Somogyi Hírlap, 2000. július (11. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-15 / 164. szám

12. oldal - Somogyi Hírlap H É_T V ÉGÉ 2000. Július 15., Szombat HH Bach és a „kis Vamus-gyerek” gyed 9 után 5 perccel h^lt meg. S miután jól vizsgáztam temetőgond­nokságból, beleegyeztek a koncertbe. A tévé is egyből rámozdult. Nem lesz tetszésnyilvánítás, a végén a 300 tagú kórus­sal együtt énekli a kö­zönség a Máté-passiót. Az a 4-5 ezer ember, aki oda eljön, egy életre megtanulja, hogy a mes­ter mikor halt meg.- Bach életének szinte minden másodperce a kisujjában van, még a koponyáját is kezében tartotta már. Milyen embert lát, ha elképze­Varnus Xaver 1964. április 2Hn született Buda­pesten. Elvált, kát gyermeke van. Klstétányi Melin­da orgonaművésztől tanult, akit mesterének tekin­tett. s akihez emberileg is gazdag kapcsolat tűzte. Másik szellemi atyamestere Faludy György irá. aki­től középkori irodalmat, történelmet, és életet ta­nult. 1981-ben Párizsba, majd Kanadába ment, so­káig Torontóban élt. 1977 éta koncertezik, több mint félszáz orgonalemeze jelent meg. a legtöbb eladott példánnyal büszkélkedhet hazánkban. Négy évig a Zalaegerszegi Orgonafesztivál igazgatója volt. 1996-ban jelent meg az Isten majd megbo- csájt, az a mestersége című könyve, majd két év múlva következett a Folytatás. Koncertjeit tömegek látogatják, a legnagyobb Ismertséget azonban a Meglepő és mulatságos című tévéshow hozta szá­mára. Az első magyar közéleti ember, aki fölvállal­ta másságát: az azonos nemüekhez Is vonzódik. A tűzpiros, nyitott sportko­csiról a rendszáma hamar elárulja tulajdonosát. Xaver 3, ez csak az orgonaművé­szé lehet. Bár egy kislányt lekorholt az anyukája: ugyan, kicsim, nem csak egy Xaver van a világon! Téve­dett. No, nem a névstatiszti­kában, hanem az autó tulaj­donosát illetően. Legendás késő, de a háromnegyed órás csúszás már aggaszt: talán egy másik kávéházban ücsörög. Aztán megérkezik, hófehér ing lo­bog rajta, gomblyukában nap­szemüvege, kezén BOY feliratú­óra. Elnézést kér, a kórházban lá­togatta unokatestvérét. Leülünk. Albumot és fotót ad, és a közeli székesegyházról máris eszébe jut­nak az orgonák.- Kérdés, hogy tíz évvel a rend­szerváltozás után valóban olyan rossz állapotban vannak-e az egy­házak anyagilag, mint ahogy a hangszereik mutatják. Az ingat- lan-visszakapások nem erre utal­nak. Az orgonák állapota sokkal inkább azt tükrözi, hogy Magyar- országon a zenekultúra soha nem volt az általános műveltség része. Majd' minden mérnök, író, aki egyébként teljesen tájékozott a vi­lág dolgaiban, hozzáteszi: de hát botfülű vagyok! Ez a mondat Fran­ciaországban vagy Németország­ban egyetlen nagypolgári társaság­ban sem létezik. A botfülűséggel, ezzel az álságosán felfedett hiá­nyossággal elárulják azt - pedig senki sem szolmizáltatni akarja őket -, hogy semmit nem tudnak Mozart, Bach életéről. Ha egy tár­sadalom kiiktatja a zeneművelés intézményét, akkor miért várnánk el a papoktól, hogy megépíttessék az orgonáikat.- Az állam nem kapható erre?- Most nagy remény van arra, hogy Európa legnagyobb orgoná­ját építsük meg Budapesten, az egyik hatalmas bevásárlóközpont­Varászlói földbirtokos ban. Arra gondoltam, hogy ha Phi­ladelphiában a kultúrát jelenthette a századfordulón az, hogy egy ak­kori plázában megépült a világ leg­nagyobb orgonája, akkor Bach­nak az nem tesz rosszat, ha Ma­gyarországon is megépül egy. Miu­tán az állami szféra erre nem moz­dult, vállalkozói tőkéből, 200-400 millió forint közötü költséggel. En­nek óriási lesz a hozadéka. Egy or­szág, azt gondolom, elsősorban ar­ra legyen büszke, hogy kulturáli­san mit tud letenni az asztalra.