Somogyi Hírlap, 2001. május (12. évfolyam, 101-126. szám)
2001-05-05 / 104. szám
2001. Május 5., Szombat 11. OLDAL ERŐT AD, ÉS ÖNBIZALMAT. Megvigasztal és megdicsér. Mindig akkor segít, amikor arra éppen a legnagyobb szükség van. Megérzi, ha bajban vagyok.., Ezt csak egy Édesanya tudja. fotó= láng Róbert j Mindig köztünk van Azt gondoltam, könnyebb dolgom lesz, mikor leültem írni, hiszen imádtam az édesanyámat. Számtalan szép emlék köt hozzá mind a mai napig. Most mégis gondban vagyok. Jelképezheti-e egy történet a sokból, milyen is voít ő, aki számomra oly sokat jelentett? Mégis megpróbálom kiragadni élete egy mozaikját, ami rá oly jellemző volt. Édesanyám születésemtől fogva beteg volt, munkát nem vállalhatott, de azt hiszem munkának épp elég volt, amit nap mint nap a családomért tett. Sosem panaszkodott, énekelt, közöttünk szorgoskodott, értünk élt. Talán 11 éves lehettem, mikor egy szép tavaszi este láttam rajta, hogy a betegsége legyűri. Mikor nem láttuk, sírt a fájdalomtól. Magába roskadtan üldögélt kedvenc foteljában, kezében a kézimunkájával, és zokogott. Azt hitte, egyedül van. Segíteni szerettem volna rajta, ahogy ő tette olyan sokszor velem, velünk, vigasza akartam lenni. Mikor beléptem, gyorsan letörölte könynyeit, és szorgos munkába kezdett. Akkor nem értettem, miért teszi. Átöleltem, hogy érezze: mennyire szeretem. 0 pedig a tőle megszokott természetes mozdulattal simogatni kezdett, és ahogy máskor, most is énekelt szívből nekem, nekünk, értünk. Nyugalom töltött el, és úgy éreztem, minden rendben van, semmi baj nem érhet. Pedig én akartam vigasztalni őt, s megint Ő volt az erősebb. Ma már értem, miért volt ilyen „erős”. Csodálom azért, hogy minden fájdalmon felül tudott kerekedni. Számomra Ő testesíti meg a hőst, mert az volt. A mindennapok rettenthetetlen hőse. Már régen „elment”, nincs velünk fizikai valójában, de egész lelke velünk van az ünnepek ízében, illatában, mozdulatainkban. Ami pedig a legnagyobb csoda, belőle most is erőt tudok meríteni a mindennapok gondjaiban. Mert ahogy a költő is mondja „Az anyák halhatatlanok...” KŐVÁRI TIBORNÉ, Kaposvár A hétköznap ünnepei Édesanyám egyszerű ember volt, nem hordott flancos ruhákat, nem festette magát, nekem mégis szép volt. Nem történtek vele különös dolgok, élte az egyszerű emberek mindennapi életét, dolgozott, és tanított szünet nélkül. A hajnal mindig a virágos kertjébe érte, s aztán ment, rendezte az állatokat, jött a kert, a mező, közben mindig jutott ránk idő. Megmutatta, hogy a munka szép, nemes, meg kell becsülni. Ha munkáját befejezte, büszkén végigmérte, és azt mondta: na így gondoltam. Majd hozzánk fordult: tanuljátok meg: úgy kell a munkát elvégezni, hogy magunknak is tessen, s ha más látja, büszkék lehessünk rá. Az esti sötét még munkában érte. Megtanított rá, hogy tiszteljem, szeressem a természetet. Nem kelhetett ki egy kis csibe, nem születhetett egy kisborjú vagy bárány, hogy mi ne lábatlankodtunk volna ott. Anyám soha nem zavart el bennünket. Ünnepnapok voltak ezek. Őrháznál laktunk, közösen mentünk dolgozni a mezőre, megismertette velünk a virágokat, a madarakat, a bogarakat. Mikor valamelyikünk gyűjtésbe kezdett, visszavitette velünk, mert szerinte mindennek ott a helye, ahová az Isten teremtette. Megértette velünk, hogy el kell fogadni a másságot és tisztelni az időt. Segíteni az elesetteken, az öregeken. A bakter- ház ajtaja nyitva állt mindenki előtt. A közeli erdőszélen sátorozó kosárkötők, vándorköszörűs, közeli utcabeliek. Tőlünk senki nem ment el üres kézzel. Téli estéken tollfosztásnál, kukorica morzsolás- nál összejöttünk, hallgattuk a meséit, történeteit. Mikor a család csak maga volt, olvastunk, kézimunkáztunk, előkerült a rokka, anyám szorgos keze alatt a gyapjúból fonal lett, a fonalból meleg kabát. Megtanított arra, hogy a szegény ember mindenből tud valami hasznosat csinálni. Ezeken az estéken megtanultam tőle, hogy mit jelent a múlt, s az emlékek hogyan tanítják meg elfogadni a jelent és várni a jövőt. Barna hajába ezüstcsíkot festett az idő. Egyszer megkérdeztem: milyen érzés öregnek lenni? Nevetett. Én úgy érzem magam, mint 16 éves koromban. Ha az ember értelmét látja annak amit csinál, és tisztelettel fogadja amit a sors rászabott, nem számít az idő. Büszke tartását nem törte meg sem az idő, sem a betegség. Napról napra kevesebb lett. Mikor már tehetetlen volt, s mi fürdettük, egyszer azt mondta: most úgy érzem magam, mint egy királylány, szeretnék elaludni és egy nagy virágos réten felébredni. Úgy gondolom, ilyen lehet a mennyország. Egy hajnalon, jajszó nélkül ment el. Ahogy múlik az idő, egyre jobban érzem, hogy köztünk van a kertben, a virágok között, a mozdulataimban, az intelmeimben. Látom, ahogy megsimogatott egy-egy virágot és azt mondta: ez az igazi csoda. Hát ilyen egyszerű és türelmes volt az én édesanyám, nekem mégis a legcsodálatosabb ember a földön. VOLANICS JÓZSEFRE, Csurgó, Zrínyi u. 1/a Nélküle nem élet az élet Most feltehetően mindenki az élet legfontosabb személyéről ír. Természetesen én is. Ő az, akire bármikor számíthatok, aki minden gondolatomat látja. Ha úgy érzem már semmi sem segít, akkor egy esély van a sok rossz élmény elfeledésére: szorosan megölelem egyetlen reménységemet, és hirtelen minden bajom megoldódik, minden gondom elszáll, minden fájdalmas dolgot ha csak pár percre is, de elfeledek. Ki ez a csodalény, aki körberagyogja az életemet, az életemet, amit neki köszönhetek? Ki ő? Az én édesanyám. • Eddigi életem leghosszabb és remélem legszebb kirándulására kerül sor. Siófokról utazok egy távoli kontinensre, az Egyesült Államokba, Kalifornia államba. Boldog vagyok, mert számomra ez mérhetetlenül nagy dolog, de épp ezzel egy időben végigfut rajtam a hideg, mert tudom, hogy két hétig hatalmas távolság lesz köztem és anyukám közt. 1999. április 15-e hajnali 4 óra van. Elindulok a hosszú útra. Még csak két napja, hogy elváltam édesanyámtól, mégis úgy érzem, mintha évek teltek volna el ez alatt a rövid idő alatt. Már több napja San Franciscóban élvezem az életet, annyira jól érzem magam, hogy szinte nem is gondolok másra, csak arra, hogy életem egyik legnagyobb vágya teljesedett be. Hiszen itt vagyok! Hisz ez Amerika! De mi lesz velem, ha jönnek a magányos éjszakák, és egyedül maradok? Éz a kérdés merül fel bennem. Már jól kiélveztem a vidámparkot is. Fáradtan dőlök az ágyba, rögtön az a személy jut eszembe, aki most az elképzelhetetlen messzeségből nevet rám a gondolatomban. Rágondolok arra a percre, amikor elbúcsúzunk egymástól és amikor az utolsó puszit adja nekem, amiben megérzem, hogy mennyire szeret és mennyire félt most engem. Újból és újból egy térkép jelenik meg előttem, rajta az óriási távolság. Valahányszor behunyom a szemem és őt látom, meglendülnek a karjaim, mert annyira szeretném megölelni. Nem tudom másra terelni a képzeletemet sem, pedig annyira jó volt a mai nap is. Mindig az a dolog jár az eszemben, amitől sírnom kell. Visszaemlékezem arra, amikor tegnap reggel felhívtam az én drága anyukámat. Milyen érdekes volt, hogy itt reggel 7 óra van, de a telefon másik végén ahol édesanyám van, ott délután fél 5. Remegtem attól a kimondhatatlan örömtől, mikor meghallottam meleg hangját, de mindjárt sokkal jobban teltek így a percek. Mert tudtam, hogy ő is jól van, és semmi baja sincs. Álmodozom: senki más csak ő és én egy hatalmas virágos réten. Boldogan nevet rám, és én is nevetek, messziről kiáltok neki: Anyu! Mire ő mintha megértené, hogy most akarom szorosan magamhoz szorítani, elkezd szaladni felém, miközben mondja: Kicsim! Majd egymás karjaiba hullunk, nevetünk és nagyon boldogok vagyunk. Észreveszem, hogy egy forró könny csordul ki a szememből. Úgy érzem magam, mint egy kislány, akitől elvették a játékát. Vagy épp az anyukáját. Én ezt, nem bírom ki! Haza akarok menni! Persze ez csak pár nápig tart, annyira boldog vagyok a forróságban, a pálmafák közt a medencékben és ilyen kedves emberek társaságában, hogy el is felejtem azokat a fájdalmas perceket amikor ráébredek, hogy nincs velem valaki, akit nagyon szeretek. Most az is elszomorít, hogy ma kell itt hagynom ezt a bámulatos világot. De hirtelen eszembe jut: viszontláthatom az anyukámat, aki annyira hiányzik. Ez az egyetlen dolog ami felvidít. Egyre közeledünk a hazánkhoz és a nyakamban dobog a szívem. Felejthetetlen élmény fog maradni ez a perc, amikor leszál- lunk a magyar földre. Egy rejtelmes barna ajtó mögött megpillantom a sok boldog szülőt, és a boldog gyerekeket. Kutatva keresem az én egyetlen anyukámat, akit már annyira látni akarok. A sok ismeretlen arc közül pedig feltűnik hirtelen egy ismerős. Egy csodaszép asszony, akinek az arcára van írva, mennyire boldog. Úgy szaladtam felé, mint álmomban. Mielőtt bármit szóltunk volna azonnal megpusziltuk egymást, mert mindketten tudtuk, hogy erre szomjaztunk egész idő alatt. Boldog vagyok, hogy viszont érezhetem ezt a finom puszit. A távolban rengeteget kaptam az arcomra ebből, de egyik sem volt ilyen édes. Éjjel 12 órakor érkezem meg, mégis teljesen friss vagyok édesanyám láttán. Azt hiszem, ez az élmény az, amivel igazán rádöbbentem, hogy mennyire fontos nekem és mindenki másnak az édesanyja. Ő egy olyan lény, aki minden ember életében a legfontosabb szerepet tölti be. Nélküle nem élet az élet. Ezt ezentúl soha nem fogom, és nem is tudom majd elfeledni. BOGDÁN ZITA, Siófok : Fohász Nincs olyan jó, kedves, bátor Édesanya, mint az én drága jó Anyám. Mert Ő kétszer adott életet: az elsőt 1967. május 6-án, amikor megszülettem, a másodikat 1968. augusztus 30-án, egy majdnem tragikussá vált esemény során. Labdázás közben 16 hónaposán fölmásztam a kút tetőre, ami ideiglenesen volt befedve, és beszakadt alattam. Hét méter mély kútba estem. Édesanyám utánam ugrott, hogy az életemet megmentse. Hála