Somogyi Hírlap, 2002. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)
2002-08-25 / Vasárnap Reggel, 34. szám
2002. AUGUSZTUS 25. ARCKÉP Mindenki menjen ki, a Keleti maradhat Keleti Éva vegyészmérnöknek tanult, s véletlenül lett fotóriporter. Ez persze ma már kissé hihetetlenül hangzik, hiszen majdnem ötven éve a magyar fotográfiát szolgálja, ezért is tüntették ki a múlt héten a Magyar Köztársasági Érdemérem Lovagkeresztjével. Hajdan a magyar iparba kihelyezték a diplomásokat, s így került volna Keleti Éva a Fortéhoz, ahol akkor kezdtek színes filmet gyártani. Ám ő még fényképezőgépet sem látott közelről, s mielőtt filmet gyártott volna, kíváncsi lett a fotózásra. Viszont a Magyar Fotó szerkesztőségénél egy életre elcsábult, családja nagy bánatára. S hiába kérte az apja, még az utolsó vizsgáit sem tette le. Véletlenül lett színházi fotós is, eleinte még a színészeket sem szerette, aztán egy legendás Tímár József-fotóval eljegyezte magát a színházzal és a színészekkel. Sokan aztán ragaszkodtak hozzá, még a magánéletükbe is beengedték. Igaz, a gépet sosem vette elő, míg nem érezte, hogy befogadták, s már azt se bánják, ha megörökíti, amit lát. A Ruttkai-Latinovits házaspárról készített felvételei javát máig nem láthatta a nagyközönség. Igaz, ha bármelyik képre egy művész azt mondta, hogy nem szeretné a lapokban vagy kiállításon látni, akkor az sose jelent meg. Persze ritkán fordult elő, hogy egy jó képre ne tudta volna rábeszélni a színészeket. Mióta az Europress Fotószerkesztőségét vezeti, s 57 nemzetközi ügynökséget képvisel, már csak utazásain cipeli magával a gépet, hiszen ideje máskor nincs fényképezni. Színházi előadásokon néha mozognak az ujjai, de ez már csak a rutin, hiszen a gép nincs a keze ügyében. ■ - Állítólag lekéste a felvételit, ezért lett majdnem vegyészmérnök, ha egy másik véletlen közbe nem szól.- Tolmácsként dolgoztam a budapesti VIT-en, s ezért nem volt időm felvételizni. Amikor vége volt a világifjúsági találkozónak, közölték velem, hogy miután az ő hibájukból nem tudtam felvételizni, felvettek az ELTE kémia-fizika szakára.- S hol tanult meg olyan jól angolul és németül, hogy érettségi után már tolmácskodhatott?- A Veres Pálné leány- gimnáziumban, amely akkor fogalom volt. Mi akkor még főzni és varrni is megtanultunk.- Akkoriban, vagyis az ötvenes években többnyire elhelyezték a diplomás fiatalokat, tehát a Forte filmgyárral is szerencséje volt.- Nem is tiltakoztam nagyon, amikor azt mondták, hogy a Forte gyárba kerülök, ahol akkor volt kísérleti stádiumban a színesfilmgyártás. Ám a filmről, s magáról a fényképezésről fogalmam sem volt, még egy fényképezőgép sem volt soha a kezembe, ezért kértem, hogy legalább megismerhessem a műfajt. így kerültem a Magyar Fotó szerkesztőségébe, s ezt nem kellett volna. Egy pillanat alatt be- leszerelmesedtem a fotózásba. Fantasztikus csapatra találtam, aki élt és fotózott, mind ott volt. Vadas Ernő, Pap Jenő, míg a fiatalok között Friedman Bandi vagy Molnár Edit. A családom viszont tragédiaként élte meg a szerencsémet. Szegény apám hiába mondta, hogy legalább az egyetemet tessék elvégezni. Pedig csak egy-két szigorlat hiányzott a diplomához. Mai fejjel persze bolondságnak tűnik, hogy nem volt türelmem az egyetemet befejezni. Nem mintha sok hasznát vettem volna a diplomának.- Színházi fotósnak se készült, mégis az lett, s ahogy tudom, eleinte nem is nagyon lelkesedett a színészekért.