Somogyi Hírlap, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-10 / 83. szám

Riport: A háború üldözöttjei

™ Negyedik oldal ~

1999. április 11.

Összeállításunkban albán lakók és menekültek nyi latkoznak. E vallomások elvileg megbízható forrás ból származnak, de ennek nem tudtunk utánanéz ni, mert Koszovóban nincs többé szabad sajtó.

Masir Rexhepi 43 éves celini matematikatanár:

A bevonulás maga volt a horror. Egy 22 éves embert, Ayim Ramdanit azzal gyanúsítottak, hogy a koszovói felszaba- dítási hadseregben harcolt. Félreállították és a szülei szeme láttára lőtték agyon. Egy másikat, aki megtagadta a jugoszláv hadsereg behívóparancsát, kiszólították a sorból, és a felesége és gyerekei előtt fejbe lőtték.

(The Washington Post)

Kimete Kastarti Pristinából:

A szerbek megölték a fiamat, Nefzatot. Késsel felhasították a száját, kiszúrták a szemét, majd felvágták a hasát. Aztán egyszerűen kisétáltak a házból, mert már úgysem volt villany odabent.

(Reuters)

Egy pristinai tudósító:

Vasárnap elmentem a kedvenc kávéházamba, ahol évek óta találkozom a barátaimmal. Minden szanaszét volt, sehol egy

szék. Középen öt rendőr állt és whiskyt vedelt. Biztos nehéz ezek után erre a helyre gondolni, de nekem annyi szép emlékem származik innen...

(Global Beat Syndicate)

Chahir Gabi 55 éves elezhani munkás:

Éppen babot ettünk, amikor betörték az ajtót. A jugoszláv katonák a nyakunkhoz tartották a fegyvert, arra kényszerítettek, hogy kimenjünk. Nem hagytak időt arra sem, hogy cipőt húzzunk. Felmenekültünk a hegyre. Útközben rengeteg ház égett.

(The Washington Post)

Haxhi Smajlaj 73 éves kőműves Pecről:

Hét felfegyverzett, fekete ruhás ember, akiknek hatalmas aranylánc és kereszt volt a nyakukban, körülvettek minket. Elvették a pénzünket és mindkét lányom nyakláncát. Aztán belelőttek a falba és eltűntek. Aztán visszajöttek, kiküldtek a

házból, és azzal fenyegettek, hogy agyonlőnek. A szomszédainkkal is ez történt.

(The Washington Post)

Shipresa 24 éves orvostanhallgató Pejából:

A szerbek elválasztották a férfiakat a családjuktól. Azt mondták, minden férfit joguk van megölni. Sírtunk, könyörögtünk, letérdeltünk, pénzt ajánlottunk nekik. De ők csak nevettek és fegyvert döftek az arcunkba. Nem lőttek. Ahogy

elhagytuk házainkat, felgyújtották mindet.

(The Times, London)

Egy pristinai újságíró:

Fegyveres, fekete maszkos emberek jöttek be kék rendőrsapkában és közölték: tűnés innen! Láttam az ablakon keresztül, hogy menekülnek a házakból az emberek. Mindenüket hátrahagyták, a személyijüket sem volt szabad magukkal vinniük. Szomorúak voltak és megalázónak. (Global Beat Syndicate)

/A KM

~[T

JT

[SYgSMT A KSKKÍMK©/MK®K KDBKOK t

Hadiállapot a Vajdaságban

Újvidéken emberek ezrei vonulnak éjszakánként a még egyetlen megmaradt hídra, hogy testükkel védjék a bombázástól.

MENEKÜLÉS

Szonja egész családja, a nagymama, a papa, az édesanyja, és a nővére családja is a hídon töltötte a csütörtökről péntekre virradó éjszakát.

„Mi közünk Koszovóhoz, mit ártottunk mi bárkinek is? Azt beszélik, azért bombázta a NATO a hidakat, hogy elvágják a hadsereg-utánpótlási útvonalat. De nekünk, újvidéki magyaroknak mi közünk mindehhez? A bombázás minket sújt, az elmúlt héten harmincezer ember maradt víz nélkül a túlparton.

