Somogyi Hírlap, 2007. december (18. évfolyam, 280-303. szám)
2007-12-24 / 299. szám
Gyerekkorom óta ismerem. Volt idő, amikor ugyanabban a kör- folyosós, pesti bérházban éltünk. A tíz év körkülönbség akkor túl sok volt ahhoz, hogy barátnőkké váljunk, de melegszívű tekintetét megőriztem magamban. Annyit tudtam róla, hogy szenvedélyesen szeret repülni, és az ejtőernyős magyar válogatott tagja. Ivanicsné Szabó Gittával sok év után találkoztunk ismét Balatonkeresztúron, abban a családi házban, ahol született, és ahová mindig visszavágyott. Itt szembesültem azzal, hogy népi iparművész lett. A tárgyak, amelyek kikerülnek a keze alól, harmóniát, életszere- tetet, melegséget sugároznak, az ünnepről, az együttlétről szólnak. Szoros kötődése a természethez, az állatokhoz, a szülőfalujához a gyerekkoráig nyúlik visz- sza. Balatonkeresztúron született, ahol ősei az 1700-as években telepedtek le, amikor még csak hét család lakott azon a vidéken. Dédapja 1872-ből származó eredeti obsitját - a honvédségtől elbocsátó hivatalos okiratot - kincsként őrzi. Boldog gyerekkort mondhat magáénak: ott volt a tó, a mező, a határ, ahová tavasztól őszig „kicsapták őket”, futkostak, bújócs- káztak, mezei virágokat gyűjtöttek. Akkoriban - a háború után, az ötvenes években - mindenki szegény volt. De mindenkinek volt egy kis földje, háza, udvara, állatai, és abból tartották el a családot. Ugyanakkor léteztek íratlan normák, együttélési szokások, amelyeket illett betartani, mert ezek biztosították az emberi, élhető világot. Ha valakire azt mondták a faluban, hogy dolgos ember, akkor annak becsülete volt a többiek előtt. A „Tiszta udvar - rendes ház” is norma volt, amint az is, hogy húsvétra ki kellett meszelni a házat, ősszel a búcsúra pedig kicsinosítani, takarossá tenni. A faluban tudták, ki a részeges, ki a megbízhatatlan, és ennek óriási nevelő- és visszatartó ereje volt a felnőttek és a fiatalok körében, akik a faluban maradtak, mert örökölték a földet, a házat, a biztos megélhetést. Aztán jött a téeszesítés, és kihúzták a paraszt- emberek alól a biztos talajt, amibe nagyon sokan beleroppantak. A fiatalok a városokba költöztek, mert csak ott tudtak munkához jutni. Gitta ekkortájt a nagykanizsai gimnáziumban tanult. Majd jött az 1956-os forradalom, a vonatok nem jártak, később sem volt biztonságos a közlekedés, a szülei féltették, így félbeszakadtak a tanulmányai. Pestre ment, mert ott élt a •nagybátyja. Tizenhét éves volt, és szörnyű tragédiaként élte meg a változást, de nem tehetett mást. Azt az életformát akarta folytatni, amit a szüleitől látott, ha úgy tetszik, paraszt akart maradni, mert ott és úgy érezte jól magát. Ivanicsné Szabó Gitta szerint a magyarok nagyon ötletdúsak, és a magyar népművészet az egyik legkreatívabb a világon. Ez megmutatja, hogy kik vagyunk, rég múlt időkről mesél Nagyon félt az első ugrás előtt, de jól sikerült. Később válogatott lett. A fővárosban idegen, rideg világba csöppent. A Goldberger Textilművekben kezdett dolgozni, közben a József Attila Gimnáziumban leérettségizett. Nem szerette a gyárat, a rengeteg embert, a zakatoló gépeket és mivel közel volt Budaörs, amikor tehette, odament, hogy friss levegőt szívjon. A budaörsi repülőtérre keveredett, ahol lenyűgözték az ejtőernyős ugrások. A szíve is belesajdult, amikor nézte őket. Pár napra rá a gyár bejáratánál meglátott egy felhívást: „Fiatalok jelentkezzetek a XI. kerületi MHSZ ejtőernyős klubjába!” Mindez 1959- ben történt. Jelentkezett, elvégezte az oktatást, és egy csuda jó közösségre talált. Lányok, fiúk vegyesen, akikkel jól érezte magát. Aztán elkövetkezett az első ugrás. Félt, de minden jól sikerült, és két évvel később már a válogatott keret tagjaként sokat járt külföldre, versenyekre. Elnyerte a magyar bajnoki címet és Kardos Ferenc vizsgafilmjének lett az egyik főszereplője. Repülőnapokon, légi bemutatókon szerepelt, sikerei voltak, de tragédiákat is megélt. Közben a nőknek is engedélyezték a motorosrepülő-kikép- zést, elvégezte, és egyedül repülhetett. Azt az érzést sohasem felejti el. Senki nem mondta meg, mit tegyen, magára volt utalva, még rádiótelefon sem volt a gépen, csak a térképre hagyatkozhatott, és ez a szabadság, önállóság mérhetetlenül boldoggá tette. Szabadon szárnyalni, uralni a gép mozgását, ennél nincs szebb a világon - állítja a mai napig. Hiába szeretett volna azonban hivatásos pilóta lenni, a szabályok nem tették lehetővé. A kötelékrepülést és magát a repülést azután fejezte be, amikor az egyik társa azon az AN2-es gépen volt, amelyik a nagy ködben a Hár- mashatár-hegynek csapódott, és nem élte túl a tragédiát. Felejthetetlen időszak ért véget az életében. Közben férjhez ment, a Hungarotexnél dolgozott, és onnan ment nyugdíjba számítástechnikai osztályvezetőként, 36 évi munkaviszony után. A műrepülés, amely szabadságérzetet adott neki, magányos sport, de az ejtőernyős ugrásoknál másokért is felelősséggel tartozott. Hitt önmagában, a döntéseiben és soha sem szerette, amikor irányítani akarták. Ezt a férje is tudja és tolerálja. A jótanácsokat elfogadja, és mélységesen tiszteli az okos embereket. Azóta, hogy kézművességgel foglalkozik a maga kis műhelyében, a legfőbb társa a rádió. Kitölti a napjait, ha okos embereket hall bármiről beszélni, vitatkozni. Örökké kíváncsi, tanulékony és szereti a társaságot. Sok minden érdekelte, a művészetek, a számítástechnika, a repülés műszaki oldala, a műszertan, a légkörtan. Most tojásokat fest, karcol, lyukaszt, kosarakat fon, selymet fest, mézeskalács figurákat tervez, gyárt, fest, díszít. A nagyszüleitől örökölte a sokszíTojásokat fest, karcol és lyukaszt, kosarakat fon, sőt selymet fest. nű érdeklődést. A nagyapja olyan ezermester parasztember volt, aki nyáron a földeken dolgozott, de télen, amikor nem volt munka, a barátaival búcsúba, lakodalmakba, bálokba járt muzsikálni, órákat javított és minden szerkezethez úgy nyúlt hozzá, hogy az életre kelt. A nagyanyja pedig párna- és szőttesmintákat rajzolt, készített, és hozzá is messziről jártak az asszonyok tanulni, gyakorolni. Harminc évvel ezelőtt kedvtelésből kezdett készíteni tojásokat. A barátaikat lepte meg velük húsvétkor. Fabók Gyula festőművész sokáig noszogatta, hogy vigyen be néhányat a műtárgyakat árusító állami céghez, az IDEA-hoz. Aztán elérkezett ez a pillanat is. A hetvenes évek közepén történt, amikor száz dollárt adtak a külföldi utazásokhoz. Olaszországba készültek a lányukkal együtt, de elutasították a kérelmet, mondván nem lesz annyi hivatalos valutájuk, amiből a gyereket