- 1956 ott ért a Magyar Fotónál, s a forradalom után nagyon sokan elmentek az országból. A kezdő fiatalokat, amilyen én is voltam akkor, bedobták a mélyvízbe. Farkas Tamás is disszidált, s miután ő volt a színházi fotós, közölték velem, hogy én leszek a Farkas Tamás. Nagyon nem lehetett tiltakozni, pedig akkor még utáltam a színészeket, mert mindig volt valami bajuk. Az egyik este viszont bent voltam a Nemzetiben, s észrevettem, hogy a színpad mögött Tímár József két bőröndöt emelget, hogy bírja- e. Akkor már én is tudtam, hogy halálos beteg. Lefotóztam Tímárt a két bőrönddel, s azóta is ez a legismertebb képe, pedig semmi köze a darabhoz, hiszen nincs ilyen jelenet Az ügynök halálában. Ezt a történetet koronázta meg a szobrász, aki szobrot készített a nem létező jelenetről, ez áll most az új Nemzeti Színház előtt. Nos, ezzel a képpel jegyeztem el magam a színházzal, s aztán lassan megbarátkoztam a színészekkel is. Többször láttam minden előadást, és soha nem adtam ki úgy képet, hogy a színész ne látta volna előtte. Ha nem tetszett nekik egy kép, megpróbáltam őket meggyőzni. A Básti Lajossal való barátságom is úgy kezdődött, hogy az orrműtéte miatt csak egy bizonyos szögből hagyta magát lefotózni. Velem is közölte, hogy csak alulról fényképezhetem. Mondtam, hogy rendben van, de hadd készítsek egy képet más szögből is, s majd eldönti, hogy melyik a jobb. A végén rábólintott az én változatomra, s azontúl sose mondott nemet. Ha rosszkedve volt, szólt, hogy mindenki menjen ki, de a Keleti maradhat.- Ruttkai Évát is az orránál fogta meg?- Ruttkainak turcsi orra volt, s valóban háklis volt * rá. A mi barátságunk is az. zal kezdődött, hogy tekintettel voltam az érzékenységére. Később pedig megengedte, hogy fotózzam őket Latinovitscsal. Három napot töltöttem velük, de csak két nap után kezdtem őket fotózni, amikor már úgy éreztem, hogy befogadtak, nem zavarja őket a gép. Viharos volt a kapcsolatuk, s talán akkor már el is fáradt. 150 képet készítettem, de akkor csak néhány jelent meg. Két éve Júlia, Ruttkai Éva lánya rendezett egy kiállítást a Vígszínházban, mert hát nála is vannak a kópiák, s ott harminc kép volt látható. Szép sikere volt.- Hány kiállítása volt?- Sosem számoltam, bár a legemlékezetesebbek egy indiai úthoz kapcsolódnak. A hetvenes években tanítottam a Nemzetközi Újságíró Iskolán, és több közel- és távol-keleti tanítványom volt, akik később sem felejtettek el. Többek között a volt indiai tanítványaimnak köszönhettem egy hathetes meghívást. Öt indiai városban jártam, s nemcsak előadásokat tartottam, fotóztam is. Amikor hazatértem, az indiai tárgyakról készített képeimből a Néprajzi Múzeumban, Kezek és szemek címmel pedig a Nemzeti Galériában nyílt kiállításom. A kitüntetésemhez pedig épp tegnap gratulált az egyik volt indiai tanítványom, aki itt maradt Magyarországon, s most vendéglője van Pesten.- Az MTI-ben közben 25 évet lehúzott, s mindenki csodálkozott, amikor ’76- ban egy nagy kaland, az Új Tükör kedvéért otthagyta.- Kalmár Gyuri barátom hívott fel, aki épp a napokban halt meg, hogy három íróval, Fekete Sándorral, Csanádi Imrével és Benjámin Lászlóval indítanak egy kulturális lapot. Kalmár csak annyit mondott, hogy gyere át képszerkesztőnek, és én mentem. A kollégáimnál csak a férjem csodálkozott el jobban. Mondta is, hogy lehet így lelépni. Ám épp akkor megbántottak, s valóban gondolkodás nélkül döntöttem. Sosem bántam meg, életem legszebb 15 évét töltöttem az Új Tükörnél. A rendszerváltáskor közölték, hogy erre a lapra sincs szükség. Akkor Torda Pistával találtunk egy tőkést, s elindítottuk a Színházi Életet. Ám a befektető fél év alatt nem gazdagodott meg, így feladta. Akkor találkoztam Havas Henrikkel, s az általa alapított HT Pressnél létrehoztam egy fotóügynökséget, de tőke nélkül az se nagyon működött. Megint helyet kerestem, engem is kerestek, de több maszek állást már nem akartam vállalni. Akkor kopogtattam be Bayer Józsefhez, s elmondtam, hogy lehetne egy komoly ügynökséget indítani, s ő azt mondta, ha kihozom nullszaldósra, mehet. Akkor még azt se tudtam, Szegény apám hiába mondta, hogy legalább az egyetemet tessék elvégezni. Pedig csak egy-két szigorlat hiányzott a diplomához Keleti Éva Született: Budapest, 1931. augusztus 18. Családi állapota: férje Mátray Mihály tévéoperatőr (1954), gyermekei Mihály (1955), Katalin (1959) Tanulmányai: ELTE TTK, kémia-fizika szak (1949-51) Életútja: a Magyar Fotó, majd az MTI (1955-76), Új Tükör, majd a Színházi Élet képszerkesztője (1976-89), a HT Press sajtóügynökség fotóügynökségének főszerkesztője (1991-92), az Europress fotószerkesztőségének vezetője (1992-), a Magyar Fotóriporterek társelnöke, a MÚOSZ elnökségének tagja, a holland World Press Photo nemzetközi elnökségi tagja Díjai: Balázs Béla-díj (1975), érdemes művész (1987), Karéi Plicka Érdemérem, Arany Tulipándíj (1997), Életműdíj (1998), Magyar Művészetért Díj (2000), Magyar Köztársasági Érdemérem Lovagkeresztje (2002) mi az a nullszaldó, de elindultunk. Ma már a világ legnagyobb sajtó és stockügy- nökségeit, szám szerint 57- et képviselünk.- És néha még ráér fotózni?- Már csak az utazásaimon. A férjem, Mátray Mihály tévéoperatőr volt, s régen mindig külön utaztunk. Most együtt bejárjuk ugyanazokat a vidékeket, nemrégiben voltunk Toscanában, Normandiában és Skóciában, s közben felfedeztem a természetet, a mikrovilágot, így köveket, virágokat fotózok. Persze amikor színházban vagyok, néha nyomnám a gép gombját, ami nincs.- A mai fotósok viszont aligha tudnák kilesni Tímárt a színfalak mögött.- Persze, azok más idők voltak. Ma kevés az idő, s nagy a létbizonytalanság. Olyan fotósok kerülnek az utcára, mint Féner Tamás. A mai fotós rohan, beszalad a színházba, készít öt képet, és megy tovább. Régen a színes és a fekete-fehér kép között dúlt a harc, ma a klasszikus és a digitális kép között. Én konzervatív vagyok, esküszöm a papírképre. Ugyanakkor a kép persze, ha lassan is, de utat tört a sajtóban. Mi a német, szövegcentrikus újságíráson nőttünk fel. Nehezen tört utat a kép, de ma már a tévé hatására a néző megtanult képet olvasni. Egy amerikai felmérés szerint az olvasó előbb a képet nézi meg, aztán a képaláírást, végül a szöveget. Leszoktak az újságolvasásról, csak ennyire van idejük, energiájuk. Dalia László Amikor életem első kiállítását rendezhettem meg az Ernst Múzeumban, akkor is ez a kinagyított Tímár-kép fogadta a látogatókat. Nagyon meghatódtam, amikor eljött Tímár József özvegye és a fia is. A fiú könnyezve köszönte meg, hogy ez a kép készült az apjáról, mert ő már mindig így fog visszaemlékezni rá Három napig voltam Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán vendége. Két napig csak éltem velük, beszélgettünk, de a gépet nem vettem elő. A harmadik napon viszont már nem zavartam őket a fényképezőgéppel, s akkor készült 150 kocka. Ez a kép talán a leghíresebb. Ekkor már elfáradtak, s az arcukra volt írva, hogy hagyjuk már abba. Az ablakban ültek, s megkértem őket, hogy vegyék kézbe a régi Rómeó és Júlia-képet, amit szintén én készítettem róluk. Akkor éreztem, végigfut rajtuk, hogy mit éltek meg együtt addig Az Extázis is a kedvenc képem, s a tanítványaimnak mindig mondogattam, hogy a fotózáshoz érzék, tehetség kell, és sok-sok szerencse. Ez utóbbinak köszönhetem ezt a képet. Az American Dance Theater 1976-ban lépett fel az Erkel Színházban, s az egyik táncosnő, Ellis Joyce jött ki a színpadról, amikor hirtelen lekaptam, s szerencsémre az élesség a gépen épp jó helyen volt beállítva