Az anyám magyar, az apám szerb. A rokonaim többsége magyar. Magyarország viszont a NATO tagja, s ez a konfliktus valami hihetetlen skizofrén állapotba kergeti az ittenieket. A különböző híradásokból egymásnak ellentmondó hírek fröcsögnek. Lassan már mi magunk sem tudjuk, mi igaz és mi nem...” Judit, az Újvidéki Színház egyik munkatársa a régi híd lebombázását követően úgy érezte, mindennek vége, Újvidék sosem lesz az, ami volt. 0 lelkileg, a híd a valóságban omlott össze. A szülei meghaltak. Volt háza, lakása, egzisztenciája - mindent hátrahagyva menekült Újvidékről Szegedre.

A LÉGIRIADÓT LEFÚJTAK

Az átmeneti csend, no meg a tavasz kicsalja az embereket a pincékből. A felnőttek dolgozni indulnak, a kölykök - háború ide vagy oda - igazi kölykök maradnak. Örülnek, mert nem kell iskolába menniük. Kinyitnak a boltok, a kávézók, a kiskocsmák. A hírek pedig természetüknél fogva áradnak. Állítólag egy kórházat és egy iskolát is bombatalálat ért. A híresztelés később kacsának bizonyul, de ahhoz mindenképpen elég, hogy a kedélyeket felborzolja.

A bolt előtt álldogálók nem fukarkodnak a káromkodással, percről percre gyarapszik szlengszótárunk. Van, aki a NATO-t és Amerikát szidja, van, aki Milose- vicset, a többség pedig az albánokat küldené szíve szerint a pokolba.

Kató néni és Marica szomszédok. Mindennap együtt indulnak bevásárolni. Már vagy 15 éve. Közben pletyiznek egy pöttynyit a szemben lakó lánykáról, akinek szépen göm- bölyödik a haskója, de apa nincs a láthatáron, Roth doktor úrról, aki évekkel ezelőtt Rijekába költözött, Csubela Ferencről, aki a Vajdasági Magyarok Szövetségének egyik alapító tagja volt, s három és fél éve máig tisztázatlan autóbalesetben meghalt. Politikai ügyekben csak eddig merészkednek, féltik az állásukat, viszont a napi helyzetet a pénztárcájukon mérik le.

A benzin literje feketén 8 márka, az étolaj a boltban 11 dinár - ha van. Ha nincs, akkor a feketepiacon kell megvenni, ott azonban már 18 dinárt is elkérnek egy üvegért. Felvágott van az üzletekben, a cukor viszont ritka kincs, s élesztőhöz is csak dupla áron lehet hozzájutni.

TIIJ.I.» II F1-“11-™

A liszt egyelőre nem jelent gondot, mert az asszonyok még ősszel felvásároltak annyit, amennyi elég lesz aratásig. Már ha lesz aratás... s lesz

férfiember, aki felül a kombájnra. Marica szerint a „futárok” táskaszámra hordják a behívót magyaroknak és szerbeknek egyaránt. De hát hadiállapot van, ezt mindenki tudomásul veszi.

Egy asszony, akár magyar, akár szerb, kétségbeesik, ha egy szem fiát vagy a fiait regulázzák. A fiúk közül aki amíg tehette, Szegednek vette az irányt. Ha elmafláskodta a lehetőséget, vagy eddig bizonytalan volt, de van még benne elég kurázsi, akkor a zöldhatáron át menekül a sorozás elől, esetleg a környéken bújkál. A többség azonban fél, avagy a családját félti a szigorú megtorlástól, így inkább beletörődik a helyzetbe, s vállalja a katonáskodást.

S olyanok is akadnak szép számmal, akik harcolni akarnak. Zorán, akit még a légópincéből ismerünk, az éjszakai dermedtséget s a közös félelemből fakadó összetartozás emlékét levakarva magáról, délelőtt tizenegykor a kocsma előtt győzködi rögtönzött hallgatóságát, Milosevi- cset dicsőítve.

Benyhe Anikó, Újvidék