is el tudják tartani. Bedühödött, festett egy halom tojást, és bevitte. Lezsűrizték, majd szóltak, hogy egy amerikai megrendelés érkezett több száz darabra. Vállalta. Lett devizaszámlája, pénze, utazhattak, és attól kezdve folyamatosan kapta a megrendeléseket. Gitta ösztönös tehetség, aki nem egyvalamiben alkot nagyot, hanem népi iparművészként sok aprósághoz ért, ami végül is egy egésszé áll össze. A különféle figurák, díszítőelemek megrajzolásakor a természet adja számára az inspirációt. Az, amit meglát maga körül. Hisz bizonyos dolgokban, amelyek nem véletlenül kerülnek az útjába. Szerinte ha az ember egy kicsit is figyel a környezetére, sokszor ráérez arra, melyek azok a jelenségek, jelek, történések, amelyek neki üzennek. így volt a magyar népművészettel, amelyet csodás adománynak tart. A népművészet azokról a rég múlt időkről mesél, amelyekben őseink éltek és alkottak. A népművészet azonosságot ad, megmutatja, kik vagyunk, mely néphez tartozunk. Nem kell viselnünk, dísznek kitennünk, de ismernünk kell. Hozzánk tartozik, a múltunk, az együvé tartozásunkat erősíti. Ivanicsné Szabó Gitta tudatosan készült arra, hogy visz- szatér a gyökerekhez, a szülői házba, és az ünnepekhez kötődő népművészeti tárgyakat készít. Kislánya, Réka a nyarakat itt töltötte a nagyszülőkkel. Nem véletlen, hogy ő is az agrárvilág felé fordult, és büszkén mondja magáról, hogy háromdiplomás - agrármérnök, növényvédő szakmérnök és lótenyésztő szakmérnök - „paraszt” lett. A párjával lovardát működtet ősei földjén, amit a kárpótlásból vásároltak visz- sza a szülei, és szőlészettel foglalkozik, tehát a maga ura lett. Gitta nem titkolja, azért térhetett haza, mert férje, István a magyarországi búvárképzés megalapítójaként, kiváló gyártástervező szakemberként, egy Kutyájával járja az erdőt. Mindig minden vi- cik-vacakot összeszed. nagyon sikeres pályafutás után örömmel vállalta, hogy felesége kedvéért a „világ végére” költözik. Ennek már tizenkét éve. És Gitta a kutyájával járja az erdőt, minden „vicik- vacakot” összeszed. Akik ilyenkor látják, bolondnak nézhetik, és elképzelni se tudják, milyen sok gyönyörűséget lehet felfedezni a fenyőtobozokon, és a bodzabogyőt milyen kiválóan lehet tojást festeni. Amikor pedig kimegy a lányához a lovardába, órákon át képes az állatokat, az erdőt, a tájat nézni. Ilyenkor hihetetlen nyugalmat, békét érez. Érződik ez a kisugárzásán, az alkotásain, a tettein. Meggyőződése, hogy mindenkiben rejtőzik valamilyen képesség, tehetség, amelyet csak fel kell ismernie. Bármely életkor alkalmas arra, hogy rátaláljon arra a tevékenységre, amelyben örömét lelheti, alkothat, ami kiteljesítheti az életét. Ha az emberek kicsit jobban figyelnének magukra, törődnének a saját sorsukkal, nem másokat okolnának azért, hogy nincs munkájuk, hogy a családjuk nehéz helyzetbe került, és nem a hamis életideálokat próbálnának majmolni, akkor mindenki megtalálná az útját, a küldetését. Sokaknak felajánlotta már, hogy jöjjön el hozzá, tanulja meg azt, amit ő végez, mert szerinte a magyarok nagyon ötletdúsak, és a magyar népművészet az egyik legkreatívabb a világon. László Ágnes Az égből tért vissza Balatonkeresztúrra portré A faluban tudták, ki a részeges, ki a megbízhatatlan, és ennek óriási nevelőereje volt
