Somogyi Hírlap, 2001. május (12. évfolyam, 101-126. szám)
2001-05-05 / 104. szám
10. OLDAL 2001. Május 5., Szombat - -. ||| Bennünk élsz tovább Téged.leírni egy gépelt oldalon? Lassan negyedszázada már, hogy nem vagy közöttünk, és mégis: elég, ha lehunyom a szemem, érzem illatod, (kicsi koromban úgy mondtam: anyuszagod van), látom aranyszőke hajad, amiről mindig a napsugár jutott az eszembe, és látom szemeidet, melyek, mint a tenger, a zöld ezernyi árnyalatában csillogtak visszatükrözve hangulatodat. , A hír után, hogy nem vagy már többé nekünk, sokáig nem tudtam sírni. (Az orvosok úgy mondták: sokkhatás.) Belül folytak könnyeim nem látható, de jól érezhető, mély barázdákat marva útjukon, örökre bevésett hieroglifákat hagyva maguk után. Áldottalak, amiért két fivért is szültél, nem kellett hiányod terhét egyedül viselnem. És átkoztalak ugyanezért. Amikor egymás után őket is elveszítettem. Sokáig elhittem, hogy az idő gyógyít. Ma már tudom, hogy csak tüneti kezelést végez. A sebek a legváratlanabb pillanatban tudnak elemi erővel újra lüktetni. Amikor az oltár előtt állva nem láthattalak az ünneplő násznép között, amikor világra hozott gyermekeimet éppen neked nem tudtam megmutatni, amikor lányom elmondta nekem első anyák napi versét... Aztán a minap történt valami. Kamasz lányaim ruhát próbáltak a hipermarketben. Egyikük tett egy mozdulatot a tükör előtt. A másodperc tört részéig megcsaltak érzékeim, visszafordult az idő kereke. Te álltái a tükör előtt, Te igazítottad a hajad azzal a jól ismert, finom mozdulatoddal. Azóta tudom, milyen rosszul is hittem, hogy egyetlen, ami megmaradt belőled, az a néhány hajszál, amit a családi medalionba rejtettem az arcképed mögé. Benne vagy Te összeszorított fogaimban. (Észre sem vetted, hogy varrogatás közben mindig így tettél, pontosan úgy, ahogy én. Vagy én teszek úgy, ahogy Te?) Benne vagy unokáid mozdulatában. Benne vagy az első tavaszi napsugárban, a tenger hullámaiban, és benne leszel az én még meg nem született unokáimban is. TORMÁMÉ HORVÁTH ÁGNES Kaposvár, Toldi u. 5. (Ez az írás az első díjat, a Tesco áruház ötvenezer forintos ajándékát kapta.) Egy szép álom Ezt adta nekem Holnap az édesanyákat köszönjük. A Somogyi Hírlap szerkesztősége - ezúttal - rendhagyó módon teszi ezt A Kaposvári Tesco áruházzal közösen arra kértük olvasóinkat, hogy Az én édesanyám címmel írják meg legkedvesebb élményüket A vártnál jóval több pályázat érkezett, valamennyi szírmelengetö, értékes íiás. Köszönjük ezt az élményt olvasóinknak. A legsikerültebbeket adjuk itt közre. Szemüveg helyett puli Szeretnék egy kiskutyát. Nem. Szeretném azt a kiskutyát. Azt a kis fekete pulikölyköt, amelyik itt lakik a suli mellett. Mindig hagyok neki egy kis maradékot a tízóraimból, hogy hazafelé menet meg tudjam etetni. Már előre csóválja a farkát, és olyan esdeklően néz a kis gombszemeivel, amikor meglát. Már el is neveztem Fruzsinának, merthogy kislány kutya. Szerintem neki is tetszik ez a név. Pista bácsi, a gazdája azt mondta, hogy nekem eladja a kis pulit 4 000 forintért, mert látja, hogy mennyire szeretem, másnak a duplájáért adná. Csak az a baj, hogy apa szerint most nincs rá pénzünk. Nem is értem, hogy ez hogyan van, amikor apa és anya egész nap dolgoznak, sőt még sokszor hét végén is, mégis kevés pénzt keresnek. Én csak azt a kiskutyát szeretném. Talán, ha anyának nem törött volna el a szemüvege, meg tudtuk volna venni Fruzsinát. Persze én megértem, hogy így nem tud dolgozni, mert rosszul lát és ez a szemüveg nagyon fontos neki. De mégis, ha annak a kiskutyának nem én leszek a gazdája, akkor szegény kis puli is egész életében szomorú lesz. Hát még én! Megpróbálok még egyszer beszélni a szüleimmel, lemondok minden édességről és inkább gyalog járok a suliba, sőt, a szüli- napomra sem kérek semmi ajándékot, csak ezt a kiskutyát. Itt az alkalom, anya vár a kapuban. Furcsa, hogy ilyen korán hazaért, és a kezében egy fekete kis gombolyagot tart. De hiszen ez csóválja a farkát, éppen úgy, mint a kis Fruzsina. Hiszen ez az én kiskutyám!