- Beszélt a zenei kulturálatlan- ságról: a koncertjein mégis több ez­ren vannak.- Nincsenek illúzióim. A közön­ség töredéke, 15-20 százaléka jön a zenéért. Jönnek divatból, jönnek elvi okból: a koncertjeim látogatá­sa a bigott konzervativizmus és a nacionalizmus elleni csöndes harc is egyben. Persze, a zene észrevét­len is hat: aki csak a szimpátia mi­att jön, előbb-utóbb ő is megkü­lönbözteti a D-moll tokáta és fúgát egy Mozart-műtől.- A zene minden közegben ugyanúgy működik? Mindegy, hogy plázában, temetőben vagy templomban szólal meg?- Az orgonazenéhez nem szen­teltvíztartó kell, hanem jó akuszti­ka. Ha becsukja a szemét és az akusztika megfelelő, az maga a csoda. Magyarországon a 80-as évek közepéig azért voltak népsze­rűek az orgonakoncertek, mert az emberek hivatalosan nem mehet­tek templomokba, s egyfajta nosz­talgia, csendes ellenállás vitte őket oda. Ma több híradásból arról érte­sülök, nincs nosztalgiaérzés az egyház felé, sőt! Persze, egy Vár­szegi Asztrik mindig Várszegi Asztrik marad, s ettől Balás Béla érdemei sem csökkennek: a ka­posvári megyéspüspöktől a minap megindító misét hallottam. De amíg a vidéki papok éhbérből él­nek, a főpapok limuzinnal járnak, s az ingatlan-visszaharácsolási őrület folyik, ezt az emberek'nem nézik jó szemmel. A történelmi egyházak jelentős része 1989-90- ben furcsa módon nem a lelkeket akarta visszaszerezni, hanem az épületeket. Fordítva kellett volna.- Az egyházakat, ha csak teheti, keményen ostorozza. Miért?- Nem lenne sem­mi bajom, ha nem a hangszeremet verné ugyanez a csapás. Ez a művészeti ág erősen az egyházakhoz kötő­dik, kötődött, ez az oka, hogy mindezt kri­tika alá vontam. A mű­vészeknek megvan az az előjoguk, hogy bi­zonyos fokig szóki­mondóbbak lehetnek saját tevékenységük vagy reményeik okán, mint mondjuk egy po- liükus. Furcsa lenne, ha nem lenne bennem egyfajta társadalmi mocorgás, szociális érzékenység ez ügyben. Az alapítvány is erről szól. Hallott róla?- „Nem pofázni, segíteni” - ne­héz lenne elfelejteni.- így van. Egyfajta mániákus el­határozás, hogy a társadalmat ne­mesítse vagy jobbá tegye az em­ber. Rájöttem, ha az ország anyagi elsorvadását csöndben végig né­zem, s csak sütögetem a saját pe­csenyémet, akkor előbb-utóbb a saját közönségemet emészteném el magam mellől.- Nem szélmalomharc ez?- Tudom, mindez csak az em­ber lelkiismeretén segít, lényegi segítséget nem lehet adni senki­nek. Az jut eszembe, amikor Faludy Gyurka bácsinak még nem volt lakása és a magyar írótársada­lom erről nem vett tudomást. El­kezdtünk neki gyűjteni, kiadtunk egy bakelitlemezt, ő verseket mon­dott, én orgonáltam hozzá. Akko­riban egy levélváltás során Göncz Árpi bácsi azt írta nekem, hogy „Tudod, Xavérkám, tanapság csak az ilyen állampolgári kezde­ményezések hozhatnak jó hangu­latot és lelki világot”. Ebben hi­szek.- Az alapítvány címéből, ami egy kisebb gyomorba vágással fel­ér, mire következtethetünk: dühíti, elszomorítja, elkeseríti a mai való­ság?- A mondat - aminek bejegyzé­sén a bíróság fél évig kotlott - nem tőlem származik. Gobbi Hilda em­lékkönyvébe írta be Hevesi Sándor ennek a mondatnakaz elődjét: Hil­da, nem pofázni, dolgozni! Hevesi Sándor beszélte olyan szinten a magyar nyelvet, hogy ha ezt elfo­gadhatónak tartotta egy barátja fe­lé, akkor a társadalmat miért ne le­hetne meggyomrozni vele.