maradhat a községben. A kiürítésnek a mai napot követő három nap alatt kell megtörténnie úgy, hogy december 30-án reggelre a kiürítés befejezést nyerjen. ...Amíg a visszatelepülésre nézve rendelkezést nem adnak ki, életével játszik mindenki, ki a visz- szaköltözést megkísérli... Amit a lakosság nem visz magával, azt zavartalanul eláshatja vagy elrejtheti tetszése szerint... Figyelmeztetek mindenkit, hogy Kaposvár város bejáratait orosz katonai őrség zárja el, ide beköltözni nem lehet, de még a Kaposváron keresztülvezető útszakaszon sem szabad a kiürítésnek történnie, csupán a Kaposmérőtől Juta felé vezető tüskevári elágazásig.” A kaposvári katonák többsége azonban nem itt élte át a legkeményebb időket. A kaposvári 10. gyaloghadosztály 1944 augusztusától kezdve harcolva hátrált a magyar fővárosig. Előbb az Északkeleti-Kárpátokban vetették be, majd a szorongatott helyzetbe került 3. hadsereg támogatására a Duna-Tisza közére irányították. Bár októberben Kiskunhalasnál sikeres ellentámadást hajtottak végre a szovjet csapatok ellen, a somogyi katonákat hamarosan Budapestig szorította vissza az ellenség. A kaposvári egységeknek 1944 végén hatalmas erejű szovjet és román támadással kellett szembenézniük, amely egyre nagyobb veszteségeket okozott nekik. A karácsony sem hozott enyhülést. Pest védelmi vonalának északkeleti részén, Csömör és Fót között a Vörös Hadsereg folyamatos nyomás alatt tartotta a 10. hadosztály állásait. December 25-én a pesti hídfő teljes hosszában elkezdődött a szovjet támadás, másnap a Fót és Pécel közt védekező 10. gyaloghadosztály vonalaiba helyenként több száz méter mélységben törtek be a szovjet és a román páncélosegységek. A T-34-esek lerohanták a gyenge védőárkokat, és hátulról vették tűz alá a magyar állásokat... A hadosztály még harcképes honvédéi végigküzdötték Budapest ostromát. A Budát védő utolsó kaposváriak 1945. február 12-én estek szovjet fogságba. 1945 decemberében, mikor már újra hallgattak a fegyverek, éppen karácsony előtt indított napilapot Kaposváron a Független Kisgazdapárt. Az egypárti diktatúra kiépítésének időszakában, 1950-ben aztán ezt a lapot is megszüntették. Az újság címe ez volt: Somogyi Hírlap. VAS ANDRÁS ÍRÁSA Gulyásleves „Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni." márai Sándor „Nem vagyunk az ajándékozás szokása ellen, ha a vásárolt vagy készített ajándék valóban kifejezi azt a szeretetet, amit egymásnak átnyújtani szeretnénk, és nem az egész év során elspórolt szeretet helyett adjuk.” simon András „Érdekes, hogy milyen varázsa van a karácsonynak. Egyetlen ünnepnek sincs olyan varázsa, és mennyire tartja magát. Az embert ugyanúgy elbűvöli, mint, mondjuk, nyolcszáz évvel ezelőtt.” LADISLAV FUKS „A karácsony a gyermekeké. Mi, felnőttek az újévet ünnepeljük.” AGATHA CHRISTIE Senki sem tudta, mikor került a kőasztalra az első adag gulyásleves. Csak az lett feltűnő, hogy kevéssel dél előtt egyre többen sétálnak a nagypark felé. Kezdetben csak barázdált arcú, véreres szemű hajléktalanok, aztán egyre több kopott ruhás idős ember igyekezett szégyenlősen a Kossuth utcai házak fala mellé húzódva a fák közé. De feltűntek családok is, babakocsit toló anyukák, kisgyerekek kezét markoló fásult asszonyok, akik idegesen próbálták visszarángatni a szürkeségbe előre-előreszaladgáló, időnként boldogan kurjongató nagyobb gyerkőcöket. Eleinte mindenki sietett, ám hamar kiderült, mindegy, mikor érkeznek, a levesből valahogyan mindig mindenkinek jutott. Maradni viszont sohasem maradt. Ahogy a kenyérből sem. Pedig néhányan gondoltak rá, legközelebb már tényleg hoznak éthordót, vagy kislábast, legyen estére is valami kis öröm. Odahaza még jobban esett volna a leves, hiszen terített asztalnál a konyhában leülni, s a gőzölgő tányér fölé hajolni mégis más - olyan távoli, megfakult, szép emléket idéz... Mások egyszerűen csak repetára vágytak, mert tényleg jó volt a gulyás, sok zöldséggel, krumplival, a tetején gyöngyöző zsírfoltokkal, tele szép nagy kocka húsokkal. Akadt persze néhány elégedetlenkedő is, akik szerint lehetett volna csípősebb, de ők is csak csendben, maguk elé dünnyögték, nehogy meghallja a... Hogy kicsoda, senki sem tudta. Pedig sokan köszönték, evés után szép hangosan, aztán kör- bepislantottak reakcióra várva, ám sohasem érkezett válasz, a jótevő kiléte ismeretlen maradt. Az elején egy gennyes szemű hajléktalan ugyan állította, látott egy magas, szakállas alakot, aki gondterhelt arccal, borús tekintettel mászkált a levesezők között, ám mindenki csak legyintett a borgőzös hevülettel előadott történetre, aztán pedig már annyian lettek delente, hogy arctalan, személytelen masszává sokasodott a tömeg. Melynek létszáma napról napra nőtt, az emberek vitték a hírt a napi ingyenlevesről, így jöttek is mindenfélék mindenfelől. Alig telt el két hét, rendre feltűnt egy ájtatosko- dó öltönyös, aki magát alapítványi képviselőnek mondva nekiállt rendezkedni, sorokba terelni a kőasztalok körül várakozókat, különféle ügynökök is megjelentek, hogy akcióikkal kábítsák az embereket, s persze politikusok is odamerészkedtek, ám a levesezők demagóg szövegeik helyett a tányérjaikra koncentráltak. Velük tehát nem volt gond, átnézett rajtuk a tömeg, ám egyszer csak feltűnt egy aktatáskás az önkormányzattól, egy másik az adóhatóságtól, egy harmadik az egészségügyi szolgálattól, papírokat lobogtattak, engedélyek után érdeklődtek fontoskodó arccal, jegyzeteltek sokatmondó torokköszörüléssel, mintát vettek a levesből - az adóellenőr be is kanalazott egy jó tányérnyit -, aztán közölték, ez így nem mehet tovább, rendnek kell lennie, végül a különböző hatósági engedélyek beszerzéséig betiltották a levesezést. Hamarjában meg is jelent vagy tucatnyi köz- területes, szalagokat húztak ki, s nekiálltak leszerelni a padokat és az asztalokat. Az emberek még zúgolódtak valamelyest, aztán beletörődtek a megváltozhatatlanba, s szép lassan szétszéledtek. A legtovább egy magas, szakállas férfi maradt, tekintete eleinte értetlenséget sugárzott, aztán összeszűkült a szeme, ökölbe szorult a keze, arcát az égre emelte, s dühösen nagyon kiáltott. Beleremegtek a falak, a házak, az utcák, a domboldalak, de még a messzi hegyek is. Akik hallották, megesküdtek rá, olyan volt, mint a mennydörgés...