- Köszönöm, Anya! Anya szeme mosolyog, csak a szemüvege furcsa. Szigetelőszalaggal van megragasztva. LECHNER PÉTER 5. OSZTÁLYOS Kaposvár, Szigetvári u. 111. (Ez az írás a Somogyi Hírlap tízezer forintos harmadik díját nyerte.) TESCO ANYÁK NAPI ÖSSZEÁLLÍTÁSUNK A KAPOSVÁRI TESCO TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT Tudom, hogy minden kisgyerek azt mondja, hogy az ő édesanyja a legszebb, a legjobb. De az enyém egészen különleges. Hogy miért? Ezt mondom most el. Elsősorban azért, mert mindig velem van. Reggel simogatással ébreszt, és együtt reggelizünk. Gondosan fésülgeü a hajam, és kézen fogva kísér az iskolába. Ő vezetett be a számok különös világába, majd írni, olvasni is tanít- gatott. Sohasem szidott meg, ha piszkos lett a ruhám, a kezem, arcom. Az elszakadt ruhácskáimat is nagy türelemmel, ügyességgel varrogatta. Születésnapomra mindig óriástortát süt, és szereti a barátaimat. Karácsonykor mint egy földre szállt angyal álldogál a rengeteg ajándék közt a feldíszített fenyőfa mellett. A gyertyák fényénél szorítom a kezét, hogy két lobbanás közt el ne tűnjön, mint az igazi angyalok. Ha kint már jó idő van, együtt focizzuk át a délutánokat, és óriási gólokat rúgunk egymásnak. De mégis az esték a legszebbek, mert gyönyörű meséket mond, amikben együtt járjuk be a világ legszebb tájait. Ilyenkor azt kívánom, hogy a mesék sose érje? nek véget, mert az álmok után jön a rideg valóság. Amit elmeséltem, ez is egy álom, mert én gyermekotthonban élek, és már sajnos, évek óta nem láttam az édesanyámat. NYÁRI ADRIÁN 3. OSZTÁLYOS TANULÓ Kaposvár, Pécsi u. 217. A lélegzet volt az első ajándéka. A puszta élet. Arra a pillanatra sajnos nem emlékszem, álmomban jön elő csupán. Altkor mindig repülök. Szárnyak nélkül, boldogan. Csak felnézek a tiszta égre, és felemelkedem. Egy ideig csak a kékséget bámulom, majd lenézek a földre. Egy helyben lebegve gyönyörködöm a tájban, ami eddig a percig volt az otthonom. Még mindig érzem a melegét, a belőle áradó szerető életet, aztán felemelem a fejem az ismeretlen világ felé. A mozdulatlanság, ami eddig körülvett, változni kezd. Furcsa érzés száguld végig a testemen, a messzeség felől árad, átölel. Nem látom, de teljes erővel érzem, hogy van. Aztán rájövök, hogy mi az, hogy mire való. Az egész lényemet nagyra tátom, és úgy veszem magamhoz az első korty levegőt. Az érintés volt a második ajándéka. Addig vak voltam a látók világában. Egyedül rettegtem az idegen sötétségben, csak az életem volt, semmi más. Azt hittem, hogy egyedül létezem. Fáztam. Aztán melegebb lett. Először távolról éreztem valamit, de hirtelen elöntött a förró- ság. Az arcomról indult, majd lassan leért a nyakamig. Ismertem ezt a hőt. Az idegen sötétség előtt vett körül, igaz, akkor mindenfelől ez áradt. A szerető meleg végigsimogatta az arcom, és tudtam: nem vagyok egyedül. A hangot is O adta nekem. A kaotikus zűrzavarban számomra csak egyvalaki énekelt. Volt, hogy halk, lágy melódiát. Ez volt nekem a gyenge szellő, ami lecsillapította kis világom háborgó tengerét. Ez volt a lágy napsütés, ami kinyílásra buzdította fejlődő értelmem apró bimbóját. Ez volt a délelőtti meleg, ami megolvasztotta az elmúló sötétség fagyos zúzmaráját. Vidám, pergő dallamokat is dúdolt hozzám. Ha tudtam volna, hogy mi az a nevetés, kacagásomtól lett volna hangos az a nagy, kicsiny világ. A színek varázsát is Ő hozta el. Először csak egy kopár körvonalvilág volt az enyém. Nem tudtam, hogy hiányzik onnan valami. Azt hittem, már ismerem a világ összes csodáját. A pirosat láttam meg először, onnan jött az egyetlen hang. A rózsaszín volt a második, onnan jött a szerető