- Egy intemeükereső 129 Vamus Xaver-találatot adott ki, köztük a Botrányfi alcímű fórum hozzászó­lásait. Botrány finak tartja magát?- Nem hiszem, hogy vannak ilyen elkönyvelések. Különöskép­pen sosem foglalkoztatott a sze­mélyem megítélése. Ahány ember, annyiféle képet lát. Az ország har­minc százalékának művész úr va­gyok, harminc százalék artikulá- latlan támadásával nem tudok mit kezdeni, a fennmaradó egyhar- madnak pedig én vagyok a Xavér. Amíg a média nem sulykolt bele a rendszerbe, addig IQ-szinten az 50 fölöttiek ismertek Magyarorszá­gon. Most megismertek az 50 alat­tiak is. Ezt el kell fogadni.- Azért az másnak nem jutott eszébe, hogy ágyból vezessen mű­sort.- A Music Box keresett meg, hogy az alapítványnak szeretné­nek segítem, műsoridővel. Kitalál­tunk egy műfajt, két ágy van a stú­dióban, és mint egy koleszban vil­lanyoltás előtt, beszélgetünk. Ez ébben a formában két adás után megszűnt, ugyanis a videoklipek miatt több órán keresztül kellett volna ágyban tartanom az áldozataimat. Ekkor az eddigi legnagyobb produkciót gyártó pro­ducer hölgy fölajánlot­ta a folytatását lehető­ségét. Tárgyalunk a TV2-vel. Xaver esti me­séinek első részét már leforgattuk Garas De­zsővel, Pokrivtsák Mó­nikával. Korábban a milliomosműsor veze­tését ajánlották föl. Azt mondtam Tolvaly Fe­rencnek és Bányai Gá­bornak, akik kiváló emberek, írók: becsül­lek benneteket, de ne nézzetek le annyira, hogy ott üljek, belevi­gyorogjak a már kissé összeeső arcommal a kamerába, és azt mondjam: „Kedves né­zőnk! Hogy kitudja fi­zetni a telefonszámlát, válaszoljon a követke­ző kérdésre! A mohácsi vész Mohácson volt vagy Párádon?” Mindent, amit - lehet, hogy sok helyen támadható - imidzsként fölépítettem, azonnal lerombolnám. Hadd ne adjam a nevem ilyesmihez, ha már az or­szágot próbálom értelmileg följebb húzni koncertekkel, anekdotákkal, a műsorok előtt utána olvasok mindennek. Érdekelnek a vendé­geim, szeretek velük beszélgetni. Szerintem a legrosszabb próbálko­zásaim is fölötte lehetnek a ma­gyar médiaközépszemek.- Július 28-án a Kerepesi temető­ben ad koncertet Bach halálának 250. évfordulóján. Miért ez a hely­szín?- Félig-meddig a Kerepesi te­metőben nőttem föl, nagyapám sokat vitt oda sétálni. Amikor fel­hívtam az igazgatót, nála és a sír- gondnokoknál is többet tudtam a sírkertről. Apám jelentős amatőr fotós volt, aki földolgozta a teme­tőt. Régóta akarok ide koncertet szervezni, de Halottak napján olyan hideg van, hogy mindenki odafagyna a székhez. Az évfordu­ló kapóra jött: július 28, jó idő lesz, ráadásul Bach este háromne­lli- Mindig arra gondolok, hogy ezek az emberek nem önmaguk márványszobrai voltak. Thomas Mannról tudjuk, hogy miközben írta a Józsefet, melyik kocsmába járogatott, tudjuk, hogy Mozart le­veleiből elég pajzán élet tükröző­dik. Életem nagy példaképe, Faludy György világéletében na­gyon is ember volt, kicsapongott és tudott szent lenni is. Bach-ból minél többet szeretnék tudni, ami emberi. Szeretném mindinkább igazolni: ahhoz nem kell aszkéti- kus, vüágtól elforduló, mogorva, vén hülyének lenni, hogy az em­ber ezeket a műveket megtudja ír­ni. Az aszkétizmus a művészet szempontjából veszélyesebb, mint a kicsapongás, mert kristályvegyü- letét állítja elő a szavaknak, de az élettel több közösséget nem mu­tat.