Istennek sikerült is, nekem kisebb horzsolásom lett, de neki annál nagyobb baja esett, megpattant a gerince és a medencecsontja. Azóta is borzalmas fájdalom kínozza. Nem mutatja, nem panaszkodik. Családot alapítottam, két kislányom van, 11 és 7 évesek. Kérem a jó Istent, hogy sokáig éljen, mert ha vele valami történne, bennem összeomlik minden. SOMOGYI ZSOLT, Balatonfenyves Erőt adott a gyógyuláshoz Mit is mondhatnék az én anyukámról, mint azt, hogy ő az egyetlen fény az életemben, ő a legdrágább édesanya! Ezt nem azért mondom, mert minden gyermek hálás az édesanyjának a gondoskodásért a sok szeretetért, én azt hiszem, hogy ezt a „címet” ki kell érdemelni cselekedettel és feláldozással! Elsősorban azért tisztelem, mert a világra hozott, esélyt adott nekem az életre. Úgy, mint egy anyatigris, foggal és körömmel védett az élet olykor sötét dolgaitól. Szigorúan nevelt, nem hagyta, hogy elragadjon a rossz. Tisztességes, az embereket és munkát becsülő nőt nevelt belőlem. Ő akkor bizonyított, hogy mennyire szeret és hogy milyen fontos vagyok a számára, amikor kilencéves koromban beteg lettem. Amikor mellettem volt, mindent jobban el tudtam viselni. Ha a kezemet fogta, nyugodt voltam, de szomorú is, mert ö is velem szenvedett. Rengeteget járt utánam a kórházakba, és velem volt fájdalmas perceimben is. Mindig megpróbált vigasztalni, én pedig hittem neki. Erőt adott nekem ahhoz, hogy kitartóbb legyek. Elképzeltem: mi lenne, ha ő nem lenne vagy milyen is lehet annak, akinek szüksége van az édesanyjára, de valami oknál fogva nem lehet mellette. De hála a szeretetteljes gondoskodásnak és az akaraterőmnek, meggyógyultam. Soha nem felejtem el neki a velem töltött időt, ami 10 évet jelentett, és a segítséget, aminek köszönhetően jobban éreztem magam. Mindent megadott nekem és a testvéreimnek, a szereteten kívül anyagilag is támogatott minket, amikor csak szükségünk volt rá. Ő az, aki az életre nevelt, és megtanította: a célért sokat kell küzde- niink, de ha kitartóak vagyunk, meglesz a gyümölcse. A hálám örökké kísérni fogja, és minden helyzetben számíthat a segítségemre, mert ő az akinek nagyon sokat köszönhetek. FEKETE VIKTÓRIA, Balatonboglár Egy emlékezetes éjféli mise „Melegszívű, dolgos, derék” anyura pontosan illik ez az idézet. Az én anyukám nem egy manöken alkat, de nekem ő nagyon szép. Amikor nagy leszek és családom lesz, remélem, hogy én is olyan gondos, jó és szerető anyuka leszek, mint ö, mert szerintem ez a fontos. Mi római katolikusok vagyunk. A nagymamával vasárnap és ünnepnap járunk misére. A szüléink műszakban járnak dolgozni, ezért, ha hétvégén itthon vannak, akkor is nagyon sok a dolguk, de rám és a testvéremre mindig szakítanak időt. Az én anyukám soha nem beszél csúnyán és mindenkinek megadja a neki járó tiszteletet. Hatéves voltam amikor a mamával karácsonykor éjféli misén voltunk. A családról, a szeretetről, megértésről, az egymásra figyelésről, az egymás iránt érzett megbecsülésről, az emberi értékekről volt szó. Hazafelé az úton azt kérdeztem a mamától, hogy honnan ismeri a mi családunkat a plébános bácsi, mert egész mise alatt rólunk, a mi családunkról beszélt. Az én édes mamámnak könnybe lábadt a szeme, akkor nem értettem, hogy miért sírt. Ma már tudom, hogy a szíve még jobban megtelt örömmel és szeretettel attól a tudattól, hogy én kislányként úgy gondolom, hogy a mi családunk a misén elhangzottaknak megfelelően él. Most 12 éves vagyok, de még most is úgy gondolom, úgy érzek a családom iránt, mint 6 évesen. TÚRI BARBARA, Gyékényes Élni akarok- Halkabban! - szeretném kiáltani, de olyan ólmos fáradság ül rajtam, hogy képtelen vagyok I megszólalni.- Azonnal 50 ml...-... ritka vércsoport... Csak hangfoszlányok jutnak el a tudatomig, sietős léptek zaja és valami gép ütemes kattogása. Aludni akarok, lecsúszni a sűrű, meleg semmibe, mint gyermekkoromba a játszótéri csúszda puha homokjába. Csak elengedem magam, és lebegve úszom a fekete alagút- ban. Itt nem kell gondolkod- j nőm, itt nem számít, hogy mások mit gondolnak rólam, az : sem érdekes már, hogy nem csináltam meg a házi feladatomat. Lassan haladok a mélybe. Furcsa ez a sötétség. Nem látok semmit, mégis képek villannak elém. Látom anya szemrehányó arcát, ahogy utoljára nézett rám. Megint csalódott bennem, mint annyiszor az utóbbi időben. Régen egyszerűbb volt. A szüleim megmondták, hogy mit csináljak, és én a „jó gyerek” azt tettem. Mostanában úgy tűnt, hogy minden és mindenki megváltozott körülöttem. Anyának már nem mesélhetem el esténként, hogy mi történt aznap. Úgysem értette volna meg, vagy még rosszabb, kioktatott volna és elmeséli, hogy az ő kamaszkorában ez egész másképpen volt. Itt volt például a szobám színe. Én feketére szerettem volna festetni. És hogy az öcsém is 1 ugyanabban a szobában lakik? Ugyan kit érdekel! Én is évekig kénytelen voltam elnézni a macis tapétát a falon, pedig az aztán igazán ciki volt a barátaim előtt. A suli sem ment valami jól, pedig minden reggel felkelés előtt megfogadtam, hogy igenis tanulni fogok, de valahogy olyan gyorsan eltelt az idő a számítógép előtt, s a vége csak az lett, hogy anya megint szent beszédet tartott. Az utolsó vitánkkor azt mondtam anyának, hogy ő csak azt akarja bennem látni, ami ő nem lehetett, és mindig valami olyant akar elvárni tőlem, amit pedig én nem szeretnék, és hogy hagyjon végre békén. Ekkor olyan furcsa lett az arca, mintha sírni szeretett volna, pedig anyát csak akkor láttam sírni, amikor a nagymamám meghalt.- Anya, hidd el, én nem ezt akartam! Nem így akartam! - Ezt kellett volna mondanom, de valahogy nem tudtam kimondani. Felültem a motoromra, s az utolsó kép amire emlékszem, egy teherautó hátulja volt, ami előtt már nem tudtam lefékezni. Most itt lebegek a semmiben. Ez jó. Nem akarom a fényt. Csak... Csak anyától kell még bocsánatot kérnem, aztán..., aztán a többi mindegy. Valami húz visszafelé. Ez a meleg érintés, ez anya keze. És ez a hang is az övé.- Tudom, hogy ébren vagy kisfiam. Mindig így ráncolod a homlokod, ha nagyon akarsz figyelni valamire. És szeretném, ha most nagyon figyelmesen meghallgatnál. Azt hiszem, nem figyeltem rád az utóbbi időben eléggé, vagy talán rosszul. Már elfelejtettem, hogy milyen nehéz 14 évesnek lenni. Milyen elcsépelt mondás a „nehéz kamaszkor”. Pedig igaz. Együtt kell megoldanunk, de ahhoz élned kell, hallod!... Anya nem haragszik! így is szeret. Ki kellene nyitnom a szemem, megköszönni anyának. Mit is? Mindegy. Élni akarok! LECHNER ISTVÁN 14 ÉVES Kaposvár, Szigetvári u. 111. ANYÁK NAPJA _______