hő. A világosan szikrázó barna volt a következő, onnan jött a lágy illat. A fehéret is megismertem, ez volt annak a színe, ha magához szorított. A kék a takaró, amibe belecsavart. A zöld az ágy, amibe fektetett. És a fekete, amikor magamra hagyott. Az első szeretetet is Tőle kaptam, pedig még azt sem tudtam, hogy mire való. Feneketlen zsákként gyűjtöttem magamba minden morzsáját. Ezt kaptam, ha megölelt, ha megérintett, ha rám gondolt. Később megpróbáltam valamit visszaadni belőle, de Ő ahelyett, hogy megtartotta volna, az ezerszeresét öntötte vissza belém. Ahogy idősödtem, egyre nehezebb dolga lett velem. Neki kellett felépíteni egy erős várat bennem, annak a szeretetnek, gondoskodásnak és törődésnek a hatalmas köveiből, amit Ő és a családom nyújtott felém. A környező világ már akkor nekiesett a falaknak. Először csak apró ütéseket mért rá, de az akkor még oly' törékeny lényemnek kalapácsütésként hatottak. Annyi volt a kísértés, hogy rosszat tegyek, hogy bántsam őt. Akkor - gyerekfejjel - még nem értettem a dolgok lényegét. Megsértődtem a büntetéseken, duzzogtam, ha nem tetszett valami, de Ő csak szeretett tovább, szüntelenül. A vár pedig napról napra erősödött bennem. A törődés köveit a nevetés pillérei tartották. A kapu ölelésből és simogatásból épült fel. A várárok az átélt bánat és a lecsorgott könny vizét zárta magába. A falakat érintő szellő volt a mosolya, a tetőt áztató napsütés a kedvessége. Amikor kezdtem elszakadni tőle, akkor tudtam meg, hogy a felépült vár mire való. Attól a világtól védett, amit addig óvón eltakart a szemeim elől. Véres ostrom vette kezdetét. A kapun faltörő kos dörömbölése zengett, és zeng ma is. A falakat ágyúgolyók szaggatták, a felfakadó réseken álnok gonoszság tört elő. Minden egyes leomlott porszem fájdalmat okoz Neki. Ezt tisztán érzem, és tudom akkor is, ha a saját két kezemmel szakítok ki egy jókora darabot a falból. És ekkor adja oda a legnagyobb ajándékát. Azt, hogy van nekem. Ha elutazom, és előveszem a szendvicset, amit Ő készített, tisztán hallom a helyükre ugró súlyos kődarabok moraját. Ha benézek a szekrényembe a gondosan mosott ruhák látványára, az újból összeálló várkapudesz- kák zaja felel. Ha a hangját hallom, arra a vártetőre hulló tavaszi napfény éneke felel. Minden bánata a várárok vizébe csordogál. Mosolya pedig vidáman simítja végig az édes-komor erőd falait. Erős várat épített, és ha már nem lesz velem, akkor is tartani fogja magát egész életem során. Addig is, ha rám néztek, és meglátjátok bennem a jót, gondoljatok arra: ezt adta nekem az édesanyám. MEZŐ GÁBOR, KAPOSFÖ (Ez az írás a Somogyi Hírlap húszezer forintos második díját nyerte.) ÉDESANYA CSAK EGY VAN. Gyermekként még tudattalanul is tisztában vagyunk vele, s ez a világ legtermészetesebb dolga. Az érintés, a simogatás, a meleget adó ölelés, a semmivel össze nem téveszt- hető illat. Csak mindig így maradjon... __________________________________________fotó: láng Róbert Eg y szál virág mellé Egyszer azt olvastam valahol, hogy az édesanyák könnyei igazgyönggyé válnak. Ha ez így volna, akkor mi nagyon gazdagok lennénk, mert mi hatan vagyunk testvérek. Mind a hatan gyermekotthonban élünk. Tulajdonképpen itt is jó lenni, mert a nevelők ta- nítgatnak, nevelgetnek, szeretgetnek bennünket, de mindig nagyon várom a hosszabb iskolai szüneteket, amikor édesanyámhoz mehetünk. Igaz, hogy az 0 asztalánál nem jutnak olyan finom falatok a tányérunkra, mint a gyermekotthonban, de azért az úgy van, ahogy Petőfi Sándor, a költő is megírta, hogy édesebb otthon a fekete kenyér, mint máshol a fehér. Az iskolában jól tanulok, és mindig azt gondolom, hogy anyukám mennyire fog örülni az ötöseimnek. Összegyűjtött zsebpénzecskémből mindig valamilyen apró ajándékkal lepem meg Őt. Esti imáimban mindig kérem a Jó Istent, hogy édesanyám homlokáról simítsa el a bánatot, és dolgos kezeivel gyakran ölelhesse meg szerető gyermekeit. Anyák napjára egy szál virág mellé ezt az írást neki adom át, és boldogan lesem majd örömkönnyeitől csülogó szemét. MOLNÁR NIKOLETTA 5. OSZTÁLYOS TANULÓ Kaposvár, Pécsi u. 217. Nekem az élet úgy osztotta a kártyalapokat, hogy a sorsom egészen a tv-so- rozatokéhoz hasonlóra fordult. Értem el már az életben kisebb-nagyobb sikereket, de a döntéseim többségét megbántam. Ám a hátam mögött mindig-ott állt egy jóságos lélek, kinek keze igazgatta előttem az utat. Ő az édesanyám. Most is sokat segít nekem e tündéri kéz, és csetlő-botló lépteimet az élet rögös útjain most is Ő vezeti; s láthatatlan aranyfonállal köti össze a sors építette kártyaváraim széthulló lapjait. Úgy látszik, sosem fárad el, noha munkája rengeteg, de sosem panaszkodik. Néha szinte könyörög, hogy masszírozzam meg elnehezült csontjait, s üyenkor rám emeli mélyzöld szemét. Olyan szépen tud kérni, hogy úgy érzem, meg kell neki tennem mindent. Ha jókedvű, arca rózsásan ragyog, olykor nyílnak a tavasz virágai. S ha a szemébe nézek, a tavaszi nap fényét, melegét látom. Ám egyszer ezek a virágok elhervadtak, Csak értünk élt anyukám édesanyja, a mami meghalt. Kiskoromban sokszor kérdezgettem anyát szüleiről. De mesélt Ő magától is. Néha csak úgy, mikor egy-egy élmény, esemény eszébe juttatta a régi emlékeket. Ez az én anyukám, Ő volt a kis árva. Szegény családban nőtt fel, kilenc testvére van, de Ő sosem a nélkülözést emlegette, hanem a gyermekkor örömeit.^ Apukája már akkor meghalt, mikor Ő nyolcéves volt, és most még az anyukája is... Én ötödik osztályos voltam akkor. Anya nagyon sokat sírt, de lassan én is kezdtem belátni, hogy igen erős. Ha nehezen is, de tudta jól, túl kell tennünk magunkat a szenvedésen. Engem is erre tanított. Mami tehát meghalt, de ez a szomorú esemény még mindig nem homályosította el egészen a napot. Ott voltunk neki ketten: apa és én. Ez a derék teremtés csak értünk, nekünk élt. Szorgos kezei sosem álltak meg. Azonban az élet nemcsak áldást, hanem csapást is osztogat, és minket úgy látszott, nem szível. 1998-ban, három évvel mami halála után apa is meghalt. Szörnyű volt ez a csapás, más talán el sem bírta volna viselni, de Ő igen. Ez az angyalarcú teremtés, aki eddig életében mindenkivel csak jót cselekedett, akkor teljesen összetört. Nem akarta őt elengedni. Már csak velem vigasztalta őt az Isten, én viszont a lázadó korban voltam. így sokszor megbántottam és mindig meg is bántam. Csodáltam anyában, hogy könnyét, fájdalmát sosem mutatta. Bátor, tiszteletre méltó asszony. Ez a két tragédia azonban mélyen beleégett a szívébe. Máris itt a tél? A kegyetlen tél, mely szívébe csak úgy hirtelen betoppant. Megfagyasztotta arcán a tavasz virágait. Többé már nem ragyogott szemében olyan tűzzel a nap. A jókedvet, azt a napos, vidám mosolyt azóta már sosem láttam. Elhittem, hogy szomorú, hiszen én is az voltam. Sajnáltam Őt. Most már három év telt el, mely enyhítette a fájdalmat, de apa emléke most is előcsal néhány könnyet mindkettőnk szeméből. A még mindig fiatal anyukám már kiskorában megtanult szenvedni és tűrni. Néha szigorú, olykor szemében a tavasz lágy szirmú virágai tüskés kaktusszá változnak, de nem üt meg sosem, és elmagyarázza, hogy csak a javamat akarja. Azután a tragédia után már csak keveset mosolygott, akkor is szinte az én kedvemért. Ez a mosoly is csak őszies, szomorkás virágokat csalt orcájára. Hová lett a tavasz? Az idő minden sebet begyógyít. Anya erős asszony, a férfimunkát is megtanulta elvégezni, megtanította rá a szükség. A feledés pedig jótékony. Anya már gyakrabban nevet. Nevetése már nem őszies, de a tavasz virágai úgy érzem, örökre eltűntek arcáról, és többé már sosem látom azt a napos, vidám mosolyt. SZŰCS VIRÁG 16 ÉVES Balatonszabadi, Vak B. u. 139. ANYÁK .NAPJA ________