- Hogy készül a koncertekre? Hogy kezeli az elvárásokat, amiket az odalátogatók táplálhatnak a művekkel, az előadással szemben?- A legtöbbet Bach vár el. Hi­szek abban - hiszen világéletem­ben csak az egyházi vezetőkkel volt összetűzésem, soha nem az Istennel -, hogy ott ül majd a mennyországi vacsoraasztalnál, s le-lehallgatózik: a kis Vamus- gyerek mit csinál odalent. Nekem elszámolásom vele van.-És a többezres közönség?- Valljuk be őszintén, a 4-5 ezer emberből valószínűleg én tudom legjobban ezeket a darabokat, úgy hogy nincs mitől tartanom. A 4-5 ezer ember annyit tesz - bocsánat, hogy kimondom -, de némiképpen rontja az akusztikát. Abban a perc­ben, amikor befordulok az orgona felé, azután csak az iszonyatos ma­gány van a szerzővel és a művel. Ha közben gáztámadás történne, s kihalna mellőlem mindenki, azt sem venném észre. Haláleset már volt, rosszullét is, és szültek is már a koncertemej.- Azért Bach-ra, Vamus Xaver- előadásban nem lehet rossz meg­születni.- Köszönöm. BALASSA TAMÁS Xaver zalaegerszegi városi orgonista volt, amikor az egyik hirdetési újságban jutá­nyos árú ingatlan-ajánlatot talált: Varászlón kis ház telekkel eladó. Nem hitt a szemé­nek, hogy ilyen olcsón is ingatlanhoz le­het jutni, ezért telefonált, s azonnal lecsa­pott a birtokra. Azóta alig néhányszor járt a megyeszéli, eldugott kistelepülésen, s örömmel tapasztalta, gond nélkül küldheti az SMS-eket, ami egyfajta létszükséglet nála. A varászlóiak szeretik és büszkék hí­rességükre, még ha ritkán is veti a sors hozzájuk. Xaver pedig örül, hogy birtoka biztonságban van: még az arra felé nem ritka betörések is messze elkerülik. Hi­szen ez - mondja a közrtyelv - a „Mű­vész Úri háza! Üzenet a kórház nővéreinek Vamus Xavér szereti Kaposvár belváro­sát, az elmúlt héten mégis szomorú ak­tualitása volt többnapos itteni látogatá­sának. Karambolt szenvedett unoka- testvére mellett akart lenni, akit a Kaposi Mór kórház intenzív osztályán ápoltak. Interjúnk végén - ebből is lát­szik, tapasztalt nyilatkozó és íróember - fölteszi a kérdést, hogyan magyaráz­zuk somogyi látogatását, nyilván említ­jük a balesetet, a kórházat. És kéri is, említsük. Elindítjuk ismét a felvételt, és ő alázattal, őszintén fogalmazza mag­nószalagra érzéseit a nővérek, orvosok munkájáról. „Rettenetesen lenyűgöz, hogy ezek az egzisztenciálisan periféri­án lévő teremtések, ott a kórházban milyen hihetetlen önáldozással szekun- dálnak a természet nagy erői mellett. Tényleg látszik, hogy szívből jön a mo­solyuk. Csókolom a kezüket.” Xaver elérzékenyül. Isten minden évben ki­mér neki egy alapos megpróbáltatást, és ö ehhez nagyon gyenge, suttogja. És túlcsordul a könny szemhéján. Könyvespolc ________ __________________________ M árai Sándor: Ami a naplóból kimaradt 1948 Egy ilyen dm mindig fölkelti az ol­vasók érdeklődését. Vajon miért kel­let ezeknek a jegyzeteknek, vissza­emlékezéseknek kimaradni Márai Sándor talán legfontosabb művéből, a folyamként áradó naplósorozat­ból? Természetesen nem szándé­kos kihagyások ezek. Az emigrádó önként vállalt, ám keserű magányá­ban búvópatakként törnek elő az íróból az újabb és újabb gondola­tok, a szülőföldhöz kötődő ezernyi emlék. Megfogalmazása egy marok­nyi magyar sorsnak. Márai Sándor gondolati liánként ölelnek körül bennünket. De nem fojtogatnak. Ellenkezőleg. Ez a hihe­tetlen gazdagságban áradó szöveg minden olvasóját megállásra készte­ti. Megállásra és számvetésre. Több, mint ötven éve születtek ezek az írá­sok. És alkotójuk mi mindent tudott az emberről! Az emberről csakúgy, mmt a világtörténelem bekövetke­zett fordulatairól. Sokszor szinte fé­lelmetes ez a látomás. Ilyesmire csak a legnagyobbak képesek... Műiden érdeklődő előtt ismert, hogy 1948 Mára Sándor életének talán legdöntőbb éve volt. Ez év au­gusztusában hagyta el véglegesen Magyaországot. Ő még nem szán­ta véglegesnek ezt a búcsút. Re­ménykedett, hogy hazáját, egy újabb „igazabb” hazát még viszont­láthat. A sors kegyetlen fintora azonban ezt nem adta meg neki. Dehát valóban el kellett neki mennie? Igen. Ez a Napló talán leg­fontosabb tanulsága. Minden író számára a legkegyetlenebb élethely­zet, ha hallgatásra kényszerítik. Ha nem mondhatja el igazán, nyíltan gondolatait. A negyvenes évek má­sodik felében sokan - íróbarátai kö­zül is - szemére vetették, hogy miért hallgat. A Napló röviden és tömören adja meg rá a feleletet: „Én azért hallgatok most, mert már alig van kihez beszélni.” Ő is vallja Gide-el, nagy francia kortársával együtt- hangzóan, hogy minden jobb-és baloldali diktatúra ellen meg kell maradni a szellemi szabadság hívé­nek... Az író nem alkothat olyan kö­zegben, amely elsorvasztja az egyént, gúzsbaköti nemcsak a testi, hanem az alkotói szabadságot is... Igen. Nem maradhatott más, mint az emigráció. Az önként vállalt világpolgárság szerepe. Hiszen Márai Sándor számára a polgárság volt minden. Ez az a réteg, amely nemcsak magas fokon alkotta és be­fogadta a kultúrát, hanem magas szinten terjesztette is... És száza­dunk egyik legnagyobb polgári, de oly sokunkhoz szóló alkotójának műveit az új rendszer zúzdába, vagy a kiadók pincéibe kény­szerítette... Nem gondoljuk azonban, hogy ezek a vallomások a magamutoga­tás, részvétkeltés jegyében fogan­tak. Nem. Mára Sándor sokkal na­gyobb író és sokkal nagyobb ember annál, hogy tollát ilyen szándékok vezérelnék... Mmt már jeleztük, a „kimaradt” Napló sokkal több sze­mélyes vallomásnál. Aggódás az emberért, a még megmaradt embe­ri értékekért is. A hidegháború felé sodródó világ a mindent elsöprő atomháborúhoz vezethet. S a pom- peji romoknál morfondírozó íróból kiszakad a keserű gondolat: „így kerül majd elő egy napon a világ számára a magyar irodalom is, a trágyadombból, amibe egy új vul­kán, az atomháború, beletemeti az európai műveltséget...” Ez szeren­csére nem következett be. De egy másik megállapítása megdöbbentő­en és keserűen igaz. És napjaink­ban aktuálisabb, mint bámtikor: „Felnőtt egy nemzedék, amely megtagad mindent, mert nincs szüksége a műveltségre...” Pompeji, olvashattuk az előbb. Hiszen akkor az író „jól” él. Itt lehet Dél-Olaszországban, a vüág egyik legszebb táján. Jól él? Rozoga lakás­ban telnek a napok. S hiába jelen­nek meg külföldön a művei, a „fel­fordult” Európában a jogdíjak csak gyéren csordogálnak... A táj azonban valóban csodála­tos. Nápolynak és környékének a bemutatása a könyv legszebb lapjai közé tartozik. De nemcsak útleírás ez. Vallomás a dél-olasz emberek­ről is. Erről a nyüzsgő hangyaboly­ról, amely egyszerre vidám és szo­morú. Márai Sándor is érzi, hogy minden keserűség ellenére tovább kell alkotnia életművét. Ahogy le­het... Miközben nézi a nápolyi öb­löt, ahol „a tenger úgy szikrázik, mintha csillagszórókat dobálnának bele az angyalok...” dr. sípos csaba

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents